XLIII. ÉVFOLYAM, 46. SZÁM, 1999. NOVEMBER 19.

VARGA LÁSZLÓ:

Demszky esete a továbbélô állambiztonsággal

Történészek közt divatos közhely szerint "egy forrás nem forrás", ami persze ugyanúgy nem igaz, mintha az ellenkezôjét állítanánk, hiszen forrása válogatja. Az viszont már inkább áll, hogy egy a (levéltári) környezetébôl kiragadott irat önmagában még csak nem is forrás. Ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy a Csurka-féle kalóziratot visszahelyezzük eredeti környezetébe.

A politikai "bűncselekmények" felderítésének elsô állomása az a pillanat, amikor valaki az állambiztonsági szolgálat látómezejébe kerül. Sasvári Edit készülô kötetébôl kölcsönözve a példát: Galántai György és a balatonboglári kápolnatárlat a hetvenes évek elején egyre nagyobb gondot okozott a megyei adminisztrációnak, késôbb a kultúrpolitikusoknak, sôt, a rendôrségnek is, de csak akkor került állambiztonsági "látómezôbe", amikor fellépett Bogláron a már addig is megfigyelt Halász Péter és társulata. Galántai neve tehát egyre gyakrabban fordult elô a Halászékra specializálódott, "Horgászok" fedônevű dossziéban. Ezzel kihívta maga ellen a sorsot, önálló célszeméllyé vált, s attól lett különösen veszélyes, hogy e Halász-Galántai láncolat elvezetett a "büntetett elôéletű" Pór Györgyhöz, aki szintén megjelent a kápolnánál.
      A szakzsargon ezt nevezi "operatív szaknak", ami titkos eszközökkel folytatott titkos vizsgálatot jelent. Célja - az állambiztonság önnön fontosságát bizonyító, egyébként egyáltalán nem mellékes effektustól eltekintve - a büntetôeljárás elôkészítése, annak felderítése, hogy megvalósult-e, vagy még inkább megvalósul-e a politikai "bűncselekmény". Az e szakaszban alkalmazott "szignalizáció" viszonylag enyhe intézkedésnek minôsül: a szülôk, az iskola, a munkahely értesítése, majd fegyelmi, elbocsátás, késôbb az elhelyezkedés megakadályozása. Maga a szerv háttérben marad, nem idéznek be senkit a mai Falk Miksa utcába, a városi, kerületi stb. rendôrkapitányság vagy a pártbizottság "szignalizál".
      A gyanú manifesztálódását "bizalmas nyomozás" elrendelése jelzi, ami számos, pontosan szabályozott, konkrét következménnyel jár. Az állambiztonsági operatív nyilvántartó utasítást kap, hogy priorálás (ellenôrzés, lekérdezés) esetén nem adhat információt a delikvensrôl, hanem "kérem a kapcsolatot felvenni a BM III/Z-Y osztály vezetôjével".
      Ez ugyan pusztán technikai jellegű kikötés, a célszemély mindennapjait nem érinti, csakhogy ettôl kezdve küldik rá az ügynököket, titkos megbízottakat, társaságát megvizsgálják, hogy kit lehet beszervezni, s - külön felhatalmazás alapján - lehallgatják telefonját, lakását, ellenôrzik postáját, követik stb. Nem mellékes talán az sem, hogy a "bizalmas nyomozás alá vont személy" szinte automatikusan felkerült a "Mozgósítás" esetén letartóztatandók listájára.
      A "szignalizáció" itt már durvább formákat ölt, a delikvens szabad prédává válik, az utcán meg lehet verni, lakását fel lehet törni, a tettest keresô rendôrségi nyomozás garantáltan eredménytelen marad. Ha kell, rendelésre "beindul" a sajtó is, Galántai esetében a Népszabadságnál a "kékfényes" Szabó, késôbb Demszkynél az Esti Hírlap. A beavatott újságíró elôtt bizalmasan feltárják az operatív dossziét, s ô teszi a kötelességét. Baj legfeljebb csak akkor van, ha a sajtóban megrágalmazott delikvens perel - mint tette ezt a már említett Pór György Szabó Lászlóval -, hiszen az alperes a bíróság elôtt sem tárhatja fel a neki kijátszott operatív információkat. Talán csak véletlen, hogy a Pór kontra Szabó per iratai nyomtalanul eltűntek.
      A titkos információszerzés hasznos, de nem végtelen, idôvel le kell zárni a bizalmas nyomozást, ekkor kezdôdik az értékelés. A rendelkezésre álló anyagot át lehet adni nyílt nyomozásra a III/1-nek (Vizsgálati Osztály, Gyorskocsi u.), illetve ha a korábbi gyanú nem váltható át "bűncselekményre" - mint az esetek túlnyomó többségében -, a dossziét le kell zárni. Erre jogi szakvélemény formájában maga a Vizsgálati Osztály készített javaslatot, többnyire két alosztálya vizsgálta át aprólékosan a társszerv által gyűjtött anyagokat kizárólag abból a szempontból, hogy alkalmasak-e büntetôeljárás megindítására.
      A célszemély ekkor akár értesülhetett is az ellene folytatott eljárásról: ha ügye "nyílt szakba" került, egy, a Gyorskocsi utcába invitáló idézés formájában, ha pedig a lezárás mellett döntöttek, akkor "nevelô jellegű beszélgetés" keretében a kerületi kapitányságon. Ez is egyfajta rituális aktus, "maga komoly fiatalember, szép reményekre jogosít, hogyan keveredhetett bele" stb. Mire a delikvens, ha nincs meg benne a kiválasztottak önpusztító elhivatottsága, szerényen lesüti a szemét, és megígéri, a jövôben vigyázni fog, jobban megválogatja barátait. Akár fel is lélegezhetne, hogy megúszta, de lezárt dossziéja bármikor elôvehetô, élôvé tehetô valamennyi benne foglalt információ.
      A nyílt vizsgálat már abszolút eredményorientált, idézés, durvább esetben elôvezetés; közlik, hogy eljárás folyik, meghallgatják a tanúkat - újabb alkalom további ügynökök beszervezésére -, s minimum "ref"-fel, rendôrhatósági felügyelettel zárul. A nyílt nyomozati szak célja nem elsôsorban a nyomozás maga, hanem az operatív, vagyis titkos eszközökkel szerzett információk legalizálása.
      "Mi mindent tudunk", s ez igaz is, értelmetlen a tagadás, "társa már beismerte, elmondta", szó sincs persze a telefonlehallgatásról, s ha az egyik nem veszi be a mesét, bedôl a másik. Tökéletes konstrukció, az érintettek egymásban már sohasem bíznak: megszületett a nyílt, felhasználható információ, bizonyíték. Ezért szupertitkos maga a működési mechanizmus, hiszen ki gondolná, hogy nem elég, ha "mindent tudnak" - a titkosan szerzett információ nem használható, azt legalizálni kell.
      Macska-egér harc, ahol az egér azt is megélheti, hogy nemcsak erkölcsileg, de szellemileg is messze a macska felett áll, mégis túl sűrű körülötte a háló és a hálózat, hogy épen kerüljön ki belôle. A szolgálati macska játszmákban gondolkodik, de az egér is "játszik". Demszky például néha annyira ügyesen, hogy ellenfelei elismerését is kivívja, már-már sportot űz követôi lerázásából. Volt, aki, mikor megpróbálták beszervezni, állandóan visszakérdezett, "hogy tetszik ezt gondolni", istennek se értett semmit, végül lemarházták, és hazaküldték.
      Visszatérve a "nyílt vizsgálathoz": a vádindítvány csak viszonylagosan nevezhetô ritkának, gyakoribb annál, mint azt szegényes fantáziánk feltételezné, de még mindig nem (soha) a szerv lép elô, hanem a Vizsgálati Osztály, a városi, kerületi kapitányság stb., s tesz vádemelési indítványt az ügyészségnek. Maga a vád bármi lehet, ez politikai döntés kérdése: izgatás, hatóság elleni erôszak, összeesküvés vagy "pusztán" köztörvényes, mint például késôbb Demszky esetében. Akár így, akár úgy, de a "többségi társadalom", a békés állampolgárok számára manifesztálódik a stigma: Pór államellenesen szervezkedett, Galántai szexorgiákat rendezett, Demszky rendôrt vert.
      Elvben elképzelhetô, de egyetlen adat sem igazolja, hogy az ügyészség bármikor is megtagadná a vádemelést, néha kisebb alkuk nyomán - "ezt ti sem gondoljátok komolyan" - a vád átalakulhat, de a vádemelés, majd az ítélet már garantált. Így lép át egy-egy ügy bírói szakba, s jut el a látszólag méltányos, enyhe ítéletig. Pór György esetében mindössze két és fél év, s az még harmadolható is. (l.: Bagatell, politikai különvéleményért, HVG, 1999. október 30., Murányi Gábor)

"Anarchisták"

A célszemélyek döntô többsége kezdetben nem akarta megdönteni a rendszert. Galántai művésztelepet álmodott Boglárra, csak éppen nem szocialista realistát; Demszky szerelmes volt, csak éppen abba, aki "szervezkedett"; Halász színházat akart csinálni, csak éppen nem megszokottat; Horváth Boldizsár Petôfi-verset szavalt március 15-én, az 1848. március 15. címűt, mert már nem volt zsigereiben a félelem. "Nem felel meg a valóságnak, hogy én a Várban Petôfi-verset szavaltam volna." S ha szavalt? Kapott érte hat hónapot.
      "Adjon magyarázatot arra - hangzott a vallató Horváth Boldizsárhoz intézett felszólítása -, hogy mi az oka annak, hogy ön szemben áll ezzel a rendszerrel." Nem lehet vitás, a Petôfi-vers maga az antikommunizmus, Halászék színháza már-már vallási közösség (szekta), Galántai művészete pedig maga az anarchizmus.
      Demszky Gábor és a hozzá hasonlóan pártonkívüli KISZ-tagtársai az 1972. május 9-iki III/III-2.a aloszt. intézkedési terv szerint "1972. március 21-én engedély nélkül, a (jogi) kar vezetésének figyelmeztetése ellenére, a hivatalos programtól eltérô politikai megmozdulást szerveztek; velük szemben a tett színhelyén rendôri intézkedések váltak szükségessé."
      Demszkyt a helyszínen ôrizetbe vették, egyébként éppen akkor, amikor a gyülekezô fiatalokat barátian felszólította, menjenek szépen haza. Talán még tisztázhatta volna magát, ha a tüntetést végig támogató T. L. nem adja fel magát önként a rendôröknek, mondván, ha Demszkyt viszik, ôt sem hagyhatják itt. Szó sincs fatális félreértésrôl, a szolidaritás kölcsönös. Demszky védi magát, szerinte felfújt ügy az egész, ô nem toborzott, hanem oszlatott, de fel sem merül benne, hogy másra terelje a gyanút.
      1972. március 28-án Juhász László r. alezredes és meg nem nevezett társa (III/III-2.a alosztály) felkeresi - annak kérésére - "dr. Sárándi Imre elvtársat az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar dékánját. Tájékoztatott bennünket, hogy T. L. IV. éves, Sz. A. IV. éves és Demszky Gábor II. éves joghallgatókat fegyelmileg felfüggesztette, a fegyelmi eljárás befejezéséig az egyetem épületébe történô belépésüket megtiltotta... T. L., Sz. A. és Demszky Gábor hosszabb idô óta szemben állnak az egyetem, illetve a Kar vezetésével. Szélsôséges, anarchista nézeteket hangoztatnak. Alapállásuk, hogy az egyetem politikai és szakmai tevékenységében semmi nem jó."
      S láss csodát, a fenti szerv kellô súllyal rögzíti a tényt: "ellenséges tevékenység alapos gyanúja miatt bizalmas nyomozást vezettünk be és - hiába, a dékán úr méltó keresztapának bizonyult - "Anarchisták" fedônéven Elôzetes Csoportdossziét nyitottunk". A szignalizáció is eredményes, a dékán - ezt be sem várva - már március 22-én elrendeli a fegyelmi eljárást, s végül június 1-jei határozatával T. L.-t kizárja, Sz. A.-t és Demszkyt pedig két félévre eltiltja az egyetemrôl.
      A dékán és a fegyelmi bizottság csak teszi "a dolgát", a nagyobb tehertétel, hogy miként reagálnak erre maguk az egyetemisták, például Demszky évfolyamtársai. A fegyelmi határozatot a KISZ-titkár K. L. ismerteti, s csak ketten - leginkább V. M. - érzik úgy, hogy tiltakozniuk kell a jogsértés ellen, de a KISZ-titkár intencióinak megfelelôen leszavazzák ôket.
      A szolgálat szemében Demszky csak fokozza bűneit azzal, hogy befogadta M. G.-t (az 1972. március 15-i tüntetés miatt indított eljárás egyik gyanúsítottját), akinek "jelenleg állandó munkahelye és lakhelye nincs. Ott alszik, ahol barátai néhány napra befogadják. Így került kapcsolatba Demszky Gáboron keresztül (...)". Sôt, Demszky még gyűjtést is szervezett számára, mi több, "megfelelô védôügyvédet kerestek M. érdekében".
      Demszkyt közben a szolgálat gondoskodásának köszönhetôen két szemeszterre kizárják az egyetemrôl, lehallgatását negyvenhét sűrűn telegépelt oldalon rögzítik, de ez csak feltételezés, hiszen ennek iratai máig "lappanganak". Tény, hogy Demszky telefonját 1972. március 21. és november 30. között folyamatosan lehallgatják, bár a "szervek" itt önkorlátozók, mondván, a szülôk beszélgetéseit nem rögzítik. Ezzel együtt "az "Anarchisták" fn. ügyben 3/a operatív ellenôrzés alá vont személyek közül Demszky volt az, aki a legkevesebb telefonbeszélgetést folytatott... A nyolc hónapos idôszakban mindössze 51 beszélgetés folyt le...". Így már azt is tudjuk, az ötvenegy beszélgetés tett ki leírva negyvenhét oldalt. Talán azért ilyen keveset, mert "néhány hét után megállapítottuk, hogy nem lakik otthon".
      Politikai nézeteirôl nemcsak a dékán jelzôje - "anarchisták" - áll rendelkezésünkre. "Garai" fn. informátor szerint a joghallgatók között "vannak egyértelműen az MSZMP politikáját támogatók, attól jobbra állók, mérsékelten balosok és szélsôbalosok is. Demszky Gábort az inkább jobbosok közé lehetne sorolni, némi szélsôbalos módszerelmélettel."
      A. B. szerint - aki nem ügynök, még csak informátornak sem nevezhetô, bár információkat azért adott - Demszky filozófiai alapon utasítja el a rendszert, amely útjában áll a (marxi) nembeliség megvalósulásának, s totalitárius [az s.k. feljegyzésrôl készült hiteles másolat szerint: fatalitárius], és A. B. két nappal a tüntetés után azt állítja róla, hogy "a tervezett megmozdulást ô is feltétlenül hôzöngésnek tartja".
      Több hónapos intenzív operatív munka után a III/III-2.a alosztálya szeptember 19-én jogi véleményezés és a további intézkedések elôkészítése céljából megküldi az összegyűjtött anyagot a III/1. osztálynak. Itt három hónapi tanulmányozás után mind a B., mind az E. alosztály arra a következtetésre jutott, hogy nem indokolt a ref. kiszabása, de "a további bomlasztás érdekében hasznosnak látszana az egyetemet tartó operatív tiszt által egy beszélgetés azokkal az egyetemi hallgatókkal, akik ellen fegyelmit nem folytattak le, de mint kompromittált személyek felvetôdtek".
      Ennek megtörténte után a célszemélyek kerülnek sorra, velük december 15-én, pénteken, egy idôben, de egyenként "figyelmeztetés jellegű beszélgetéseket" folytatnak, Demszkyvel "a lakóhelye szerinti" rendôrkapitányságon a BM III/III-2.a alosztály munkatársa, Csíkos Tibor hadnagy. Demszky "a beszélgetés során szerény, fegyelmezett magatartást tanúsított". Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy "munkahelye felé" igazolást kérjen. Játszik az egér, hiszen ekkor állandó éjszakásként taxizott, a délelôtt zajló beszélgetést nem kellett "munkahelye felé", a Fôvárosi Autótaxi Vállalatnak igazolnia.
      Porszem a gépezetben: Demszky telefonjának lehallgatását november 30-ával - addig szólt a korábbi felhatalmazás - befejezik, ennek megfelelôen Maurer alezredes alosztályvezetô kéri a "vonal levételét". Az ügy elôadója, Lóczi Pál hadnagy viszont december 11-én javaslatot tesz Demszky további tíznapos lehallgatására, hogy meggyôzôdjenek a "figyelmeztetô beszélgetés" eredményességérôl.
      A "szervek" számára mindig komoly információ, hogy a célszemély kinek és mit mesél az ilyen és hasonló "beszélgetésekrôl". Ezt a kontrollt Demszky már-már megúszta, "az elvtársak - hangzott a fônöki verdikt - a jövôben jobban gondolják meg a vonalak levételét ill. feltevését".

"Sokszorosítók"

Január 4-én már ennek tükrében tesz javaslatot az alosztály az "Anarchisták" fedônevű Elôzetes Csoportdosszié lezárására, vagyis irattárba helyezésére, illetve Demszky törlésére a "BM antidemokratikus elemek alapnyilvántartásából". Harangozó Szilveszter, akkor még csak III/III csoportfônök azonban nem járul hozzá "a lezárás ilyen módozataihoz", végül már 1973. február közepén döntés születik arról is, hogy folyamatos határidôvel "Demszky Gábor magatartását - utóellenôrzésképpen - figyelemmel kísérjük".
      A malôrt is sikerül gyorsan korrigálni. 1972 október végén a szolgálat illegálisan terjesztett, ellenséges röplapoknak jut nyomára, ezt használja ki arra, hogy decemberben a 3/a rendszabályt kiterjessze az "anarchistákra", köztük Demszkyre, de megint nem járnak eredménnyel, mivel a lehallgatás idôszakában nem tartózkodik Budapesten.
      A szervek sem gondolják komolyan, hogy Demszkynek köze lehet a "Sokszorosítók" fedônéven rögvest megnyitott "rendkívüli események dossziéjához", ôket is meglepi, amikor hónapokkal késôbb a jogi kar egyetemes jogtörténeti tanszékének docense felhívja figyelmüket Demszkyre és B. Gy.-re.
      Bár az ügy jelentôsége messze nem indokolná, a vizsgálat eredménytelensége az állambiztonsági logikának megfelelôen egyre szélesebb körök felülvizsgálatával jár, már-már a szolgálat egyik legterebélyesebb nyomozásához vezet. Így kerül Demszky is újra meg újra "látómezôbe". 1974 júliusában egy - más ügyben kihallgatott - jogászhallgatót faggatnak róla, augusztusban "G. O." társadalmi kapcsolatnak mutatják meg fényképét, elemzés céljából beszerzik dolgozatait és pályázatait, ujj- és tenyérmintát vesznek - minden eredmény nélkül. 1975 márciusában 3/a rendszabály útján konstatálják, hogy S. T. kapcsolatban áll Demszkyvel. A kezdetben 350-400 fôre kivetett háló augusztusra vagy fél tucatra szűkül (csupa patinás név), köztük van Demszky.
      1976 januárjától az intézkedési tervek a kudarccal arányosan válnak egyre brutálisabbá, a cél most már "a folyamatos és szoros ellenôrzés", a szokásos eszközök (ügynök, lehallgatás, külsô figyelés, titkos kutatás) alkalmazása mellett: ôrizetbe vételük bármilyen ürüggyel ("esetleges köztörvényes cselekményeik felderítésével"), s "az ellenük lefolytatott eljárást felhasználni - fogdahálózat bevonásával - az ügyben való szerepük tisztázása céljából".
      Demszky esetében még egy javaslattal élnek, a lehetô legaljasabbal: szoros (a lehetô legszorosabb) környezetében van valaki, aki korábban - egész más ügyben, egészen másként - együttműködött a kémelhárítással, javasolják ôt elôvenni, "amennyiben alkalmasnak bizonyul az ügyben való foglalkoztatásra, a kapcsolatot vele felújítani". Lassan négy év telt el a felderítetlen röplapterjesztés óta, amikor a szolgálat 1976 szeptemberében alkalmasnak véli kiszemelt áldozatát az újabb feladatra, hiszen Demszkyvel való szoros kapcsolatuk megrendült, amiért az "Poor [sic!] Györgyöt okolja".

"Összetartók"

Ez a vizsgálat is lezárul - eredménytelenül -, ezt is el lehetne felejteni. Csakhogy Pór György - mondhatni, mint korábban elítélt - eleve a szolgálat látómezejében van, róla és környezetérôl "Összetartók" fedônéven vezetnek csoportdossziét - "alaposan gyanúsíthatók államrendünk elleni szervezkedés elôkészületével". Hármójukat, köztük az egyre "flekkesebb" Demszkyt már 1975 januárjában "bizalmas nyomozás alá vonták", februárban már hatan vannak, ez most a III/III-4.b alosztály, s hogy Mészáros Tibor fôhadnagy ne tenyereljen valamibe, kéri "hálózati priorálásukat". Az eredmény negatív, Demszky nem ügynök, s telefonjának lehallgatásából nyert információk szerint "továbbra sem változtatott magatartásán", például részt vett Haraszti Miklós bírósági tárgyalásain (ez egy másik hosszú történet). Kárász Lajos vezérôrnagy, miniszterhelyettes, III/III fôcsoportfônök engedélyezi, hogy meghosszabbítsák "Demszky Gábor 661-014 számú lakástelefonjára bevezetett 3/a rendszabály üzemeltetését 1975. december 31-ig". Májusban Demszky "postai küldeményeire is szoros ellenôrzést" vezetnek be, amit "fedôcímére", vagyis apjára is kiterjesztenek.
      Pórék (már 11 éve van látómezôben) az üldöztetésbe belefáradva Bécsen keresztül Párizsba emigrálnak. A szervek búcsúzóul tizenkét napra "külsô figyelést vezettek be", ezen, pontosabban "Kezdô" és "Kezdôné" "búcsúsztatásánál a hajóállomáson 18-20 fôs csoportosulás jelent meg, így akadt fenn "Cigány" fn. célszemély, meg "Tüzes", "Pörge", "Szeretô", "Ôszes", "Csalfa", "Próféta", "Erôs", "Biztos" (Demszky Gábor) és "Csillag".
      Ne higgyük, hogy Pórék távozásával automatikusan lezárul az "Összetartók" fn. csoportdosszié, hiszen "Cigány" és a többiek mind ittmaradnak, nem hagyják munka nélkül az elvtársakat. Ügynökeik, "Pécsi Gábor" és "Nemes" fn. szorgos titkos megbízottak sorra jelentik, a kapcsolat nem szakadt meg, Demszky tudja Pórék címét, meg egyébként is: ki kivel és mikor. Kárász elvtárs okkal és joggal járul tehát hozzá Jávor Miklós százados alosztályvezetô Horváth József ezredes csoportfônök-helyettes által támogatott, Harangozó Szilveszter vezérôrnagy, fôcsoportfônök-helyettes egyetértésével megfogalmazott javaslatához, hogy Demszky lehallgatását - mit aprózzuk - 1976. december 31-ig meghosszabbítsák. Alig egy hónappal késôbb már bevonultatására tesznek javaslatot.
      Semmi nem kerüli el a szolgálat figyelmét. Feltárják, hogy Demszky és tsa honnan szerzik az egyetemi távollétüket fedezô orvosi igazolásokat (HM Királyhágó úti Kórház, Belgyógyászat), sôt "S. T. és Demszky Gábor hasonló igazolásokat akarnak felhasználni ahhoz, hogy a katonai szolgálat alól végleg kivonják magukat". Még útlevelet is kérnek, Demszky "útlevélanyaga szerint turistaként Ausztriába, Hollandiába, Angliába és Franciaországba kíván látogatni", azaz: Franciaország, Pórék, újabb intézkedés (Jávor-Horváth-Harangazó): "javaslom S. T. és Demszky Gábor útlevélkérelmének elutasítását".
      Minden, mi szem-szájnak ingere: Demszky szakít barátnôjével, sikeres államvizsgát tesz, doktorál, Pórékkal "az írásos üzenetváltásokon kívül elôre meghatározott - általunk nem ismert idôpontban és helyen - telefonösszeköttetésben állnak. A hívott személyek kiválasztásánál ügyelnek arra, hogy a Belügyminisztérium szervei elôtt ismeretlenek legyenek". Demszky tanulja a konspirációt, komoly politikai tartalma még nincs, formája annál inkább. Újabb fél évre meghosszabbítják a "bizalmas nyomozást". Demszky Gábor bekapcsolódik Márkus István (szociológiai) vizsgálatába, anyagi fedezettel nem rendelkeznek. Puszta életrajzi adalék, a szolgálat számára ennél több, információ: "Ismeretségbe került több, a BM szervek ellenôrzése alatt álló személlyel, köztük Krassó György és Márkus István volt ('56-os) politikai elítéltekkel."
      Meg is születik rögtön - 1976. szeptember 13-án - a szükséges intézkedés: "Figyelembe véve Demszky Gábor tevékenységét, indokoltnak tartjuk, hogy a Gondolat Könyvkiadónál lektorként való alkalmazását a BM III/III-4c Alosztály hivatalos kapcsolata segítségével megakadályozzuk."
      Még aznap Gáspár Gellért hadnagy "szóbeli szignalizációt hajtott végre az "Összetartók" fn. bizalmas nyomozás célszemélyével kapcsolatban a Gondolat Könyvkiadó igazgatójánál... A kialakult összkép alapján hivatalos kapcsolatunk úgy döntött, hogy nevezettet nem alkalmazza a Kiadónál. Ezt az egyetemrôl kapott rossz véleménnyel indokolja".
      A szolgálat malmai lassan ôrölnek, a nonkonform értelmiséget (mint láttuk, csak a fiatalok száma 350-400 fô) sűrűn befogó háló szemei nehezen érnek össze. 1976 januárjában fogalmazódott meg az ötlet, hogy be kellene hatolni Demszky legszűkebb magánszférájába. Az ötlet szeptemberben a "Sokszorosítóknál" kezd testet ölteni, de az ügy közben lezárul. Ilyen kiváló ötlet azonban nem vész el, megvalósulását megtaláljuk Demszky szeptemberi "eltanácsolását" követôen az "Összetartók" között. A már januárban kitervelt beszélgetésre kilenc hónappal késôbb kerül sor, Szabó Lajos hadnagy november 1-jei jelentésében számol be róla.
      Mint tudjuk, a beszélgetés célszemélye maga Demszky, de a szolgálat ködösít, s közli, Pórékról szeretne informálódni. "Érdekes volt, ahogy a beszélgetés során több esetben (L. A.) szóba hozta Demszky Gábort." Naná, hogy ezt tette, hiszen Pórt alig ismerte, annál közelebbrôl Demszkyt.
      Félreértés ne essék, L. A. nem megy bele a felkínált aljas játékba, nem vall Demszkyre. "Azt állította, hogy ez már a múlté, Demszky egyre jobban eltávolodik azoktól az emberektôl, akik Pór Györgyhöz közel állnak." "Megemlítette, hogy Demszky Gábort az utóbbi idôben több "kellemetlen meglepetés" érte. Nem kapta meg a nyugat-európai útlevelét és nem foglalhatta el azt az állást a Gondolat Kiadónál, amit pedig már a "zsebében" érzett. Különösen az döbbentette meg, hogy az elutasítást indokoló személyek a "baráti körét" kifogásolták."
      Az imént már jeleztük, hogy az L. A.-val folytatandó beszélgetésre a röplap ügyében "Sokszorosítók" fn. alatt nyomozó Göndör Miklós ôrnagy tesz javaslatot, azt mégis Szabó hadnagy próbálja hasznosítani az "Összetartók" fn. bizalmas nyomozás során. Igen ám, de amíg a "Sokszorosítók" a 3.b alosztály illetékességébe tartoznak, addig az "Összetartók" a 4.b alosztályéba, s az egyes osztályok, alosztályok közötti kapcsolatot szigorú rendelkezések szabályozzák: a beszélgetést engedélyezô 3-as osztályvezetô (Szigetvári Árpád ezredes) nem rendelkezhet a másik osztály munkatársa felett. Nem is teszi, a Göndör-féle javaslat ugyanis meg sem említi a másik osztály bekapcsolását, az L. A.-val folytatott beszélgetésen tehát Szabó hadnagy a belsô rendelkezések megsértésével vesz részt. Ennek leplezésére kell azt állítania, hogy nem ôk, hanem L. A. terelte a beszélgetést állandóan Demszkyre.
      A jelentés szerint, L. A. "felhívta figyelmünket arra, hogy próbáljunk meg "leülni" Demszkyvel. Véleménye szerint "szót lehetne érteni vele", jobb belátásra lehetne bírni". Ez "kettôs játszma", nem ad információt Demszkyrôl, de "közvetít". Valójában azt sem tudjuk biztosan, melyikük fejébôl pattant ki a "leülôs" ötlet, az ötletadó lehetett akár L. A., ahogy azt a jelentés állítja, de az sem zárható ki, hogy a hadnagy akarta ily módon védhetôbbé tenni helyzetét fônökei elôtt. Az azonban biztos, hogy harmadik személy nem lehetett, így Demszky sem.
      Szabó Lajos hadnagy értékelése szerint "Demszky Gábor az "Összetartók" fn. bizalmas nyomozás egyik célszemélye. Az eddig keletkezett adataink alapján úgy ismertük meg, mint aki józan gondolkodása ellenére hajlamos bizonyos szélsôségekre". Vagyis eladhatóvá teszi ötletét, s most már "fentiek alapján célszerűnek és indokoltnak látszik a bizalmas nyomozás keretében olyan intézkedés megtétele, amelyek a jelzett "lazulási" folyamatot tovább erôsítik és a csoportosulás felbomlását eredményezik. Ehhez már jelenleg is elegendô operatív adat áll rendelkezésünkre. Elképzelésünk eredményességét tovább növelné, ha a bomlasztáshoz Demszky Gábor személyét is felhasználnánk". Jelentésében a hadnagy elvtárs végül kilátásba helyezi, hogy a rendelkezésükre álló információk értékelése alapján javaslatot tesznek "Demszky Gábor felhasználásának módjára".

1976 december

Nem kétséges, Szabó hadnagy ért a szakmájához, csak remélhetjük, hogy rá és a hasonlóakra gondolnak a mindenkori titokminiszterek, amikor a szolgálatok átmentése mellett érvelnek. Már akkor, 1976 novemberében kiérdemli fônöke elismerését - persze feddésként: miért is nem jutott ez korábban eszébe -, ötlete sikert arat. Mindebbôl következik, hogy nem Demszky kezdeményezte a találkozót, s nem véletlenül esett be a Gyorskocsi utcába.
      A módszer, a közvetlen kapcsolat felvétele az ellenséggel, egyáltalán nem bevett gyakorlat, s mindenképpen körültekintô, konspiratív elôkészítést igényel, helyszínként - mint láttuk korábban - elsôsorban a kerületi rendôrkapitányság merülhet fel. Demszky viszont nem ad lehetôséget ellenfelének a felkészülésre és a konspirációra, maga választja ki a helyszínt (Gyorskocsi utca) és az idôpontot. Ezzel viszont ki is tér a csapda elôl, felborítja a hadnagy játszmáját.
      Talán ezzel magyarázható a Csurka által közölt dokumentum néhány formai furcsasága. (Itt nem arra gondolok, hogy Csurka facsimileként közöl egy általa átírt iratot, késôbb azzal mentegetve magát, hogy az nehezen olvasható - hiszen az eredeti irat ilyen szempontból tökéletes.) Egyrészt nem derül ki a beszélgetés pontos idôpontja, pusztán a hónap (1976 december), másrészt a csak 1977. január 13-ára elkészülô jelentést nem a beszélgetést lefolytató Végsô Gyula alezredes készíti, hanem Demszky operatív tisztje, régi barátunk, Szabó Lajos hadnagy.
      Ez a két tény már önmagában elég ahhoz, hogy óvatosan kezeljük a jelentésben foglaltakat. Ezt a gyanút tökéletesen igazolja az a tény - s témánk szempontjából ez a meghatározó -, hogy a dokumentum az elôzetes iratok ismeretében érdemi információt nem tartalmaz, bizonyítván azt a kiindulásunkat, hogy egy levéltári környezetébôl kiragadott irat önmagában nem értelmezhetô.
      A jelentés szerint Demszky "felkereste a BM III/1 Osztály eligazítóját és közölte, hogy egy olyan rendôrtiszttel szeretne beszélni, aki ismeri Pór György és társainak ügyét. Kérését azzal indokolta, hogy el kívánja mondani Pór György tevékenységére vonatkozó információit".
      Feltételezve, de meg nem engedve, hogy Demszky információkat adott, ez maximálisan megfelelne a konspiráció íratlan szabályainak, hiszen emigrálásával Pór kikerült az ôt addig nyilvántartó III/III. látómezejébôl. Minderrôl azonban nincs szó, bár Demszky az irat szerint felajánlotta, "hogy ôszintén elmondja mindazt, amit Pór Györgyrôl, tevékenységérôl korábban, illetve jelenleg tud, valamint szeretné tisztázni saját szerepét", valójában egyetlen információval szolgált: "Ennek keretében elmondta, hogy ô nem is annyira Pór Györgyhöz, hanem inkább tsa-hoz kötôdött", akihez "erôs érzelmi szálak fűzik". Ehhez még "hozzátette, hogy a fentieken túl jelenlegi baráti, ismeretségi körérôl azonban nem kíván beszélni".
      Végsô ezredes, akit váratlanul, felkészületlenül ért Demszky betoppanása, szemmel láthatóan nem érti a helyzetet, nem tud mit kezdeni vele, leginkább arra kíváncsi, hogy minek is köszönheti a látogatást. Demszky - hangzott a válasz - már említett közeli ismerôsének, L. A-nak "elmondta, hogy nem tud elhelyezkedni, mivel az egyetemrôl kedvezôtlen tájékoztatást adnak róla. Erre L. A. közölte vele, hogy nem az egyetem, hanem a BM ad negatív véleményt személyérôl, Pór György miatt. Arra a kérdésre, hogy ezt honnan tudja, L. A. elmondta, hogy egy más ügybôl kifolyólag (amelyrôl nem beszélhet) leültek vele egy presszóban, és ott szóba került az ô - dr. Demszky Gábor - neve is".
      A többszörös áttét, a finom megfogalmazás sem leplezheti azt a tényt, hogy L. A. egyszerűen dekonspirálta Demszky elôtt Szabó hadnagy játszmáját, ami az operatív tiszt felelôssége, ezért jogosan járt volna a fônöki feddés. Ráadásul egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az L. A.-val szeptemberben kezdeményezett beszélgetés is szakszerűtlen volt, Szabó hadnagy ismét azt bizonygatja, nem ôk, hanem L. A. hozta szóba Demszkyt.
      Ennyi és nem több, csakhogy a jelentés szerint Végsô alezredes közölte Demszkyvel, "megkeresi azt az elvtársat, aki jelenleg foglalkozik az üggyel, és értesíteni fogja az idôpontról". Szabó hadnagy csak e megkeresést követôen pótolta mulasztását, s dolgozta ki Demszky meghallgatásának operatív tervét.
      Ebbôl megtudhatjuk, hogyan zajlott volna a beszélgetés, ha Demszky nem húzza át Szabó hadnagy terveit. Ez a dokumentum valóban érdekes része:
      "Tisztázzuk jövetelének a célját. Amennyiben közli, hogy Pór Györgyre vonatkozóan adatokat kíván elmondani [,] felvetjük, hogy hajlandó-e mondanivalóját írásban rögzíteni, vagy magnetofonra mondani. (Amennyiben dr. Demszky Gábor ettôl elzárkózik, úgy rejtett készüléken mégis rögzítjük az elhangzottakat, a konspirált felvételt - mint kompromittáló anyagot - megôrizzük)".
      Ezután következnek a Demszkynek felteendô kérdések és a javaslat: "Amennyiben a fenti kérdéscsoportra dr. Demszky Gábor ôszintén, operatív adatainkkal egyezôen válaszol, a beszélgetést személyének mélyebb megismerésére használjuk fel. Nevezettet gyorsított tanulmányozás alá vonjuk, alkalmassága esetén beszervezésére külön javaslatot készítünk.
      Abban az esetben, ha dr. Demszky Gábor a meghallgatás során negatívan viselkedik, önként jelentkezésének tényét, valamint az általa elmondottakat - operatív anyagainkkal egybevetve - további intézkedésként dr. S. T-vel lefolytatandó beszélgetés során végleges szembeállításukra használjuk fel, amelyre külön javaslatot teszünk. A vele folytatandó beszélgetés során a rá nézve kompromittáló adatainkat úgy tüntetjük fel, mintha azokat dr. Demszky Gábortól tudtuk volna meg."
      Mondhatnánk, ördögi terv, csak hát ez nem a kivétel volt, hanem a szabály. Dolgozatunknak Demszky a témája, s nem a beszervezés, hadd utaljunk itt mégis arra, hogy a javaslat még nem beszervezési kísérlet, csak azt kívánták kipuhatolni, érdemes-e a késôbbiek során próbálkozni vele. Pozitív válasz esetén beszervezési terv készült volna, s csak annak engedélyezése után kerülhetett volna sor annak realizálására.
      Negatív válasz esetén jött volna a "kompromittálás", ahogy jött is, igaz, 23 évi késéssel, de mégiscsak realizálódott Szabó hadnagy játszmája, s kit érdekel, hogy még annak megkomponált elôfeltétele, Demszky "önkéntes felajánlkozása" sem jött létre, és a pontosan megtervezett beszélgetésre sohasem került sor.

Epilógus

Bármennyire meglepô, de tény, mire megszületett a decemberi félresiklott beszélgetésrôl szóló beszámoló és a szabályosnak szánt "beszélgetés" operatív terve, az "Összetartók" ügye kifújt, hiszen hónapokkal Pórék emigrálása után valójában már semmi sem tartotta össze az éppen rájuk irányuló bizalmas nyomozást. A jelentés elôtt két nappal született az "Összefoglaló jelentés".
      E szerint "a csoport ultrabalos, anarchista politikai platformról támadta a párt kultúrpolitikáját, a létezô társadalmi ellentmondásokat felnagyítva, kiélezve", kétségbe vonta a munkásosztály vezetô szerepét, "különbözô magánlakásokon (...) ellenséges hangvételű tanulmányokat, valamint nyugati sajtócikkeket terjesztettek. Az összejöveteli helyek kiválasztásánál gondosan ügyeltek arra, hogy ennek tulajdonosa a BM szervek elôtt lehetôleg ismeretlen legyen".
      Tehát - a szolgálat szerint is - jól konspiráltak, bűneiket tetézve "tevékenységük leplezésére elôszeretettel használták fel a különbözô legális lehetôségeket, mint például: a szociológiai felmérésekbe való bekapcsolódást. Ezáltal módjuk volt bizalmas információk megszerzésére is...".
      Valójában - a szolgálati logikának megfelelôen - attól vált igazán veszélyessé ez a szervezkedés, hogy Pór, "csoportja tagjait" (S. T.-t és Demszkyt) "összeismertette más ellenôrzés alatt álló [kiemelés tôlem - V. L.] személyekkel", nevezetesen Konrád Györggyel, Krassó Györggyel, Halász Péterrel, Malgot Istvánnal, Fodor Tamással, Márkus Istvánnal, Haraszti Miklóssal.
      "Pór Györgyék kivándorlását követôen - hangzik a jelentés - a bizalmas nyomozás határidejét meghosszabbítottuk", kiderítendô, hogy Pór képes-e ördögi befolyását "csoportjára" Párizsból is gyakorolni. Természetesen az ilyen gyanú nem megalapozatlan, azaz képes volt, de annyira mégsem, hogy 1977 elején újabb meghosszabbításhoz ürügyet szolgáltatott volna. Azaz "ennek ellenére a csoportosulás [sic!] itthon maradt tagjainak magatartásában, egymáshoz való viszonyában változás állt be". Ha igaz ez a feltételezés, akkor az egyetem elvégezése után a két évfolyamtárs, S. T. és Demszky Gábor útjai elváltak egymástól.
      A jelentés kettôjük közül S. T.-t ítélte veszélyesebbnek, aki arra törekedett, "hogy magát "Pór szellemi örökösének" fogadtassa el". Ezzel szemben Demszky "magatartásában jelentôs változás tapasztalható", hiszen kapcsolata alapvetôen magánjellegű volt, s csak "az ôt ért negatív hatásra azonosult a helytelen nézetekkel, aktívan részt vett a tevékenységben [sic!]". Javasolják - nevezetesen Szabó hadnagy és aláírásával Jávor százados alosztályvezetô, a csoportfônök helyettese, Harangozó vezérôrnagy jóváhagyásával - a bizalmas nyomozás befejezését.
      Még aznapi keltezéssel, azaz 1977. január 11-én meg is született a határozat a dosszié lezárására, Demszkyt törölték a "bizalmas nyomozás alá vonva" nyilvántartásból.
      Megint egy lezárt, felejthetô, de bármikor elôvehetô vizsgálat. Már akár el is helyezkedhet, ha talál helyet, ahol "flekkesként" felveszik, beilleszkedhet a fennálló társadalomba mindaddig, amíg nem kerül újra "látómezôbe", de az már egy másik történet.
      Mindez attól "izgalmas", hogy nevezett Demszky Gábor, Budapest fôpolgármestere az egyetlen magyar politikus, aki átvilágítását nem bízta pusztán az ügynökbírákra, hanem önmagát a nyilvánosság kontrollja alá helyezve valamennyi rendelkezésére álló iratot, szelekció nélkül, átadta többek között a Fôvárosi Levéltárnak. A levéltáros így tárhatja azokat a még szélesebb nyilvánosság elé, de mert két lelke van: a levéltárosé mellett egy történészi is, amely szeretné felhívni az olvasó figyelmét a történetbôl felsejlô "mechanizmusra" magára, a "hogyan működött a rendszer maga" kérdésére.
      Ez csak felsejlik a leírt történetbôl, tovább kellene mennünk, ha tudni akarnánk, hogy valójában mi és mitôl történt, mennyi benne a szolgálat "önfenntartó reflexe", s hol van a politikai irányítás. Hiszen beleütköztünk azokba a szabályokba, amelyek a szolgálatot is kötötték, sôt, abba is, ahogy Szabó hadnagy próbált "önálló életre" kelni, de folyton-folyvást beleütközött a neki állított falakba. Elég volt-e ez "a dosszié" lezárásához, intézményesek voltak-e a "garanciák", vagy "kézi vezérléssel" maga a megrendelô intézkedett?

(Az inkriminált írat - többek között - a Történeti Hivatalban található a T-9481 jelzetű, "Összetartók" fn. csoportdosszié 5. kötetében olvasható.)

ÉLET

Új dimenzióval bôvült az államfôjelölés kérdése. Miután tudatos kiszivárogtatás révén újabb és újabb nevek bukkantak fel a sajtóban (Martonyi János, Németh János, sôt: Németh Miklós) annak érdekében, hogy ne csak T. doktor tűnjön az egyedüli lehetséges megoldásnak; miután Isépy Tamás fiatal demokrata közölte, ô legalább tíz névrôl tud és a jelölési határig újabb húsz név merülhet fel a kisgazdáknál; miután maguk a kisgazdaszervezetek ezt megerôsítve bejelentették, több jelöltjük is van, egyáltalán nem csupán T. doktor, és miután ezt a pártelnökségben, tehát T. doktor államfôségében nyakig érdekelt Bánk Attila jól lelôtte, hogy még mit nem képzelnek a helyiek; szóval mindeme fejlemény után Lányi Zsolt, a honvédelmi bizottság elnöke kijelentette, a felmerült nevek szóba sem jöhetnek, mégpedig egyetlen ok miatt: nem tagjai a Független Kisgazdapártnak. Ez mindenképpen új dimenziója a történetnek: a köztársaság elnöke, aki hatályos alkotmányunk szerint "kifejezi a nemzet egységét és ôrködik az államszervezet demokratikus működése felett (...), a fegyveres erôk fôparancsnoka" elôtte párttag kell hogy legyen valahol. Tudjuk, Göncz Árpád is párttag volt, máshol. De hogy ez kifejezetten kritérium legyen a jelölésnél?
      Ha tudnánk, hogy hallgat ránk, Lányi Zsolt figyelmébe ajánlanánk a nemzet egységét hitelesen kifejezô egyéb személyeket, valamiért abból kiindulva, hogy nem tagjai politikai pártnak: Lagzi Lajcsit, akivel péntekenként együtt mulat a fél nemzet; Glatz Ferencet, aki nyilván azzal kampányolna, hogy a nemzet az ötödik hatalmi ág; Ilonka nénit, népben, nemzetben és tiszta lépcsôházban gondolkodó házmesterünket, aki szociálisan érzékeny módon szedi fel a csikkeket lakótársaink után. Ha pedig mindez nem használna, azt javasoljuk Lányi Zsoltnak, inkább avassa fel valahol, mondjuk az FTC-stadion mellett az Ismeretlen Deportáló Csendôr emlékművét, hátha ezzel ô maga is a jelöltlistára kerül valakiknél.
      A helyzet az, hogy sose fogjuk megtudni, ki és milyen szempontok alapján fogja eldönteni, ki lesz a nemzet egységének kifejezôje, az államszervezet demokratikus működésének ôre. Az ilyen jellegű döntések, háttéralkuk ugyanis minden valószínűség szerint "állami szervek zavartalan működéséhez fűzôdô érdekeket" érintenek, márpedig az ilyesmi a jövôben államtitoknak fog minôsülni. A belügyminiszter törvénymódosító javaslata alapján ötven évig is államtitok maradhat minden állami szerv szakmai-minisztériumi döntés-elôkészítô munkája, minden kormányülés jegyzôkönyve, de még az emlékeztetôk, összefoglalók, gyerekek számára készített képregényváltozatok is. Öt évet is kaphatnak a titkos elôterjesztéseket publikáló újságírók.
      Az állandóan kekeckedô, nyilvánvalóan államellenes adatvédelmi ombudsman minden akadékoskodása ellenére lássuk be: közös érdekünk az állami szervek zavartalan működése. Elvégre a mi szavazatunk nyomán, a mi bizalmunkból, a mi pénzünkbôl vannak ezek az emberek a helyükön, úgyhogy mi közünk hozzá, mit csinálnak. Az állam ôk vannak. Érdemes bízni bennük, pláne, hogy nem is lesz más választásunk. Az állam zavartalan működésénél nincs megnyugtatóbb dolog; a tudjuk, milyen sajtó állandó feszültséggerjesztése nélkül, olajozottan simulnak majd egymásba a polgári gépezet fogaskerekei, ötven évig hallani sem fogunk arról, ki, miért, milyen módosításokkal, milyen szempontok alapján dönt majd valami rólunk szóló dolog mellett vagy ellen, igaz, háromévenként felülvizsgálhatják a titkosítás minôsítését, istenem, legfeljebb nem a könyvtárakba küldik, hanem rögtön az antikváriumokba.
      Aki pedig veszi magának a bátorságot és alkotmányos információszabadságról beszél, közszereplôk közérdekű adatainak alkotmánybíróság által is megítélt elsôbbségérôl, sajtó- és véleményszabadságról, olyan dolgokról tehát, amelyek nálunk boldogabb régiókban valóban nélkülözhetetlenek egy demokratikus köztársaság zavartalan működéséhez, azt jól ellehetetlenítjük, megházkutatjuk, lecsukjuk öt évre. Hadd szokja az állami szervek zavartalan működését.

-sl-

 

MUCSÁNYI MARIANNA:

Félreértések végjátéka

"Valakik valahol a miniszterelnök idegeire játszanak" - Boross Péter dekódolta így egy interjúban a félreértett kormányfôt (atomügy, az '56-os sortűzperekrôl adott nyilatkozat) és a félreértéseket nyilvánosságra hozó (megfigyelési botrány) bírálatokat. "...Itt egy szándékos agresszív, koncentrált támadás folyik, hátha egy fiatal miniszterelnököt idegileg tönkre lehet tenni" - folytatta Orbán Viktor tanácsadója, majd rátért a szovjet hadsereg egykoron Magyarországon tárolt atomfegyvereire. Elhangzott mindez egy olyan nyilatkozatban, melyben Boross Péter kompromisszumot ajánlott az ellenzéknek az egy éve húzódó megfigyelési ügy lezárására: elismerte, a miniszterelnök nem fogalmazott egészen precízen.
      A Fidesz politikaiparosai mintha elfelejtették volna, miként kell termékeiket (önmagukat) eladni a piacon - óriási a kontraszt az egy évvel ezelôtti "egészpályás letámadás" és a koalíció vezetô erejének jelenlegi, Boross Péter nyilatkozatában is megmutatkozó tanácstalansága között. Úgy tűnik, a Fidesznek - kormányzása másfél évében - nem szövetségeseivel, hanem önmagával gyűlt meg leginkább a baja. (A koalíciós partnerek okozta gondok csak ezután következnek.) A kormányzat és a Fidesz - az ôszi politikai szezon kezdete óta érzékelhetô - elbizonytalanodását nem indokolják külsô tényezôk: a gazdasági mutatók rácáfoltak a kutatók által év eleje óta ismételgetett negatív prognózisokra, Torgyán József pénzosztó ténykedése sem rengette meg a gazdaságot, a NATO elégedetten veregeti Magyarország vállát, az EU-csatlakozástól - mint mindig - ötévnyire vagyunk, a belügyminiszternek pedig szerencséje volt, idén nem kellett piramisjáték miatt sok tízezer sértett nevével rontani a statisztikákat.
      Mi történhetett hát, ami megtörte a Fidesz-kormány majd' egy éven át tartó lendületét?
      Többek között bekövetkezett az, amire a Fidesz hatalomra kerülése óta számított. Elôbb megállt népszerűség-növekedése, majd ez év tavaszán megfordult a trend, és azóta is apad a legnagyobb kormánypárt tábora. Az elsô ôszi hónapban az MSZP már hét ponttal megelôzte a Fideszt a "valamilyen pártot választó" biztos szavazók körében (Szonda-Ipsos). Annak ellenére, hogy a fideszes vezetôket nem érte váratlanul a népszerűségvesztés, nem készült használható stratégia erre az esetre. Az a biztos támogatás kezdett csökkenni, amely korábban nemcsak legitimálta a Fidesz minden lépését, hanem önbizalmat is adott a párt politikusainak azok megtételére. S bár Orbán Viktor azzal nyugtatta párttársait, hogy a Fidesz a tízszázalékos hátrányt bármikor képes ledolgozni az MSZP-vel szemben, ahhoz a radikális megoldásokat kedvelô hatalomgyakorlási technikához, melyet a koalíciós politikusok igyekeztek bevezetni, ciklusok közben is különösen nagy szükség van a viszonylag magas választói támogatásra. (Ellenkezô esetben megkérdôjelezôdik a radikális lépések hitelessége.)
      Novemberre az MSZP elônye tovább nôtt, ami önmagában sem elhanyagolható "eredmény", de ha ehhez hozzátesszük, hogy szinte valamennyi társadalmi csoportban csökkent a legnagyobb kormánypárt támogatottsága, akkor érthetôvé válik, miért kezdett a hónap elején stratégiagyártásba a Fidesz valamennyi létezô műhelye. Ez az adatsor azt mutatja, hogy a párt nemcsak a kormányváltás után a koalícióhoz csapódott szavazókat kezdte elveszíteni, hanem a Fideszhez szorosabban kötôdôket is. Az már a nyári kutatásokból látható volt, hogy a jobbközép gyűjtôpárt nem tudta stabilizálni hatalmasra duzzadt szavazótáborát, mára azonban az is kérdésessé vált, képes lesz-e megtartani a hagyományosan konzervatív választókat. (Ha a fenti kérdésre a következô hónapokban nemleges válasz születik, megbillenhet "a két nagy párt van" fideszes alaptétele.)
      Az erôviszonyok kiegyenlítôdéséhez hozzájárult egy sor olyan kommunikációs hiba (ügyek elhallgatása, a nyilvánosságra került témák megválaszolatlansága, tévedések beismerésének elmaradása, problémák takargatása, felelôsségre vonás hiánya, dezinformálás), melytôl a párt tanácsadói korábban sikerrel óvták meg a fideszes politikusokat. Az Orbán-kormánynak nyár elejére elfogytak a könnyen kódolható és a választók gondolataival találkozó, egyértelmű üzenetei. A kormánypárti politikusok az ellenzék által felvetett ügyekre ellentámadásokkal reagáltak, melyek nem találkoztak a szavazók elvárásaival. Pedig a szándék semmit sem változott, Orbán Viktor a Der Standardban június 16-án ugyanazt írta, mint amit egy évvel korábban nyilatkozott nyugati lapoknak: "Az a célunk, hogy érthetô üzeneteket közvetítsünk érthetô nyelven." Hiába próbálkozott azonban szerda reggelente azzal, hogy közvetlen hangon, hasonlatokkal könnyítve magyarázza el a miniszterek éppen aktuális döntéseit vagy a balkáni válság után kialakult helyzetet, esetleg a vajdasági magyarokkal kapcsolatos kormányzati elképzeléseket, a hatás - melyet Orbán stílusa újdonságával korábban elért - ekkor már elmaradt. A tematizáció is megkérdôjelezhetô volt: a miniszterelnök egyre többször igyekezett semleges külpolitikai kérdéseket, vagy a szimbolikus politizálás körébe tartozó jelentéktelen ügyeket napirendre tűzni, melyek nem alkalmasak a választók széles rétegeinek elérésére. Megbomlott a Fideszrôl és a kormányzatról kialakult kép, mely szerint a fiatal miniszterelnök a választók nagy tömegét érintô, "húsbavágó" kérdésekrôl hetente határozott véleményt mond - és cselekszik. Mindebbôl a kiüresedett szlogenek maradtak ("Összességében a jó Isten, vagy a szerencse az ország szempontjából hasznosan rendezte el a dolgokat" - Orbán Viktor a Magyar Televízióban a Fidesz és szövetségesei választási gyôzelmérôl, 1999. július 8.), a Fidesz nem bírta a saját maga által diktált tempót, a korábban jól működô stratégia kifulladt, töredékesen fennmaradt elemei pedig nevetségessé váltak.
      A legjelentôsebb kommunikációs kudarc azonban ôsz elején érte a koalíciót, amikor a bányahistóriák és az olajszôkítési ügyek nyilvánosságbeli tárgyalása egyértelművé tette, hogy ebben az idôszakban már nem a Fidesz uralja a politikai mezôt, nem a koalíció vezetô pártja határozza meg a napirendet. Azzal, hogy a kezdeményezés, a napirend-diktálás kicsúszott a fideszesek kezébôl, olyan kommunikációs szituáció teremtôdött, mellyel kormányzása másfél évében elôször találkozott a párt. Ráadásul a bánya-üggyel, a rendôrségi korrupcióval nem lehetett nem foglalkozni. Elôbbi a miniszterelnök tekintélyét, utóbbi az elmúlt tíz évben kialakult hatalmi rendszer alapjait támadta. (A kormányzat egyik kérdést sem intézhette el egy-egy államtitkár menesztésével, mint a Lockheed-levél botránya idején.) A két ügy feltehetôen eljutott a hírekre figyelôk többségéhez. Az olajügyekrôl maga a kormányfô jelentette be, hogy a Miniszterelnöki Hivatal közvélemény-kutatást készíttetett, melynek eredménye azt mutatta, néhány nap alatt a megkérdezettek 80-90 százaléka értesült az olajszôkítéssel kapcsolatos információkról. (Hogy a bányaügyekrôl ki hallott, arról nem számolt be a kormányfô.) A kormányzati válaszlépések, a tényleges intézkedések és a kommunikációs aktusok egyaránt az olajügyre koncentráltak, egyelôre nem tudni, milyen eredménnyel. Bár Orbán Viktor bekéretett minden olajszôkítéssel kapcsolatos rendôrségi, vámhatósági iratot (ezzel négy-öt napon át foglalkozhatott a sajtó), majd átadta azokat a legfôbb ügyésznek (ez újabb két-három napra való hír volt), Gál tábornok felmenttette magát, és közben kiadta a titkos ügynökök nevét (ismét három-négy napra való információ) - érdemben nem sok minden történt.
      Mindeközben zajlott és zajlik ma is a költségvetési vita, amely a hagyományos kormánypárti-ellenzéki helyett koalíción belüli ellentétként jelenik meg a nyilvánosságban. Már a büdzsé parlamenti beterjesztése elôtt nyilatkozatháború tört ki a Fidesz és az FKGP között az agrártárca 413 milliárd forintos követelésérôl, amely mára megjósolhatatlan kimenetelű konfliktussá vált. (Nem véletlen, hogy az FKGP költségvetési követelése és a Fidesz körül gyülekezô kispártok önállósodási törekvései idôben egybeesnek a legnagyobb kormánypárt elbizonytalanodásával. A kisgazdák, a volt és a jelenlegi MDF-esek ráéreztek arra a pillanatra, amikor a Fidesz elvesztette kezdeményezô szerepét, és kihasználták megingását. Utóbbiak ideológiát is találtak a remélt szavazatok megszerzéséhez, mondván, törvényszerű, hogy a kormányzó párt veszít népszerűségébôl, de ha a jobboldalon lát alternatívát az egykori Fidesz-szavazó, nem áll át az ellenfélhez. Bár a kispártok logikája több helyen megbicsaklik, az nem elképzelhetetlen, hogy a választókerületekben alakuló Demokrata Uniók gondot okoznak majd a Fidesznek.)
      A kormányon belül a költségvetési agrárvita az elsô olyan politikai ügy, melynek "forgatókönyvét" az FKGP "írja" (már ha tenne ilyet), a Fidesznek nem maradt más szerep, mint az eseményeket követôé. Nehezíti a nagyobbik kormánypárt dolgát, hogy maguk a kisgazdák sem döntötték el, hová futtatják ki ezt a vitát. A Fidesz nem tehetett mást, mint belement a játszmába, melyben egyik félnek sem maradt visszavonulási útvonala. Torgyán József vélhetôen még arról sem határozott, felvállalja-e "a pénzért koalíciót" ódiumát. A hírek szerint - ahogy szokta - már mind a szakítás, mind a maradás mellett állást foglalt. (A Fidesz-FKGP viszonyt terheli és a költségvetési számokról való megegyezést nehezíti a köztársaságielnök-jelölés körüli bizonytalanság is. A fideszesek megkezdték a kisgazdák tesztelését, de Martonyi Jánosra - nem a külügyminiszter személyén, hanem egy mindenki által elfogadható jelölt megtalálásán volt a hangsúly - vonatkozó ötletüket lesöpörte az FKGP.)
      A Fidesz számára eddig egyetlen elônye látszik a 413 milliárdos agrárvitának: tökéletesen elfedi, hogy a 2000. évi költségvetés restrikciós jellegű - ahogy egy kisgazda politikus fogalmazott: "tulajdonképpen egy Bokros-csomagot rejt". Az FKGP-Fidesz purparlé eltakarja a hatalmi eliten belüli igazi törésvonalakat is, azt az ellentétet, amely az ôsfideszesek és a technokraták között van. (A Handelsblatt hétfôn megjelent, Surányi György esetleges távozásával foglalkozó írása Chikán-Járai-Surányi vonalról beszél a kormányzaton belül.) A jövô évi költségvetés, bár Járai Zsigmondnak többször át kellett dolgoznia, mégis utóbbiak sikerét hozta. Orbán Viktor és párttársai ismét szembesülni kényszerültek azzal, hogy a kormányzás milyen mozgásteret enged számukra. "Akárki van is kormányon, a gazdaságpolitikai mezsgye olyan keskeny, hogy minden kormány ugyanazt az utat járhatja csak be" - mondta még 1999 elején László Csaba, és szavai különösen igaznak tűnnek a jövô évi költségvetés tervét látva.
      A kedvezôtlen közvélemény-kutatási adatok, a politikai-kommunikációs hibák, a költségvetési vitában kialakult koalíciós ellentétek és ezek bizonytalan kimenetele, a szövetségesek szavazatszerzô törekvései, a gazdaságpolitikai meghatározottságok együttesen jelenthetnek választ a koalíció vezetô pártjának hónapok óta érezhetô tanácstalanságára. A magyarázatot azonban ki kell egészíteni még egy fontos elemmel, a Fideszen belüli bizonytalansággal, amely éppúgy elôszele lehet egy stratégiaváltásnak, mint a tétovaság konzerválásának. A koalíció vezetô pártja - legalábbis így látják vezetôi - kétféle választ adhat arra a problémahalmazra, mellyel szembetalálta magát: folytathatja "az egészpályás letámadást" vagy kísérletet tehet konszolidáltabb viszonyok kialakítására. Hogy a kérdés korántsem dôlt el, azt az utóbbi hetek egymásnak ellentmondó fideszes lépései bizonyítják. Azok az egymással köszönô viszonyban sem lévô történések, melyek egyfelôl januártól "új arcok" (elsôsorban Áder János, Pokorni Zoltán) elôtérbe helyezését, nagyobb nyilvánosságot, az ügyek kibeszélését, az ellenzékkel való konzultáció szükségességét, a megfigyelési ügy lezárását hirdetik, másfelôl kizárással fenyegetik a Fideszbôl az MSZP-vel alkalmi szövetséget kötô szabolcsi politikust, "hazaárulózzák" a szocialistákat, fél órával az aláírás elôtt visszalépnek a "nemzeti gödör" rendezési tervétôl. A fideszes politika iparosok döntés elôtt állnak.

Egy levélváltásról

Legutóbbi számunkban Tar Sándor és Kenedi János levélváltását közöltük, melyben az író föltárta ügynökmúltját, a történész pedig erre reagált. Az alább olvasható írások e levélváltással kapcsolatosak.

A mélypont

"Drága Sanyi" - írja Kenedi János az Élet és Irodalom 1999. november 12-i számban Tar Sándornak, aki nyilvánosságnak szánt privát levelében a pártállam összeomlása után tíz évvel beismerte, hogy az összeomlás elôtt tíz éven át rendszeresen és folyamatosan besúgta ôt, és persze másokat is, azt írja tehát Kenedi válaszképp, hogy "Drága Sanyi", "Drága Sanyi, ne tedd barátságunkat múlt idôbe, kérlek, ne írd, ne is gondold, hogy a mi kapcsolatunk "egy kivételes barátság volt"". Így hangzik egy véget érni nem akaró ömlengés elsô mondata. Ó drága besúgóm, ne szakítsd meg a barátságodat velem, hiszen "Az áldozat Te vagy Sanyi", mondja kurzív nyomatékkal Kenedi, "A bűnös az a politikai rendszer volt, amely felmosórongyot csinált egy emberbôl - Belôled -, a tettes pedig az állambiztonsági szolgálat." Hadd legyek továbbra is a barátod, kedves felmosórongy, mondja tehát, ha a szavaknak értelmük van, hiszen "ember én csak akkor maradhatok ezután, ha kiállok érted, ha biztosítlak együttérzésemrôl és barátságomról." Hogyan értékeljük e mondat szerzôjét, ha címzettje felmosórongy?
      Egy ÉS-oldallal ezelôtt az épületes levélváltás elôtt Ungváry Rudolf kitűnô cikke is foglalkozik Tar Sándor írói tevékenységének eddig nem ismert vonatkozásaival. Ô még besúgói nevén emlegeti Tart. Idéz "Hajdú" jelentéseibôl, és az ezeket elismerôen méltató rendôri értékelésekbôl. A passzusokból kiderül, hogy a betiltásra ítélt Mozgó Világ renitens szerkesztôire állították rá, továbbá Kenedi Jánoson kívül Petri Györgyre és barátaira is. Nyilvánvaló, hogy Tar Sándor lépéskényszerben volt, mert egyik besúgottja, Berkovits György a Budapesti Jelenlét című lapban leközölte "Hajdú" róla szóló jelentéseit, és így a beavatottak már megfejtették, hogy ki bújik meg e név mögött. Ezek után Kenedi meggyôzhette Tar Sándort arról, hogy levelet kell váltania vele, majd Tar gyónásának birtokában leült Continental írógépéhez, és lekopogta "Drága Felmosórongy" kezdetű válaszát, és amikor ez megjelent, rögvest kommentálta is az Aktuálisban. Arról gyôzködte a szakismereteihez képest csodálatraméltóan visszafogott Betlen Jánost, hogy besúgója éppen katarzison megy át, és alapjában véve egyedül a Történeti Hivatal a bűnös, mert gátolja Sanyi katarzisának kibontakozását. Már válaszlevelében is ez a katarzis bűvölte el a leginkább: "...engem is katarzisra indított a leveled" - írta kurzív nyomatékkal.
      Micsoda katarzis ez? Tíz év hallgatás után lépéskényszerben a nyilvánosság elé áll a spicli, elmondja, hogy zsarolták, de azt már nem, hogy mivel, elmondja, hogy "kínlódott, vívódott", alkoholista lett, éveken át nem írt, anyagot szolgáltat tehát, önsajnálkozó gesztusaival, Kenedinek ahhoz a beteges tételéhez, hogy a Kádár-korszakban a besúgó igazi áldozat volt. Csak legutolsó mondatában emelkedik helyzete fölé: "Nincs már bennem lassan semmi, csak undor és gyűlölet." Errôl a mondatról érezhetô, hogy igaz. Az olvasó elkomorul, és összeszorul a szíve. Engem is megrendít, noha ebbôl az igazságból a katarzisnak, magyarán: a megtisztulásnak még a nyoma is hiányzik. Íróilag azonban, éppen kegyetlensége folytán, gyümölcsözô lehet, és elômozdíthatja Tar Sándor fejlôdését. Ez csakugyan örvendetes. Tudtam persze, hogy az alkotó értelmiség körében is toboroztak besúgókat. De nem tudtam, hogy lebukásuk után szeretni kell ôket. A műveiket viszont miért ne szeressük, ha jók?
      Ha Kenedi Jánosnak igaza van, és nem a besúgó a bűnös, hanem a politikai rendszer, akkor ezzel azt állítja, hogy a rendszer alattvalói mind egyformán potenciális besúgók voltak. Védencétôl, Tar Sándortól ily módon elveszi bűnösségét, s ezáltal megfosztja személyisége minden attribútumától. Hiszen ez esetben csak az történt vele, ami válogatás nélkül bárkivel megtörtént volna, ha a politikai rendôrség megzsarolja. A kemény diktatúrák kiélezett helyzeteiben életével és hozzátartozóinak az életével játszik, aki a politikai rendôrségnek nemet mond. Minthogy a hôsiesség bámulatra méltó tulajdonság, de senkitôl sem követelhetô meg, kemény diktatúrákban a besúgók csakugyan lehetnek áldozatok, de még ôk is nagyban különböznek egymástól attól függôen, hogy milyen lelkiismeretesen teljesítik besúgói kötelezettségeiket. A puha diktatúra körülményei között azonban nem nevezhetjük áldozatoknak azokat, akik kötélnek állnak, és aztán becsületesen teljesítik vállalásaikat; hiszen nemet is mondhattak volna.
      Ami pedig az állambiztonsági szolgálatot illeti: ez minden rendszerben végzi a dolgát. Többek között ígérgetéssel és fenyegetéssel, alantas ösztönökre vagy magasztos elvekre hivatkozva besúgókat toboroz a lakosság elégedetlen, lázongó vagy törvényszegésre hajló elemeinek a féken tartására. De a Szolgálat nem csenget be hozzánk kéziratokkal, nem barátkozik velünk, nem sétáltatja a kutyánkat, nem csalja ki a titkainkat, hanem adóterheinket kétségkívül növelve hivatali kötelességét végzi. Normális ember nem gyűlöli és különösebb ok nélkül nem is veti meg a beszervezéseket irányító fôcsoportfônököket, hanem egy általa elfogadott vagy utált gépezet csavarjának tekinti ôket. A besúgó azonban értékes érzelmeinkkel - bizalmunkkal, szeretetünkkel - él vissza. Ha tehát valaki feltétlen barátságáról biztosítja besúgóját, akkor ezzel hatályon kívül helyezi azt az értékrendet, amelyre minden demokráciának épülnie kell. Ezt a döntését Kenedi - a várható ellenvetéseket elhárítandó - privátnak nyilvánítja. Csakhogy privát döntéseinket nem tárjuk kínos aprólékossággal a nagyközönség elé. Aki mégis így jár el, azt agitatív szándék vezérli. Levele elején Kenedi még nem titkolja ezt. "Kiállok érted" - írja, majd a besúgóért mint áldozatért szót emelve a besúgást védelmezi.
      Ha valaki egy évtizeden át teljes erôbedobással harcol azért, hogy megismerhessük múltunkat, és aztán az elsô alkalommal, amikor ez a törekvése érzelmi konfliktusba keveri, semmibe veszi saját áldozatos buzgólkodásának a célját, és könnyével öntözi a leleplezett besúgót, akkor elmondhatjuk: olyan mélypontra ért, amelynek létezését szerencsére még csak nem is gyaníthatták azok, akik Kenedivel együtt annak idején tevôlegesen áhították a pártállam bukását.

Eörsi István

Nem hiszem el

A mi kisebbik szerencsétlenségünk, hogy Tar Sándoron verik el a port a többi besúgó helyett is.
      Tar Sándor szerencsétlensége, hogy ezt nem tudta elkerülni. Íróként tudnia kell, hogy hiteles mondatot csak akkor írhat le, ha (feltételek nélkül) szembesül önmagával. A hiteles mondatok kikezdhetetlenek. A Kenedi Jánosnak hetekkel korábban írt magánlevelében nem ilyen mondatokat írt.
      Nem lett volna szabad hagynia magát sürgetni, hogy ezt a levelét adja közre. Eddig csak Kenedi megbocsátó válaszlevelét ismerhette. Bizonyára nagyon jól esett neki. Abba a hitbe ringatta, hogy a nyilvánosság számára is elég, amit korábban Kenedinek írt. Ha vár valamelyest a közléssel, jobban megérti azt a kérdést, amire mindenek fölött választ kellene adnia: miért csak akkor vallotta be, hogy besúgó volt, amikor a bizonyítékok elôkerültek, és miért is végzett annyira jó munkát egy megzsarolt ember? Ha ismeri a kérdést, talán rátalál azokra a mondatokra, melyekben jobb az arány vágyai és a tények között. Mert ha rátalálna a legjobb arányra, akkor meg is oldotta volna a maga dolgát. Ez sohasem lehetetlen.

Petty

A besúgó mai levelében nem is egykori besúgása, hanem mai válasza a lényeg. Az, hogy hogyan vallja ezt be. További megítélése jelentôs mértékben ebbôl a hogyanból következik, nem pedig abból, hogy egykor áldozat volt. Ma nem az. Nincs hivatkozási alapja arra, hogy ne nézzen szembe nyíltan saját magával, csak belsô.
      Tar Sándor azzal indít, hogy ma is megzsarolhatják: "Azzal kezdeném, hogy zsarolható voltam, vagyok (most már kétszeresen az)..." A jelen idôre vonatkoztatva ennek a mondatnak "kétszeresen" nincs értelme. Az egyik, amiért állítólag zsarolhatják, az, "amirôl nem tehetek". A másik, hogy egykor besúgó volt. Az elsô okot ugyan homály fedi, de zsarolásra mindkét ok alkalmatlan, mert köztudott. Szövege arról árulkodik, hogy hiába változtak a körülmények, ô nem változott. Ez baj. Még nagyobb baj, hogy ezt áttételesen fogalmazza csak meg, mint aki nincs is egészen tudatában annak, amit beszél. "Azzal kezdeném..." Egy író, ilyet, feltételes módban? Valójában tehát nem is kezdi?
      Levelében ma csak (B. L.) monogrammal jelöli egykori zsarolója nevét, ahelyett, hogy nyilvánosan kiírná: Bezzeg László alezredesrôl, a megyei fôkapitányság egykori állambiztonsági helyettes vezetôjérôl van szó. Zsarolóját kíméli? "A látogatásomat követô "beszámoló" mindig négyszemközt zajlott az alezredessel, majd összefoglalva lediktálta nekem, mit írjak, mondván, neki több jelentésbôl kell majd egy összefoglalót készíteni, a jelek szerint viszont, ígérete ellenére, simán továbbította. Ezért akartam beszélni vele, de nem elérhetô, a kör bezárult." Ez a mondat nagyon el lett rejtve, a kiemelés tôlem származik. Hogy gondolhatta ma, hogy visszamegy ehhez a zsarolóhoz, aki nem irgalmazott neki, amikor beszervezte, és nem irgalmazott neki, amikor kirúgta? Hogy remélhetett egy ilyentôl bármit, ráadásul igazolást, hogy nem is ô írta azokat a jelentéseket? Vajon hol próbálta elérni? Száraz Györgyhöz minden jel szerint nem ment vissza segítséget kérni, pedig ô azzal, hogy hallgatott vallomásáról annak idején, bizonyította, hogy kész lett volna segíteni. (Ha igaz egyáltalán, hogy bevallotta Száraz Györgynek a beszervezettségét.) Ha a volt állambiztonsági tiszttôl ma is fél, miért nem mondja ki ezt, miért nem kér segítséget vele szemben? Árulkodó, hogy amint veszélybe került a múltja, elsô lépésével volt zsarolójával kereste a kapcsolatot. Akitôl fél?
      Levelében nem tudott mit kezdeni ezzel az egésszel. Íróként éppen azt nem érti, hogy most nem a körülményeket, hanem egykori és mai jellemének a különbségét kellene ábrázolnia. Ha ez a kettô mégsem különbözik egymástól, akkor nem segít rajta semmiféle írói eszköz: ábrázolni csak azt lehet, ami van.

Petty

Tart egyedül a múltja fenyegeti, minden zsarolás nélkül, és ettôl úgy szabadulhatna meg, ha meg tudna vele birkózni. Megbirkózni pedig úgy lenne képes, ha nem engedne meg magának semmi önámítást, és nemcsak önmagára gondolna, hanem azokra is, akikrôl egykor minuciózus gonddal mindent, olykor soron kívül is jelentett. Mert lehet, hogy igaz, amit mond: zsarolható, veszélyeztetett helyzetben volt, s ezért nem volt képes megtagadni a beszervezést; az azonban biztosan igaz, hogy azok legalább annyira veszélyeztetett helyzetben voltak, akikrôl mindent, ami a tudomására jutott, gondosan jelentett, és különösen azáltal voltak veszélyeztetettek, mert jelentett róluk. Ezt ma már tudnia kell, ha (állítása szerint) akkor nem is tudta volna. És ezért esik elkerülhetetlenül erkölcsi megítélés alá minden, amit ma magáról vallomásként megfogalmaz.
      Nem egykori önmagával kell elsôsorban szembenéznie, hanem azzal, aki ma. Nem hivatkozhat arra, hogy tanyasi gyerek, mert már nem az. Ha erre a szembenézésre nem képes, akkor mit sem számít, hogy Kenedi János a maga nevében csupán a politikai rendszer áldozatának tekinti. Szalai Pál besúgója is az? Ô is zsarolásra hivatkozik. (És még ki nem?) Mind a két besúgó minôségi munkát végzett: ez a közreadott szövegekbôl felismerhetô. Noha egyik besúgó jelentéseit sem a kézírása ôrizte meg, nem igaz - ahogy ezt Tar meg Kenedi sugallja -, hogy az eredeti jelentések szövegét annyira meghamisíthatták. Azokat a fordulatokat, amelyek a géppel írt jelentésekben szerepeltek, államvédelmi tiszt nem találja ki. Azt sem, hogy Tar soron kívül is jelentett.
      Abban a levélben, amit közzétett, csak saját magáról van szó. A csúcsa ennek, amikor hepatitiszét ismerteti: "...de az én sárgaságom nem hepatitisz-A vagy -B volt, hanem hepatitisz acuta. Az a bizonyos Gamma GT, ami egészséges embernél 5-17 között van, nekem 2400 volt, nem elírás, kettôezer-négyszáz, meg akartam halni, és más módon nem volt bátorságom, gyáva vagyok." Nem érdem, hogy meg akart halni. Nem az a fontos, hogy gyáva volt, hanem hogy fogalma sincs még arról, mivel tartozik önmagának ma. Egy betű sem szól arról, hogy sajnálja azokat, akikrôl jelentett. Az ô jelentései vajon hány embert fenyegettek? Közöttük is lehettek, akik egyedül ápolták megrokkant vagy haldokló hozzátartozóikat. Csak az önfelmentés és az önsajnálat szavait motyogja el. Csak a saját baját részletezi. A levele végén pedig azt írja, hogy nincs már benne semmi, "csak undor és gyűlölet". Félelmetes ez a gyűlölet. Hogy tévesztheti meg magát íróként ennyire? Mert másokat nem. De lehet, hogy levelének ez az utolsó, szörnyű mondata sem igaz. Ha valaki gyűlöl, hogyan mehetne vissza felvilágosításért egykori zsarolójához? Vagy nem egykori zsarolóit gyűlöli? Önmagát? Ezzel semmit sem old meg. A megfigyelteket gyűlöli, akik most nyilvánosságra hozták a jelentéseit? Még az is többet érne ennél az egész levelénél, ha ezt kimondaná.
      "...de ha rákérdeztél volna, valószínűleg bevallok mindent". Ehhez képest elég sokáig hallgatott. Még zsaroló vezetôtisztjéhez is elôbb próbált elmenni.
      Nem tudok hinni neki. De abban hiszek, hogy tudna egy igazabb levelet írni.

Petty

A mi legnagyobb szerencsétlenségünk, ha az a fajta besúgói önvallomás lesz a követendô minta, amilyet Tar Sándor most produkált. Az önsajnálat, az önfelmentés, a csak saját magával elfoglalt ember burkoltan szánalmat keltô, célzatosan megformált szövege. Aki továbbra sem képes mit kezdeni azzal, aki egykor volt, mert ma sem más. Aki örömmel kapaszkodik bele abba, hogy a rendszer és kizárólag a rendszer áldozata volt. Akinek nem jut eszébe, hogy van jellem is, még ha a jellem csak nagyon keveset nyomhat is a latban történelmi erôkkel szemben. Akkor. De ma? Ma nem az ellen kell védekeznie, hogy beszervezik. Ma az ellen kell védekeznie, hogy a könnyebb megoldást válassza. A magyar társadalmi kultúra legnagyobb szerencsétlensége ez a könnyebbik megoldás. Amelynek gyakorlata már azzal megkezdôdött, hogy törvényben titkossá tették a volt besúgók nevét. Amivel a politika szintjén megbocsátottak a besúgásért. Most már tényleg csak az hiányzik, hogy személyes szinten mindent csak a körülményekre hárítsanak, mondván, minden besúgó áldozat, csak a rendszer bűnös. Így válik végérvényessé a magyar kultúrában, hogy személyiség és jellem semmit sem ér.

Ungváry Rudolf

A Bűn az nem lesz könnyebb

Ahogy a rózsa az rózsa, az árulás az árulás. Az árulás tényét nem gyengíti vagy erôsíti az, hogy az áruló egyébként milyen kvalitásokkal rendelkezik. Kenedi válaszlevelében nem egyszerűen felmenti Tart, hanem kijelenti, hogy Tar - tehát az áruló -, akárcsak ô - az elárult -, áldozat, a tettes pedig az állambiztonsági szolgálat.
      Azt hiszem, ehhez a gondolatmenethez rendkívül mély, elfogult szeretet szükségeltetik.
      Kenedi János nem volt mindig ilyen megértô az ôket, és rajtuk keresztül a Demokratikus Ellenzéket eláruló ügynökökkel. ""Kezdesz olyan hülye lenni, mint a Bence Jancsi meg a Kis Gyuri" - válaszolta atyai barátom, Sükösd Mihály, akivel elôször megosztottam kételyeimet. Csak jóval késôbb tudtam meg, hogy atyai jósága mögött egy egész szervezet áll. Leesett az állam, és úgy is maradt bénán a fél pofám majd egy évig, annyira megdöbbentett Sükösd beismerô vallomása a Széchényi Könyvtár dohányzójában, miszerint éjjeli kikötôhelyemen, a Berlin Kávéházban ô délelôttönként, persze csak néhanapján, az utánam érdeklôdô nyomozókat is megpróbálja bevonni az irántam való szeretet körébe, hisz "nekem is jobb, ha egy gondolataimat ismerô, elfogulatlan barátom, s nem holmi tájékozatlan besúgó ad felvilágosításokat rólam"" - írja Kenedi Elhülyülésem története című, 1986-ban Párizsban a Magyar Füzetek kiadásában megjelent könyvében, és az idézett szövegbôl nem érzékelhetô, hogy a spicli Sükösdöt a Szolgálat áldozatának tekintette volna. Ehelyett - szerintem igen érthetôen - olyan fokú döbbenetet váltott ki belôle barátja árulása, hogy arcidegbénulást kapott.
      Természetesen az ember a besúgóit, akárcsak a barátait, mérheti eltérô mércével.
      A különbözô besúgókra én is különbözôen tekintek: még sose lettem oly rosszul, mint most, amikor kiderült, hogy az egyik kedvenc íróm volt áruló. Az egyik kedvenc írómról egy Berkovits György nevű szerzô által közétett háromperhármas jelentések révén derült ki, hogy besúgó volt. Erre az egyik kedvenc íróm kilenc évvel a rendszerváltás után megírja az egyik besúgottjának, Kenedinek, hogy egyrészt röstelli, másrészt csak olyasmit mondott, ami jelentéktelen, harmadrészt azért tette, mert zsarolható volt, s ráadásul bele is rokkant az egészbe: emiatt nem publikált hosszú idôn át, s emiatt lett alkoholista.
      Hát, a végén kezdve, megjegyezném, hogy én is jó úton haladok az alkoholizmus felé, és ezúton kérek meg mindenkit, hogy ha valaha azt találnám mondani, hogy ilyen-olyan külsô körülmények és nem a magam szabad akaratából iszom meg olykor egy este három üveg bort, akkor majd koppintson jó nagyot az elpimpósodott fejemre. Tar nem tárja fel, hogy eredetileg mivel zsarolták, pusztán annyit árul el, hogy nem követett el bűncselekményt. Lehet a legszentebb magánügye, hogy a kommunista rezsim elhárítósai milyen információkkal operáltak, csak hát abban az idôben, amikor Tart beszervezték, körülbelül az állásvesztéstôl a refen át az útlevélmegvonásig terjedtek a szankciók, amelyek persze borzasztó dolgok, de mivel nem tudjuk, hogy Tar mit tett, akár hihetjük azt is - egy besúgóval szemben megengedhetô gyanakvással -, hogy egy tál lencséért adta el a barátját, illetôleg annak barátait. Ráadásul a Budapesti Jelenlét című lapban közétett jelentésekbôl kiviláglik, hogy Tar információi alapján igenis egyedi, felhasználható tudástöbblet birtokába jutottak a kémek. A kémek, akik nyilván nem szerették az ellenzékieket, és ocsmány munkát végeztek egy gyilkos rezsimnek. Szemben velük, ha hitelt adunk szavainak, Tar szereti és szerette Kenedit - ezért volt hát áruló.
      Nagyon fontosnak tartom leszögezni: azt gondolom, hogy semmiféle jogom ítélkezni, pusztán elmondtam, amitôl rosszul lettem. A Tarnak nálam érthetôen fontosabb emberek közül soktól hallottam, hogy képtelen haragudni az íróra; ha jól tudom, Tar továbbra is tagja maradhat Magyarország legrangosabb irodalmi folyóirata, a Holmi szerkesztôbizottságának. Ráadásul miután elolvastam a levélváltást, újra eltöltöttem egy éjszakát a Szürke Galamb olvasásával, s örömmel állapítottam meg, hogy képes vagyok ugyanúgy olvasni, mint eddig, ez a könyv, akárcsak A mi utcánk a legnagyszerűbb-legmegrázóbb századvégi, magyar prózai alkotások közé tartozik. Mindezek mit sem változtatnak azon a tényen, hogy Tar levele nem tűnik hitelesnek, Kenedi nyilvános felmentésében pedig az az érv, hogy Tar is áldozat, csakis a nagyszerű Kenedi János hatalmas szívével magyarázható. Tarnak irgalmat remél Kenedi, de ehhez talán hozzájárulhatna az egykor "Hajdú" fedônéven dolgozó ügynök is - több volna.
      Továbbá: magam sem vagyok egy morális atléta. A Demokratikus Ellenzéknek koromnál és von haus aus okoknál fogva nem volt módom ártani. Ám számtalanszor, rendkívül súlyos módon éltem vissza olyan emberek bizalmával, akik szerettek engem, jók voltak hozzám. Kilenc évvel ezelôtt a lehetô legsandább módon nyúltam le és törtem ripityára választott papám, S. M. autóját; s öt hónapos volt a kisfiam, amikor a mamáját és ôt magára hagytam. Hogy S. M. vagy a feleségem megbocsátott nekem, mindennek ellenére civilizált, szeretetteli viszonyt tart fenn velem, az ô érdemük, nem az enyém. S még sok bugyor, kibaszás. Ítélet nincs, s ha lenne is, nekem semmi jogom nem lehet Tar felett ítélkezni. Mégis kimondható: Tar levele nem felel arra a "hírre", aminek apropóján írta, jó lenne remélni, hogy megpróbál egy mélyebb és talán nem szánalmat keltô, hanem megértést kiváltó munkával meglepni minket.
      Magának a levélváltásnak azonban, amely amúgy nyilván Tar védelmében és Kenedi ötletére publikálódott, van egy tôlük független, roppant jelentôsége.
      Tíz évvel a rendszerváltás után lett némi reneszánsza a partizánmozgalomnak, mintha most felértékelôdne a hôsi múlt, és ezzel párhuzamosan derülnének ki a disznóságok.
      Az idióta, gyáva törvény miatt nem tudhatjuk, kik voltak a megfigyelôk, besúgók, provokátorok. A levélváltás publikálását követô hétvégén újra felerôsödtek a sejtetéseken alapuló pletykák, föltevések. Magam vagy tucatnyi emberrôl hallottam, hogy "ô is". Majd mindegyikért tűzbe tettem volna a kezemet - ahogy múlt csütörtökig Tarért is.
      Tarthatatlan, gusztustalan, visszataszító ez ügyben a helyzet, a mi pocsék utcánkban. Ezerrel kéne törvényt módosítani, avagy ha biztosan megállapítható, hogy ez semmiképpen nem lehetséges, polgári engedetlenségre kell buzdítanunk mindenkit, akinek módja van satírozás elôtt betekinteni a Történeti Hivatalnál tárolt aktákba. Bíztassuk a miniszterelnököt, hogy egy szerda reggeli interjújában lepjen meg minket a teljes ügynöklista felolvasásával; fohászkodjunk az Ismeretlen Hôs Levéltároshoz, hogy lelkiismeretére hallgatva hozza nyilvánosságra az ügynöklistát. Megillet minden megfigyeltet, hogy tudhassa, kinek kell megbocsátania, ha akar. Megillett minden ártatlanul gyanúsítottat, hogy tisztázva legyen. Tudjuk meg: ki az, aki elhajtotta a beszervezôket, ki az, aki "csak" aláírta a nyilatkozatot, de nem jelentett, és ki segítette effektíve a szervek munkáját. Ez bizony megilleti Tart is, mert ma könnyen elôfordulhat, hogy olyasvalaki ítéli el, aki szintén ügynök volt, csak éppen nála szerencsésebb, mert róla - egyelôre - nem derült ki.
      A titkolózás, a suttogás, a nyilvánosság megcsúfolása generációkon átívelô sebeket okoz. Undorodva hallgatom saját magamat, amikor egy lányt, akit nagyon szeretek, azzal szekírozok, hogy a papája az elhárítás egyik fôtisztje volt. A fene akar apák és fiúkozni, a fene akar családi érzéseket megsérteni, s mégis, ezekben a szituációkban magam vagyok a fene, mert olyan fokon irritáló, hogy nem lehet tudni magunkkal kapcsolatos információkat, hogy - ostoba módon - ott is ütök, ahol erre semmi okom sincs.
      Az én mamám, aki műfordító volt s egy kiadóban szerkesztô, öngyilkos lett hét évvel ezelôtt, amíg élt, sok embert bántott meg. Nem egytôl hallottam, hogy hát sajnos, bár a "Papád egy hôs", a mamád biza ágens volt. Bár magam ezt a lehetetlenséggel tartom határosnak, ha másért nem, hát azért, mert nem túl életszerű, hogy egy súlyos pszichiátriai beteget, aki permanensen és önkontroll nélkül konfabulált, beszerveztek volna. Ám momentán nincs jogom megtudni az igazságot.
      Az én Papám beteg ember (no és hatalmas, no és ha akarná, olyan volna minden kistársam, mint én vagyok; semmi ajvé, ilyen borzalmat nem kíván ô), és lehet, hogy nem lesz már módja arra, hogy megtudja, kit köpjön le vagy oldozzon fel. Éljen tehát az Ismeretlen Hôs Levéltáros!
      Legalább ezt lehessen tudni, hogy mi volt.
      "Fiam, súgja hozzá, olyan halkan, hogy a gyerek mégis megáll, furcsa kis mosolyával odamegy, Harap Sanyi alig bír ránézni. (...) Semmi, zokog egy hang Harap Sanyi testébôl, csak olyan furcsa ma minden, a nap is, nézd, mintha valaki tartaná, nem tud lemenni." (Tar Sándor: A mi utcánk.)
      Ássuk ki a régi szemetet, és aztán soha többet ne kelljen a régi utcakövekkel foglalkozni. Félô, hogy ha ez nem történik meg, akkor már utcaköveket se tudunk egy esetleges, jövôbeni politikai katasztrófa esetén kiemelni, hogy az új állami elnyomókat megdobáljuk velük, mert ha - nem valószínű - jône is ilyen kor, ami ezt kívánná meg tôlünk, már azt tesznek velünk, amit akarnak, hiszen elfásít minket az, hogy a régi bajokkal sem nézhetünk szembe.

Petri Lukács Ádám

LICHTHOF

Költözködôk

A szekrény magától megy.
      Van ugyan alatta két férfiember, hogy tartsa, lefelé a csigalépcsôn, kétoldalt, nyakában gurtnival, de ez teljesen esetleges, a két férfiember szekrénymegtartó képessége approximatíve nulla, illetve egy-egy kivételes pillanatra korlátozódik, amikor is a két férfiember és a szekrény súlypontja épp valamiféle különös, megmagyarázhatatlan egyetértésben, már-már összhangban, egyfajta áldott állapotban van.
      Egyéb esetekben nem a két férfiember tartja a szekrényt, hanem a szekrény tartja a két férfiembert.
      Illetve hát a gurtni, ami megakadályozza, hogy azonmód elzuhanjanak, szanaszét hulljanak a szekrény mellôl, s bucskázzanak lefelé a csigalépcsôn, még lendületbôl kiguruljanak a kapualjból, egészen az utánfutóig, ahová majd a szekrény is kerül. Az utánfutó tengelye már majdnem szétroppan, noha még nincs is rajta a szekrény, csak két ágy állítva, összekötözve, egy sparhelt, néhány szék, egy óriásdoboz, a doboz tetején kisgyerek majomkodik; mindazonáltal az utánfutó kicsi, az eléfogott autó nemkülönben, így együtt olyan, mintha egy egérfogat akarná elvontatni a Gellérthegyet, még meg sem történt, s már halljuk is a tengely reccsenését, látjuk, érezzük a szekrény veszedelmes billegését, lendülését minden aszfaltbuckánál.
      Márpedig ez a bútor el lesz vontatva, az utánfutó a komáé, a koma szokott mindenkit költöztetni, tehát ez a költözés is maradéktalanul meg lesz oldva.
      Ha csak nem tekintjük maradéknak azt a hullámpapírt, amire néhány edény, ruhanemű és egy tört lábú fotel kerül majd, sôt a nagymama, aki a fotelban ülve utazik a késôbbiekben végig a Kisfaludy utcán és a Vajdahunyadon, miközben botjával átkozódva integet az ég, illetôleg az utca kövezete felé. A hullámpapírt a földön a két férfiember fogja valami egészen vérfagyasztó robajjal huzigálni, cibálni, ráncigálni, valamint egy sántikáló nô, aki a nagymama kettes számú, használaton kívüli botja segítségével megállás nélkül (és nem igazán kíméletesen) rendszabályozza majd a majomkodó gyereket, amivel persze az illetô gyermek egyáltalán nem fog egyetérteni, sôt, egyenesen egy hokedli tetején fog táncolni, a billegô, imbolygó, reccsenô utánfutón.
      Ami egyébként a szekrény néhányszori lezuhanása és visszaráncigáltatása után hiánytalanul és teljes pompájában meg fog érkezni rendeltetési helyére, együtt a hullámpapírral, plusz a hullámpapíron hadonászó nagymamával, aki a hadonászást csudálkozva hagyja ekkor abba, és ámulva fülel majd néhány percig, arcán az értetlenség, a megfosztottság érzetével, hogy az iszonyatos dübörgés, vinnyogás, sikoltás csak úgy abbamaradt, amit, mint már szó esett róla, a hullámpapír adott ki magából, miközben az utca kövezetén vonszoltatott, túlharsogva magát a nagymamát is, ami más körülmények között a lehetetlen határait súrolná, de most mégis a lehetséges dolgok halmazába került néhány átmeneti és múlékony órára, amíg a hullámpapír és a nagymama egyidejű vonszoltatása be nem végeztetett, el nem enyészett az idôben s a térben, melyet a sors e néhány utcára s az örökkévalóság e szűkre szabott részletére korlátozott.
      Most azonban még csak megyen magától a szekrény a csigalépcsôn lefelé, tulajdon súlya s a gurtni segítségével szépen, ügyesen tartja a két férfiembert, kik a szekrénnyel együtt, azzal funkcionálisan összefonódva, látszatra veszélyesen gyorsulva, mondjuk meg úgy, ahogy van, immáron példátlan sebességgel száguldanak a csigalépcsô alja felé, ahonnan majd valósággal belevetôdnek a kapualjba, centire húznak el a kukák mellett, szekrényestül rálendülnek, rádôlnek az utánfutóra, mire föl az álltában veszedelmesen inogni, a nagymama pedig (egyes számú botjával) kötelességtudóan hadonászni kezd.

Molnár Erzsébet

Gothár-lom/5.

"Lehet, hogy Oroszország nem lesz - de oroszok mindig lesznek"

- Néhány szó Szilágyi Ákos Oroszország elrablása című kötete elé -

Milyen könyv ez?
      Polci könyv, vagy ágy melletti? Egyszer olvasható, vagy elôvevôs?
      Vagy átmeneti a polci és az ágy melletti között? Átmeneti könyv.
      Mi van egy könyvben? Egyáltalán: mit jelent írni?
      Írni oroszokról - mit jelent? Oroszokról írni magyaroknak?
      Negyven akárhányban az oroszok a konyhában voltak. Apámat akarták agyonlôni, feltehetôleg az ô szempontjukból igazuk is volt. Anyám kezét a puskacsô elé tartotta és félrerántotta azt. Átlôtt ujjai bizonyítják, hogy megmentette Apámat az oroszoktól. Életmentô ujjal.
      Más oroszok jöttek. Azt mondták nagyapámnak, hogy cserélje el velük az óráját az életére. 1960 körül egy szomszéd falubeli szabómesternél nagyapám felismerte ezt a doxát... Valahogy visszacserélte. Életmentô órám.
      Lélekben még filmes ember vagyok. Azon kevesek egyike, aki nézi a háborús filmeket. Akkor is, ha elôre lehet tudni, hogy az oroszok gyôznek.
      Mit jelent hasonló múlttal oroszt szeretni.
      Mit jelent: Olvasni? Olvasó?
      A halottnak tartoznak vele, vagy a jövônek?
      Miért ír ez az ember az oroszokról? Elvonási tünet?
      Milyen ember az, aki az oroszokat szereti?
      Látens orosz. Külsôs. Külsôs orosz.
      Ezért tud olyan könyvet írni, amilyet csak kívülrôl lehet megírni.
      Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása. A civilizáció bomlásáról beszélni állandó beszélgetést jelent. Ezért csoda, hogy ez a könyv csak 497 oldal. Pedig Oroszország története 859-ben kezdôdik a kijevi periódussal. Rurikov dinasztia. Rurik, Oleg, Igor, Olga, Szvjatoszlav.
      Mit lehet az oroszokban szeretni? Szent Vlagyimir.
      1030: Jaroslav: first school in Novgorod.
      Aztán Jurij Dolgorukij, Boguljubszkij, Jurij II., Jaroszlav II., mongol-tatár periódus. Elsô Vaszilij - Andrej Rubljov.
      Második Vaszilij, III. Iván (the Great), III. Vaszilij. IV. Iván, a rettentô.
      És még csak 1530-nál tartunk. Ezekrôl alig írt még a Szilágyi Ákos.
      Aztán Borisz Godunov és a Romanov dinasztia. Sándor, III. Romanov és máris 1689.
      I. Péter, II. Péter, Anna Romanova, Iván, Jelizaveta Romanova.
      1750 - first professional Russian Theater.
      III. Romanov, Nagy Katalin, Sándor, 1812 - Napóleon, Borogyinó.
      I. orosz mondás: olvassak, vagy lôjek.
      Miklós cár, Puskin, Glinka, Inspektor General - Gogol.
      Dosztojevszkij, Turgenyev.
      1855 - Sándor cár, Plehanov, Oblomov, Alaszka, Tolsztoj.
      Lényin ragyilszja, Borisz Godunov - az opera -, Mengyelejev.
      Anna Karenyina, Brothers Karamazov.
      Harmadik Sándor. Második Miklós.
      Csehov, Gorkij, Revolution. 1905.
      Harmadik, negyedik, ötödik pártkongresszus.
      Trockij, Sztravinszkij.
      1914 - World war first.
      Raszputyin.
      1917 és Október: Egy lövés. Csak ennyi biztos. Lenin.
      Azután még 15 pártkongresszus: Sztálin.
      Elsô five year plan.
      Germán invázió, Potsdam.
      1946. Eizenstein: Iván, a rettentô / Part one: wins Stalin price.
      1949 - Atombomba. Szilágyi Ákos 1950-ben született Budapesten, anyja neve Gürtler Ilona.
      Second five year plan, Stalin's death. 1953.
      Malenkov, Kaganovics, Molotov, doktor Zsivágó, és ugorjuk ötvenhatot.
      Hruscsov, Paszternak, Nobel-price. Gagarin, Brezsnyev. Hatvannyolc ugorva. Normalna, i realna.
      1971. Salt talks, Az iskolamester zavarban van - Szilágyi Ákos verseskötete.
      Szaharov, Szolzsenyicin, Mester és Margarita staged in Taganka Theatre. Tizenkettedik Five Year Plan.
      Afganisztán. Teremtmények, 1981. Szilágyi Ákos verseskötete. Andropov, Csernyenko. Fej és tudat. Versek. 89. Sz. Á.
      Itt az Esterházy? Akkor még a peresztrojka. Gorbacsov, Nobel-price.
      The Wall. 90. febr. First McDonald's open on Ulicza Gorkava.
      Gyönyörök kertje. 1991. Szilágyi Ákos verseskötete.
      Jelcin. Errôl van itt szó.
      Éljen 1999. november 7-e! Oroszország elrablása, Szilágyi Ákos kötete.
      A kötetet bemutatom, tessék.
      Megnyitom - tessék, itt nyílt ki: "A gyôzteseket két meglepetés érte: egy kellemes és egy kellemetlen"
      Ákos! Isten áldja magát! (3 csók)

Gothár Péter

(Elhangzott az Írók Boltjában 1999. nov. 7-én.)

ÉS filmklub

Az Élet és Irodalom című hetilap s az Örökmozgó szeptember huszonkettedikén, fél hétkor útjára indította mozgóképes páncélvonatát, amely Szovjet-Oroszországból indul s berlini átszállással Budapestre érkezik, úgy az ötvenes évek közepére.
      A sorozat filmjeit az ÉS szerkesztôi vezetik be, s az általuk hívott vendégekkel együtt pontot is tesznek a vetítés után a múltra.
      A vendégek válogatásában meghatározó szerepe van annak, hogy az illetô a korszak túlélôje, szakértôje vagy haszonélvezôje legyen, illetve ha egyik sem, úgy szeresse a filmet, mint masiniszta a fekete német brikettet.
      Válogatásunk fô szempontja az esztétikai rettenet és a nosztalgia öreg édesanyja volt, és nászukból olyan alkotások születtek, amelyek a nézôt komoly antropológiai és pszichiátriai vizsgálatra indítják.
      Abban bízunk, hogy míg tart a hideglelés, jót röhögünk, mert nincs egészségesebb módja a múlt megemésztésének, mint a gyöngyvászonról történô szembenézés. Harmadik alkalommal, tehát november 24-én fél hétkor az Örökmozgóban Seres László választott filmje: Karl Ritter: Über alles in der Welt (1941). Meghívott vendégünk: Vágvölgyi B. András
      Mindenkit szeretettel várunk.