Európa csendes, újra csendes, elzúgtak művészeti forradalmai, szégyen reá, az utolsó harminc-negyven éve zajlott le. Idehaza is a hetvenes évek végére simult el az avantgardizmus utolsó nagy hulláma, s minden alkotó, rátalálva egyéni mitológiájára, elkezdte járni a maga útját. A hatvanas-hetvenes években nemcsak az irányzatok szaporodtak el gomba módra, de maguk a művészek is, hiszen ebben az időben annyi alkotó jelent meg, mint a korábbi másfél évszázad alatt. A sors iróniája, hogy a hatalmasra duzzadt előőrsről vagy élcsapatról mára kiderült, az európai művészet utóvédje. Az előretörésnek hitt utóvédharc három - ma már közhelyszámba menő - felismeréssel járt együtt. Az egyik: választ kell adni arra, mi a művészet. A másik: élet és művészet között nincs különbség. A harmadik: minden lehet műalkotás. Lényegében "mindenművészet" volt a pop art, a happening, a performance, a fluxus, a minimal art, az új realizmus, a hard edge, a kinetikus művészet, a tájművészet, a kapcsolatművészet, a koncept art, a vizuális és konkrét költészet, a folyamatművészet, a projekt art, a "szegény művészet" (arte poverta), a testművészet, a gesztusművészet... és persze az intézményművészet is, amelynek egyik megteremtője a Bikácson született, ma hatvanhárom éves Galántai György.
A képzőművészeti főiskola festő szakának elvégzése után Galántai azzal alapozta meg hírnevét, és bőszítette fel a hatóságokat, hogy a balatonboglári temetődombon álló kápolnában nyaranta magánkiállításokat szervezett azoknak, akik hozzá hasonlóan a hivatalos tárlatokon alig vagy egyáltalán nem szerepelhettek. Galántai az elhagyatott kápolnát egy vitorlástábor alkalmával fedezte fel, és mivel minden vágya az volt, hogy egy romos épületben művésztelepet hozzon létre, azonnal felkereste a helyi plébánost, és előadta újdonsült tervét a kápolna hasznosításáról. A balatonboglári római katolikus egyházközség tizenöt évre bérbe adta az ifjú művésznek a temetőkápolnát, azzal a feltétellel, hogy rendbe hozza, és semmi olyat nem tesz benne, ami a híveket megbotránkoztathatja. Akkoriban csak a Képző- és Iparművészeti Lektorátus engedélyével lehetett kiállításokat rendezni, kivételt az úgynevezett műhelybemutatók vagy műterem-kiállítások jelentettek. Galántai ezt a kiskaput kihasználva tudott négy nyáron át, 1970-től 1973-ig, több mint negyven kiállítást, zenei, költői, színházi előadást és filmvetítést lebonyolítani. A hatósági bezáratásig összesen csaknem kétszáz (!) "katakombaművész" állíthatta ki munkáit, s folytathatott művészi tevékenységet a kápolnában és körülötte. Ráadásul gyönyörű kilátásával a Balatonra és szakrális atmoszférájával az épület különleges inspirációt jelentett az alkotók számára, akiknek egy része ma a háború utáni magyar művészet élvonalába tartozik. Elég csak Bak Imrét, Csáji Attilát, Csiky Tibort, Erdély Miklóst, Hajas Tibort, Haraszty Istvánt, Jovánovics Györgyöt, Maurer Dórát, Méhes Lászlót, Nádler Istvánt, Pauer Gyulát, Szemadám Györgyöt, Tót Endrét és Vajda Júliát említeni, és azt a száraz, de sokatmondó adatot, hogy a Magyar Nemzeti Galéria egyik állandó tárlatán, amely az 1945 utáni magyar képzőművészet átfogó képét adja, a 146 alkotóból 37 rendszeres kiállító volt a "kultikus laboratóriumban".
|
Alternatív nyilvánosság
|
|
Underground művészet és alternatív nyilvánosság címmel 2002 novemberében konferenciát tartottak Pécsett a hetvenes -nyolcvanas évek underground zenekarairól, valamint a társművészetekkel való kapcsolatukról és a második nyilvánosság megteremtésében játszott szerepükről. A rendezvény két napja alatt tizenkilenc szakember tartott előadást, köztük György Péter, Klaniczay Gábor, Tóth G. Péter, Bényi Csilla, Havasréti József, Szombathy Bálint, Kovács Balázs és Vályi Gábor.A konferencia anyagának válogatása nemrég jelent meg Avantgárd: underground: alternatív címmel a Kijárat Kiadó, az Artpool és a PTE Kommunikációs Tanszéke közös gondozásában.
|
|
Bogláron került sor az első hazai konceptkiállításra, a Budapesten betiltott Avantgarde Fesztivál megrendezésére, Haraszty István szintén betiltott kinetikus szobrainak bemutatására, a Pécsi Műhely első jelentős bemutatkozására, az illegalitásba kényszerített, Halász Péter vezette Kassák Színház előadásaira, az első hazai vizuális költészeti kiállításra, a legnagyobb szabású avantgárd találkozóra csehekkel és szlovákokkal a prágai tavasz iránti rokonszenv jeleként, valamint az első magyar mail art-kiállításra. Tavaly jelent meg egy vaskos kötet, a Törvénytelen avantgárd, mely bőségszaruként tartalmaz mindent, amit az "ellenintézményről" tudni érdemes. A kultúrpolitikai hátteret Sasvári Edit rajzolta meg, a legendás éveket Galántai György hosszú tanulmányban idézi fel, a kötetben pontos eseményleltár található az összes kiállítás ismertetésével, külön fejezetben olvashatók a résztvevők visszaemlékezései, akárcsak a dokumentumok hatalmas gyűjteménye, amely számos III/III-as jelentést is tartalmaz. Ezek gyakran olyan részletesek és pontosak, hogy művészettörténeti szempontból is értékesek.
A hatósági zaklatások 1971 júliusában kezdődtek a Somogyi Néplap "leleplező" cikkével, majd két és fél éven át engesztelhetetlenül folytatódtak a rendőrség, a Köjál, az építési hatóság, a tűzrendészet, az Állami Biztosító, a különféle tanácsok és a Központi Bizottság kulturális osztályának részvételével. A karhatalmi kilakoltatással végződő akciósorozatra a kék fényes Szabó László tette fel a koronát "vádiratával" a Népszabadságban. Hogy az avantgárd művészek mennyire nem a levegőbe beszéltek, amikor élet és művészet összefonódását hirdették, mutatja az a megrázó leírás, amelyet Galántai György ad a rendőrök egyik váratlan látogatásáról és a kilakoltatásról. 1973. augusztus 6-án hajnalban két rendőr, művész urat kiabálva, gumibottal ütötte a kápolna faajtaját, majd kétszer ráírták: rendőr. Távozáskor megfordították az olajfára akasztott "Barátságos bánásmód" és a földbe szúrt rúdra erősített "Magánterület" feliratú táblát. Galántai a padláson riadt fel, s amikor a torony ablakából látta a rendőrök tehetetlenségét, egyszerre tört rá a nevetés és a félelemből fakadó reszketés. Attól kezdve tizenkét évig remegett a jobb keze, ha rajzolni vagy festeni akart. A kézremegése akkor szűnt meg, amikor az egyik BM-es megfigyelő 1985-ben az útját állva ráijesztett, és az egész karja lebénult. Tanulmányában Galántai a rendőröket művészeknek nevezi, a faajtó ütögetését "gumibotkoncertnek", "experimentális zenei produkciónak", a rendőr szó dupla felírását koncept artos tettnek, a táblák megfordítását konkrét költészeti aktusnak, s az egész jelenetsort gyönyörű "akciónak". Az augusztus 27-i kilakoltatást húszfős rohamcsapat hajtotta végre egy befalazó brigád közreműködésével és a megyei pártszervezet kifogástalan eleganciájú, tagbaszakadt első titkárának vezényletével. Az ócska pólót, elnyűtt farmert, házi készítésű sarut viselő, hosszú hajú és szakállú, a nélkülözéstől csontig lesoványodott Galántai a történéseket az "utolsó happeningnek", "távozási akciónak" tekintette, a házkutatást pedig "mozgásszínháznak". Ezek után persze nem meglepő, hogy az egész négy évig tartó hadjáratot úgy fogta fel, mint politikai koncept artot.
Galántai kiebrudalása után az állam vette kezébe a kápolnát. Egy belsőépítész tervei szerint falait buszkékre, tetejét banánsárgára festették, az eredeti téglapadlót hajópadlóra cserélték, a belső architektúrát paravánokkal takarták el, s a kápolnatárlat elnevezést megtartva, állami kiállításokat rendeztek a "mai magyar képzőművészet reprezentatív bemutatása" céljából.
De Galántai nem tanult a leckéből, és 1979 márciusában feleségével, Klaniczay Júliával lakásukon megalapította az Artpool Archívumot, a kortárs művészet gyűjtőmedencéjét. Az Artpool azóta a magyar és külföldi neoavantgárd alkotók munkáinak, katalógusainak és az underground vagy alternatív események, kiállítások, koncertek dokumentumainak a kincsesbányája lett. Galántait sosem az ellenzékiség fűtötte, mivel mindig is távol tartotta magát a politikától, hanem az a vágya, hogy a művészetnek éltető közeget teremtsen. A közösségi működés folytatásának és az Artpool létrehozásának ötletét az adta, hogy a Fészek Klubban rendezett kiállításának katalógusát a "Please send me information about your activity" felirattal ellátva több száz alkotónak szétküldte a nagyvilágba, és meglepetésére szinte mindenki válaszolt. A művészeti levelezés, vagyis a mail art hosszú éveken át folytatódott, és folyik ma is.
Az Artpool hálózati csomópontként működik, különlegessége, hogy egyszerre múzeum, könyvtár és levéltár, gazdag internetes honlapján gyűjteményének és adatbázisának nagy része elérhető. Jelenleg mintegy hatezer külföldi és magyar művész anyagai és dokumentumai vannak a birtokában. Ezek javához a művészeti levelezés révén jutott hozzá, ami azt jelenti, hogy az Artpool lényegében annyi anyagot gyűjtött össze, mint amennyit cserébe szétküldött. A Galántai házaspár szisztematikusan eljárt a hazai nem hivatalos eseményekre, amelyekre 1983 és 1985 között olyan gyakran került sor, hogy égető szükségét érezték egy újság létrehozásának. Az AL című, fénymásolással sokszorosított, képes művészeti lap, amelyet kibúvóként műtárgyként hitelesítettek, tizenegy számot ért meg.
Eredetileg a Commonpress nevű mail art magazin számára készített Galántai egy Magyarország-számot, és a Fiatal Művészek Klubjának váratlan felkérésére kiállítás lett a 110 művész anyagából. A hivatalos országképtől élesen elütő, Magyarország a tiéd lehet! című tárlatot, amelynek megnyitóján az ellenzék radikálisai is megjelentek, azonnal betiltották, Galántai pedig földönfutóvá vált. A Soros Alapítvány támogatásával azonban sikerült talpon maradnia, majd négy év belső emigráció után ösztöndíjjal Nyugat-Berlinbe tudott utazni, ahonnan csak a fordulat évében tért vissza. Ekkor újból megrendezte a tárlatot, amelyre meghívta az egykori betiltókat és betiltottakat. 1992- ben a művelődési és közoktatási miniszter a rehabilitációs bizottság állásfoglalása alapján ünnepélyesen bocsánatot kért Galántaitól a múlt rendszerben elszenvedett sérelmeiért. Ugyanebben az évben az Artpool pályázat útján megkapta a Fővárosi Önkormányzat irodáját a Liszt Ferenc tér 10. alatt, és azóta közhasznú, nonprofit intézményként működik. Galántai Életmunkák című összefoglaló tárlata 1993-ban nyílt meg az Ernst Múzeumban, ahol a kiállítóteret alkotásaival lakásnak rendezte be.
Az Artpool életét Galántai minden évben valamilyen tematika köré szervezi. 1992 a bemutatkozás éve volt, azután következett a fluxus, Erdély Miklós, a performance, az internet, a hálózat, az installáció és a kontextus éve. 2000 a véletlen, 2001 a lehetetlen, 2002 a kétség, 2003 a hármas éve volt, idén pedig a négyes éve van. Az összegyűlt anyagokból szokás szerint ősszel lesz bemutató. A május elejéig látható Szamizdat kiállításon a Millenáris Parkban a híres 1984-es tárlat dokumentációs változata tekinthető meg az Artpool egyéb művészeti anyagaival együtt. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében rendezett kiállítás pedig, amely a házaspár 1979-es és 1982-es európai gyűjtőkörútjának anyagaiból áll, március 20-tól látható az Artpool Paulay Ede utcai kiállítóterében.
