Amikor különféle kereskedelmi csatornák néhány évvel ezelőtti nyarakon úgynevezett roadshow-kkal dübörögtek végig az országon, a gagyizenei playbackprodukciókat szemlélve a vidék sorsát szívén viselő honpolgár elmorzsolhatott egy-egy könnycseppet. A borúlátóbbak már visszafordíthatatlan folyamatot vizionáltak, amely végén a "minőségi" kultúra a budapesti vízfejben gyűlik össze, a vidéknek meg végképp marad a bóvli. Szerencsére mindig akad egyegy rendezvény, amely bizonyítja: korai még a vészharangok körül sertepertélni.
A Veszprémi Ünnepi Játékok kétségtelenül ilyen. Noha az idei csupán a negyedik alkalom, hogy a vár barokk főterén néhány napig a zene lesz az uralkodó, de máris olyan nevek szerepeltek itt, mint mondjuk Al Di Meola, Paco de Lucia, Bobby McFerrin vagy a basszgitárzseni, énekes-zeneszerző Richard Bona. Míg az eddigi ünnepi játékok meglehetősen sokszínű zenei programot mutattak, az idei felhozatalt böngészve azon csodálkozhatunk, hogy a szervezők nem az év dzsesszfesztiváljaként hirdetik a rendezvényt.
Egymást követő napokon a világ dzsesszéletének két olyan nagyágyúja is fellép Veszprémben, akikről túlzás nélkül állítható, hogy a huszadik század zenei fejlődése az ő közreműködésük nélkül jó eséllyel vett volna más irányt. Augusztus elsején a Joe Zawinul Syndicate lép színpadra. Az idén hetvenöt éves névadó billentyűs zenekarvezető útja a közeli Ausztriából indult, aztán Amerikába vezetett, ahol a fehér osztrák fiú a hatvanas években gyorsan a fekete dzsesszélet elismert tagjává vált, többek között Dinah Washington zongoristájaként.
Zenetörténeti jelentőségre mégsem ekkor tett szert - minthogy Zawinult nem is nevezhetjük egyedülállóan virtuóz játékosnak -, hanem az évtized végén, Miles Davis oldalán. Aki a század egyik legnagyobb zenészeként számon tartott trombitással egy lemezen játszott, vagy akár csak egy turnét végigcsinált a zenekarában, belépőt nyert a dzsessz elitklubjába. Zawinul szerepe viszont korántsem a névtelen kísérőzenészé volt Miles mellett. A trombitás éppen együttműködésük idején, a hatvanas évek végén teremtette meg a fúziós zene alapjait, amelynek lényege, hogy eltávolodva a színtiszta dzsessztől, a standardok világától, a rock teátralitását, erejét - nem utolsósorban pedig -, hangszerelési megoldásait alkalmazva kerestek új utakat, a harmóniákat, valamint az improvizáció elsődlegességét persze átmentve a dzsesszből. Zawinul jelentősége épp ebben áll: az eletronikus billentyűs hangszerek általa nyertek létjogosultságot a dzsesszben. Azok a hangszínek, amelyek ma természetesnek számítanak, az a megszólalási mód, amellyel a világzene dolgozik, az ő hozzájárulása nélkül nem jött volna létre. Zawinul ugyanakkor nemcsak hangszeres kísérletezőként fontos figura: Miles Davis 1969-es, már a fúzió irányába mutató In a Silent Way című lemezének címadó dalát szerzőként is jegyzi.
Nem sokkal később, 1970-ben aztán Miles szaxofonos szerzőtársával, Wayne Shorterrel együtt megalakítják a Weather Report nevű formációt, amelyet 1986-os feloszlásukig üzletileg és szakmailag egyaránt a világ legsikeresebb dzsesszegyütteseként tartanak számon. A posztokon folyamatosan cserélődtek a zenészek, olyanok is tagjai voltak a zenekarnak, akik ma már zenei legendának számítanak: elsősorban talán a basszusgitár-technika megújítója, Jaco Pastorius említendő.
A veszprémi fesztivál különlegességét az adja, hogy augusztus másodikán, egy nappal az egykori zenésztárs után Wayne Shorter játszik a vár színpadán. Míg Zawinul a Weather Report feloszlása után továbbvitte a monumentális, sok hangszert felvonultató, eklektikus világ-rock-funkdzsesszből összeálló zenei irányt a Syndicate-tel, Shorter mára a letisztultabb formák felé fordult, akusztikus hangszereket alkalmazva. Zenekarában John Patitucci játszik bőgőn: aki hallotta már azt a rendkívüli agyassága ellenére is simulékony, természetes játékot, amellyel a zenész beírta magát a világ legjobb basszistái közé, már csak miatta is elutazik Veszprémbe. Tehát: sznoboknak kötelező. Mindenki másnak ajánlott.
