Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hamvas Béla (1897-1968)

Hamvas Béla Tiszapalkonyán »»»

Művei online

Anthologia humana

A babérligetkönyv

A bor filozófiája

Eksztázis

Héloise és Abélard

Henoch apokalypsise

Karnevál

Kung Fu-ce: Lun yü. Kung mester beszélgetései

Lao-ce: Tao-tö-king öt vers fordítása

Mágia szutra

Meditáció

Paradoxon az igazságtalanságról

Patmosz 1. rész
Patmosz 2. rész

Püthagorasz

René Guénon és a társadalom metafizikája > Guénon művei

Scientia sacra I.
Scientia sacra II.

Silentium - Titkos jegyzőkönyv - Unicornis

Stonehenge, a szikla eksztázisa

A száz könyv

Szufi

Tabula Smaragdina

Társadalmon kívül

Tibeti misztériumok

A világválság

A Vízöntő

 

Külső linkek:
Hamvas Béla: Forradalom a művészetben (társszerző: Kemény Katalin)
Hamvas Béla fórum az Indexen
Dániai "Hamvas mappa"
Új Forrás, 2003/1 (Hamvas-szám)
Hamvas-tár
http://hamvasbela.lap.hu/
Czakó Gábor: Hamvas Szótár (rtf) > Előszó (html) > Műhelytanulmány a Hamvas Szótárhoz > a MEK-ben
Czakó Gábor: A hamvas-raktár
Danyi Zoltán: Regény és alkímia
Danyi Zoltán: Hamvas Béla ezoterizmusa
Dúl Antal: Tények és értelmezések
Farkas Attila Márton - Mund Katalin: Rekviem egy elveszett mítoszért. A Hamvas-kultusz
Gerlóczy Ferenc: A sikerkenyőcs
Szántó F. István: Hamvas Béla és Hölderlin
Szántó F. István: A hüperióni hang
Szántó F. István: Egy megkésett monográfia
Szántó F. István: Hamvas Béla „görög tárgyú” írásai és a Sziget-mozgalom
Kelemen Zoltán: A meseíró Hamvas Béla
Kelemen Zoltán: Pokoli riport
Kemény Katalin: „Tízezer bőrű lélek”
Kovács Gábor: Az aranykor és a nő - Hamvas Béla nőképe
László András: Hamvas Béla és a tradicionalitás
Lázár Ervin János: Mit tanít Hamvas Béla?
Mórocz Zsolt: Hamvas műhelyében
Thiel Katalin: A hit lovagja és a „várakozó” Kierkegaard hatása Hamvas Bélára

Hamvas Béla válogatott bibliográfia

A láthatatlan történet (1. kiad. Egyetemi Nyomda, 1943; 2. kiad. Akadémia Kiadó, 1988)

Kung Fu-ce: Lun yü. Kung mester beszélgetései /fordítás bevezetéssel/ (Bibliotheca, 1943)

Henoch Apokalypsise /fordítás bevezetéssel/ (Bibliotheca, 1945) 

A száz könyv (Bp., Egyetemi Ny., 1945; in: Európai Műhely, I. köt., 33–72. old., Pannónia Könyvek, 1990; Mérték füzetsorozat 3, Medio Kiadó, 2000)

Anthologia humana  /Ötezer év bölcsessége/ (1. kiad. 1946)

Forradalom a művészetben /Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon/ (1. kiad. Misztótfalusi, 1947; 2. kiad. Pannónia könyvek, Pécs, 1989) 

A világválság (Magvető, 1983)

Karnevál (1. kiad. 2 kötetben Magvető, 1985; 2. kiad. 3 kötetben Medio Kiadó, 1997)

Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unicornis (Vigilia, 1987)

Hamvas Béla 33 esszéje (Bölcsész Index, ELTE, 1987)

Az öt géniusz (Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1985)

Az öt géniusz – A bor filozófiája (Életünk könyvek, 1988)

Scientia Sacra I. (Magvető, 1988)

A bor filozófiája (Editio M Kiadó, Szentendre, 1998)

Tibeti misztériumok /fordítás bevezetéssel/ (Bibliotheca, 1944; Pesti Szalon, 1990)

Szellem és egzisztencia (Pannónia könyvek, 1988)

Eksztázis (Mérték füzetsorozat 1, Medio Kiadó, 1996) 

Fák (Editio M Kiadó, Szentendre, 2000)

Hamvas Béla művei
Az életmű-kiadást szerkeszti: Dúl Antal

1-6. kötet: 1990-1994, Szombathely, Életünk Könyvek.

1.
Anthologia humana  /Ötezer év bölcsessége/, 4. kiadás, 1990
2.
Szilveszter (1957) – Bizonyos tekintetben (1960-1961) – Ugyanis (1966- 1967), Három regény, 1. kiadás, 1991
3.
Patmosz I. - esszék, 1. rész (1958-1964), 1. kiadás, 1992
4.
Patmosz II. - esszék, 2. rész (1964-1966), 1. kiadás, 1992
5.
A babérligetkönyv – Hexakümion, 1. kiadás, 1993
6.
Tabula smaragdina (1947-1950) – Mágia szutra (1950), 1. kiadás, 1994

7-21. kötet: 1994-2005, Szentendre - Budapest, Medio Kiadó.

7.
Arkhai és más esszék (1948–1950), 1994
8-9.
Scientia Sacra I. rész, 1-2. kötet, /Az őskori emberiség szellemi hagyománya/ (1943-1944), 2. kiadás, 1995
10.
Scientia Sacra II. rész /A kereszténység/ (1960-1964), 1996
11-12-13.
Karnevál - regény (1948-1951) I-II-III., 2. kiadás, 1997
14.
Szarepta - Esszék (1951-1955); 64-es cikkek (1963-1964), 1998
15-16.
A magyar Hüperion I-II., Az ősök útja és az istenek útja – Magyar vonatkozású esszék - Az öt géniusz – Bakony – A bor filozófiája, 1999
17.
Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unicornis, 2000
18.
A láthatatlan történet (1943) - Sziget (1935-1936), 2001
19-20.
Az ősök nagy csarnoka I. India; II. Kína - Tibet - Japán, 2003
21.
Az ősök nagy csarnoka III. Egyiptom - Héber hagyomány - Iszlám - Görög hagyomány, 2005

 

Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból

Tavasz

1920. május 9-i szám. 363–366. o. Szabó Dezső útja

Budapesti Hírlap

1924 jún. 5., 8. o. Iskola után

1924 júl. 3., 7–8 o. Nincs már zsidó Pesten

1924 júl. 5., 5. o. A tollas gárda

1924 júl. 9., 5. o. A Dobogókőn

1924 júl. 13., 6. o. Piski utca 2.

1924 júl. 15., 6. o. Az ocsu

1924 szept. 7.,  6. o. Elvek és emberek

1924 okt. 18., 4. o. A frázisok magasiskolája 

1924 nov. 30., 8. o. Az állam orvosa

Szózat

1925. ápr. 12., 33. o. Fiatal magyar irodalom

Portestáns Szemle

1931. áprilisi szám 332–334. o. E. Dwinger háborús könyvei

1932. márc., 204–206. o. Szabó Dezső: Megered az eső

1935. febr., 107–108. o. A bolygó zsidó önéletrajza

1935. jún. 279–286. o. Kultúrmorfológia

Nemzeti újság

1921. júl. 1., 1–2. o. Knut Hamsun művészetéről

Nyugat

1932. máj. 599. o. Norvég elbeszélések

Napkelet

1932. okt. 764–765. o. Az angol háborús nemzedék regénye

1933. aug. 600. o. Angol könyv a magyar földről és népről

1935. márc. 200–201. o. Michael Gold: Zsidók pénz nélkül

1939 aug. 175–176. o. Lin Yutang: Mi kínaiak és 176–177. o. Kelemen Pál: Istenek csatatere 

Független Szemle

1934. 5–6. szám 131–132 o. És ami utána következik (Szegfü Gyula könyvéről) [Thomas Mark álnéven]

Társadalomtudomány

1934. okt–dec., 318–324. o. Keyserling új könyve

1935. okt–dec., 323–324. o. Bergyajev: Marxizmus és vallás

1936. szep–okt., 165–173. o. Huizinga krízis könyve 

1936. nov–dec., 260–269. o. A magyar sorstudomány megalapítása

1938. jan–jún., 50–57. o. A tömegek lázadása

1939. jan–jún., 121–124. o. Werner Sombart: Vom Menschen és 124–126. o. C. Dawson: Beyond Politics

1939. júl–dec. 200–204. o. A szellem és a háború

1939. márc–ápr., 226–228. o. H. E. Friedrich: Tradition und neue Welt

1939. nov–dec., 630–631. o. M. Cakeshott: The social and political doctrines...

1941. márc–ápr. 246–248. o. R. Pöhlmann: Geschlichte der socialen Frage...

1941. szept–okt. 453–456. o. M. Freund: George Sorel

Országút

1936. márc., 6–9. o. Szellemi törekvések a magyar irodalomban

1936. máj., 13–16. o. A válság pszichológiája

The Hungarian Quarterly

3. kötet 1. szám (1937 tavasz) 98–107. o. The Bakony

Katolikus Szemle

1938. jún., 359–361. o. A világnézetek lélektana

1938. aug., 480–482. o. Ember az ellentmondásban

1939. júl., 413–418. o. Athén és Jeruzsálem

1940. márc., 115–117. o. A németség jelleme

Pannónia

1938. jún–szept., 287–293. o. A mai világ képe

Athenaum

26. kötet 2/3. füzet (1939) 185–187. o. W. Kröner: Der Untergang des Materialismus...

Magyar Pszichológiai Szemle

14. kötet 3/4. szám (1941) 163–164. o. Pál Antal: Bevezetés a modern karakterológiába

Életünk

1989. 9–10 sz. 857–861. o. Vádirat a szellem ellen

1992. 8–9 sz. 497–502 o. A németség

Pannon Front

37. szám (2002 febr.) 3–5. o. A szellem és a háború – 6– 7. o. Latinitát und Deutschtum 8–9. o. A Dobogókőn

Tradíció évkönyv

1998. 11–24. o. Scientia Sacra /Írás és Hagyomány/

1999. 121–134. o. A háború nagysága és az embert kicsinysége

2001. 171–184. o. Poetica Metaphysica

2002. 201–214. o. Velázquez

--------------------------------------

Élete

Hamvas Béla (Eperjes, 1897. márc. 24. – Bp., 1968. nov. 7.): filozófus, író. Tanulmányait a bp.-i egy. bölcsészkarán végezte. A húszas évek elején a Szózat, majd a Budapesti Hírlap munkatársa volt. A Fővárosi Könyvtár tisztviselője (1927–1948). 1936–36-ban Kerényi Károllyal megalapította a Sziget c. folyóiratot és szellemi műhelyt, 1937-ben feleségül vette Kemény Katalint. 1951-től 1964-ig, nyugdíjazásáig az Erőműberuházási Vállalat inotai, tiszapalkonyai és bokodi munkahelyein raktárnoki, gondnoki munkát végzett. – Mint író és gondolkodó a metafizikus vallásos, a történelemmel, a fejlődés eszméjével szembeforduló tradicionalizmus képviselője volt. Irodalmi, esztétikai, filozófiai, lélektani, szociológiai és tudományelméleti tárgyú esszéi, tanulmányai és bírálatai a húszas évek végétől jelentek meg a legkülönbözőbb világszemléletű folyóiratokban. 1945 után előadásokat tartott, kiadványsorozatot szerkesztett (Egyetemi Nyomda Kis Kiadványai) a szellemi- és természettudományok neves hazai és külföldi szerzőinek írásaiból. Feleségével, Kemény Katalinnal közösen könyvet írt a magyar avantgardista képzőművészetről. Nézeteit marxista oldalról Lukács György és Keszi Imre bírálta. Kéziratos hagyatékából 1976-ban tett közzé néhány kisebb tanulmányt az Új Írás. – F. m. Herakleitos múzsái vagy a természetről (Kövendi Dénessel, Bp., 1936); A világválság (Bp., 1938); Kongfutse: Lun Jü (ford., Bp., 1943); A láthatatlan történet (esszék, Bp., 1942); Tibeti misztériumok (ford., Bp., 1944); Száz könyv (Bp., 1945); Henoch apokalypsise (ford., Bp., 1945); Antológia Hutnana (szerk., Bp., 1946); Yantra és absztrakció. Lossonczy Tamás képei (Bp., 1947); Herakleitos 131 fennmaradt mondata (Bp., 1947); Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon (Bp., 1947). – Irod. Németh László: Természettudomány és mitológia (Tanú, 1934); Németh László: Aranykor és farkasfogak (Tanú, 1934); Keszi Imre: A füstparipa farka (Diárium, 1946); Lukács György: Az absztrakt művészet magyar elméletei (Új magyar kultúráért, Bp., 1948); Bori Imre: H. B. (Híd, 1970); Darabos Pál: H. B. irodalom- és művészetelmélete (Literatura, 1975, 1977); Kenyeres Zoltán: Jegyzetlap H. B.-ról (Új Írás, 1976. 11. sz.); Vekerdi László: Egy magyar gondolkodó (Mozgó Világ, 1988); Emlékszám (Új Forrás, 1993).

Forrás: Magyar életrajzi lexikon (1000-1990)

---------------------------------------------

Hamvas Béla (1897-1968) író, filozófus. Harcolt az első világháborúban. 1919-ben családját kiutasították Pozsonyból, Budapestre költöztek. 1923-ban a budapesti egyetem magyar-német szakán szerzett diplomát. Tanult a zeneművészeti főiskolán is. A Budapesti Hírlap munkatársa lett, 1927-től a Fővárosi Könyvtár könyvtárosa volt. 1935-36-ban Kerényi Károllyal megalapította a Sziget szellemi műhelyt és folyóiratot. 1940-44-ben az orosz fronton teljesített szolgálatot. 1945-től részt vett a megújult szellemi életben: az Egyetemi Nyomda kis tanulmányait szerkesztette, antológiát adott ki, előadássorozatot tartott. Forradalom a művészetben, Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon (Kemény Katalinnal) c. tanulmány ügyén Lukács György hevesen támadta. Nem publikálhatott. 1948-ban könyvtárosi állását is elvesztette. 1951-64 között segédmukás ill. raktáros volt. A tilalom időszakában írásait szamizdatban terjesztették. (Jelentősen hatott a fiatal magyar avantgard művészekre.)
Életművének meghatározó élménye az "univerzális orientáció és transzparens egzisztencia", azaz a hiteles lét és a modern világ közötti ellentmondás. Munkásságában az ismert külföldi és hazai krízisirodalomnál mélyebbre hatolt a válság okainak vizsgálatában. A lét értelmét, "a logosz őrét" a hagyományban, a világteremtés előtti rendben ismerte fel. Ezzel ellentétben állnak a ráció változó rendszerei. Scientia Sacra, Az őskori emberiség szellemi hagyománya (megj. 1988) c. tanulmányában a szent könyvekre támaszkodva tárta fel az "aranykor" világát, amelyben a lét és élet nem vált ketté, hanem a mindenkori normális emberi állapotban valósult meg. A nyugati tradicionalizmus egyedi magyarországi képviselőjeként J. Böhmét követte; azzal a különbséggel, hogy a lét teljességének a helyreállítását nem a keleti tanok beolvasztásától, hanem az evangéliumi kereszténység megvalósítását várta. Karnevál (1-2, megj. 1985) c. regénye a 20. sz. "sorskatalógusa". Hőse a földkerekséget és a poklot megjárva keresi és találja meg valódi nevét, azaz énjét. Esszéiben a tradíció mértéke, a tudás humora, és a humor ajándékozta szabadság érvényesül.

Forrás: Dr. Gremsperger László és Gyeskó Ágnes: Ki kicsoda a magyar irodalomban?, Budapest, Könyvkuckó, 1996, 122-123. o.)

HAMVAS BÉLA
TÁRSADALMON KÍVÜL

I.

Társadalmon kívül az él, aki a közösségből vagy kiesett, vagy abba be sem lépett, vagy nem találja benne helyét. Van olyan, aki sajátságosképpen félig benne van, félig kívüle. Minden-képen a hibás alkalmazkodás esetéről van szó. De van eset, hogy benne élhetne ugyan, mégis kívüle él; szándékosan, és pedig a legtöbbször tudatosan. Ez az ember alkalmazkodna, ha akarna, de nem akar. Bármiképpen legyen is, akár a hibás alkalmazkodás, akár a tudatos nem alkalmazkodást véve, az ember a társadalmon kívüliség helyett a magányról beszélne. A magány: sors, alkat, életforma és magatartás; a társadalmi sorssal, a kollektív alkattal és életformával szemben áll. A kettő egymást kizárja. Újabban ezt az életformát úgy hívják, hogy: der Einzelne - magyarul annyi mint: magányos. Szemben a koinos-al az idios anthrópos.
Nem a közösség, hanem az egyes szellemében élő ember.
A társadalmon kívüliség nem magány. A társadalmat általában organikus szervezeteknek gondolják. Ezt a hasonlatot el kell fogadni, mert nincs jobb. A mai ember szereti az élettani analógiákat és ez talán nem is egészen rossz. A hasonlat értelmében, a társadalomnak vannak sejtjei, vannak szervei, van egységes felépítése, önkormányzata, középponti irányítása, értékrendje és anyagcseréje. Csupa élettani feltevés, de érthető. Ezen a szervezeten kívül ember élni nem tud. A magány nem is azt jelenti, hogy valaki a kollektívumon kívül van, hanem azt, hogy vagy nem tud, vagy nem akar alkalmazkodni és a kollektívummal szemben áll.
A kollektívumnak sajátos jellege van. Ez a jelleg alaknak, vagy szellemnek, vagy karakternek is hívható. Mindegy. Van benne valami, ami azzá teszi, ami. A társadalom legelső fel tétele, hogy társadalom legyen; valami szociális, közösségi valami kollektív, szóval: társadalmi. A társadalmonkívüliség tehát olyasvalami, amiből a kollektív jelleg, alkat, szellem, karakter hiányzik. Olyan közösség, amely nem közösség, olyan szociális egység, amely sem nem szociális, sem nem egység; olyan társadalom, amely nem társadalom. Olyan társadalom, amely a társadalmon kívül van.
A történet folyamán voltak idők és népek, amikor és amelyeknél valóban megtörtént, hogy a kollektív élet a maga egészében a társadalom szervezetéből kilépett. Kívül tenyészet, kívül nőtt, kívül folytatta anyagcseréjét és szervei kívül működtek. Olyan ez, mint a méhen kívüli terhesség. Ismét élettani hasonlat.
A társadalom nem abban az alakban és szellemben élte sorsát, amelyben a társadalom éli, hanem azon kívül. Társadalmon kívül. A társadalom helye üres. Mégsem: - a társadalom helyén van az egyes, a magányos. A helyezet megfordult. A kollektívum szellemét a magányos jelenti és képviseli; a kollektívum pedig teljes egészében magányossá lett. Ami azelőtt a koinos volt az lett most az idios, az a koinos.
Ilyen helyzet a történetben, amikor Izrael népe kiesett, és a közösség szellemét a próféták képviselték; amikor a görögség társadalmon kívül élt és a kollektívumot a filozófusok: Herakleitosz, Platon jelentették; amikor ma a társadalom társadalmon kívül van és a társadalom szellemét a magányos tartja.

2.

Senki és egy pillanatra se higgye, hogy ezt a paradoxont valaki alaptalanul gondolta ki, vagy ha nem is egészen alaptalanul, de túlzottan. Tisztában kell lenni azzal, hogy a világ alaptermészete nem a vak gépiesség, hanem a végtelen rugalmasság. Nem a mechanikus törvények, hanem a határtalan szabadság világában élünk.
Ebből az következik, hogy amit az ember el akar érni, azt valóban el is éri. Miért? Mert a világ abban az irányban tágul, amelyben tágítják. Az emberiség az elmúlt évszázadok alatt következetesen olyan életrend megvalósítását erőszakolta, amely a társadalom szellemével szemben állt. S ez az életrend most itt van. Ám lássa, mit akart.
Olyan kollektívumot akart, amely nem kollektívum, olyan közösséget, amely nem közösség, olyan társadalmat, amely a társadalmon kívül van.
Európa történetében volt egy fordulópont, hogy mikor, azt senki sem tudja. A keltezések a legritkább esetben találóak, valószínű, hogy mindig a korábbi a helyes. Ebben az időpontban felmerült valami eddig nem ismert szenvedély, az értelem. Úgy lépett fel, mint az ösztönök fegyelmezője. Csak későbben derült ki, hogy az ösztönök fegyelmezője, csak más ösztön, hogy a zabolátlan elemek ura csak más elem, hogy a szenvedélyek megfékezője csak más szenvedély. Lehet, hogy a reneszánsz szülötte, lehet, hogy a középkoré, az is lehet, hogy a görögségé. Talán még előbbi. Mindenesetre megjelent és az emberi sorsot saját képére teremtette. Értelmessé tette a művészetet, a gondokozást. Az erkölcsöt és a társadalmat. Azt állította, hogy természetes állapotában semmi sem jó, de főként zavaros, alaktalan, át nem látszó, mint az őserdő vagy a tenger mélye.
Ha a keltezések nem is találnak, bizonyosnak látszik, hogy az értelem fokozottabb tevékenységének kezdete arra az időre esik, amit az újkor elejének hívnak. A gondokozók racionalizáló követeléseit abban az időben kezdték el komolyan venni. A nagyobb lendületet Descartes nevéhez fűzik, kibontakozását a XVIII. század felvilágosodásához, diadalát a XIX. századhoz szokták kapcsolni.
Mert az új társadalmi rend fejlődése a gondolkozástól, az írástól és könyvtől elszakíthatatlan. Ez éppen az ami az értelmesség alapja. Először minden a papíroson és a szobában készül, úgy hogy valaki kigondolja. Az értelem ismertetőjele morál, művészet, vallás csak úgy helyes, ha ezt előzőleg valamilyen értelmes lény átgondolta. Semmi sem jó, ami ösztönszerű. Az intellektusnak meg kell bírálnia. Az értelem az ítélő. A világ szerkezetére vonatkozó ítéletek összességének értelemi rendszerét tudománynak hívják. Azelőtt a dolgok és így az élet és a sors és az állam és a közösség közvetlen forrása valami más volt, most a közvetlen forrás a tudomány lett. A tudomány a világot nem alkotja, ezt valami más teszi. A tudomány megismeri és bírálja és ítél fölötte. A tudomány értékrendszer, az értelem metafizikája. A tudomány az értelmes világ vallása.
A racionális tudomány elkezdte javítani a természetet. Megtisztította az őserdőt, Megfegyelmezte az ösztönöket, megfékezte a szenvedélyeket. Átalakította a társadalmat is. Felkutatta az összetartozás törvényeit és feltételeit, a kollektív szervezet alakját és berendezését, rétegeit, anyagcseréjét, szerveit, működését, célját, rendjét és mialatt fegyelmezett és kutatott, fékezett és alakított, a társadalmat átemelte saját légkörébe és és értelmessé tette. Egyetlen szóval, racionalizálta. S amennyiben még nem tette, úgy tünteti fel, mintha az emberiség még tartoznék vele. Mert a tökéletes rend az értelmi rend, a tökéletes morál az értelmi morál, a tökéletes tudás az értelmi tudás, a tökéletes társadalom az értelemre épített társadalom. Itt minden egyszerű, átlátszó, világos számszerű, vagyis értelmes. Könnyű megismerni, könnyű kormányozni és semmi sem olyan könnyű, mint benne élni.

3.

Az emberi sors természete, hogy gyökere abba a szférába nyúlik át, amelyet vallásnak neveznek. De ahogy az értelem nem az ösztönök fegyelmezője, hanem csak egy az ösztönök közül, - nem az elemek ura, hanem csak egy az elemek közül,- nem a szenvedélyek megfékezője, hanem csak egy a szenvedélyek közül- a világosság ösztöne, a rend eleme, a megértés szenvedélye - a tudomány sem egyéb mint egy a vallások közül, az értelem vallása.
Az emberi sors gyökere a vallásba nyúlik s ez nem is lehet másképpen. Az emberi közösség alapja is vallásos. Minden kollektívum szakrális jellegű. Néhány évszázada Európában a közösség szakrális jellege abban nyilatkozik meg, hogy értelmi és tudományos.
Ez a gondolatmenet látszólag messzire vezetett, valójában azonban saját kapujához ért. A kiindulás az volt, hogy a modern társadalom sajátságosképpen társadalmon kívüliségben él. Az emberiség maga óhajtotta megvalósítani s most elérte. De csak mikor elérte, vette észre, hová jutott. Felmerül a kérdés:
Mi vezetett ide? Válasz, egy szenvedély, amely a világosság szenvedélye: az értelem. A második kérdés: mi volt az, ami ezt a társadalmonkívüliséget megvalósította? Válasz: minden társadalom alapja szakrális jellegű és ezen az alapvető jellegen épül fel a közösség. Ha tehát a társadalom ma társadalmon kívül van, akkor ez azt jelenti, hogy a társadalom szellemén kívül kell legyen az a vallásos alap is, ami a társadalmat tartja. Ez a kívül levő alap, a racionális tudomány, mint az értelem vallása.
Minden társadalom alaptudatának az örök közösség tudata kell hogy legyen. Minden közösségnek tökéletesnek, legjobbnak és véglegesnek kell magát hinnie és tudnia. Ezért vallásos a társadalom alapja és volt minden társadalom: egyiptomi, kínai, hindu, középamerikai, középkor. Mert minden társadalomban a benne élő ember világának tükörképe valósul meg. A társadalom az elképzelt világ rendjének analógiájára alakul. A hinduk, kínaiak Indiánok világrendjére alakult a hinduk, kínaiak, indiánok társadalma. Ez a világrend képe: mitológia, vallás. Európa társadalma is Európa világképéneki analógiájára alakul. A társadalom a kozmosz vetülete. Európa vallása az értelem vallása-, a vallástalan vallás, ezért Európa társadalma is vallástalan társadalom. Olyan közösség, amelynek szakrális alapja negatív. A tudomány vallás, - de valláson kívüli vallás. Az európai társadalom, de társadalmon kívüli társadalom.

4.

A helyzetet tökéletesen a magányos fogja megvilágítani. Mert a helyzet sohasem az pusztán, hogy valami megvan, hanem ugyanakkor megvan annak ellenkezője is. A jótulajdonsággal szemben van a rossz, a pozitív arccal szemben a negatív és a kettő együtt van jelen. Sohasem az egyik, vagy a másik tisztán, - a lét mindig nemléttel keverve jelenik meg, a nemlétbe beletartva és azzal fenyegetően körülvéve. Ez a dolgok végső és végzetes egyszerűsége, - tulajdonképpen kettőssége.
Ha az ember a biológiai hasonlat mellett óhajt maradni, azt kell mondania, hogy Izrael népének, a görögségnek és más népnek esetében is és ma is, a társadalom él társadalmon kívül, a magányos pedig társadalmon belül. Ez az individum és kollektívum mai napság oly sokat firtatott és oly nehéz kérdésének megoldása. Az egyén, der Einhzelne, ho idios anthrópos, az individum, aki rendes körülmények között él, az most belül van az egész kollektívumot helyettesíti. A közösség pedig, der Allgemeine, ho koinos, a kollektívum, aki rendes körülmények között belül él, most kívül van. Az egyén átvette a társadalom szerepét. De nemcsak szerepét, magatartását, felősségét, morálját, öntudatát is,- az egyénben akkumulálodott minden kollektív erő. Megszoktunk kiválóságot látni olyan történeti alakokban , mint amilyenek a próféták, vagy Herakleitos, vagy Nietzsche, vagy Platon. Kiválóságot látunk bennük, sőt példaképet. Mi bennük a példa? Tehetségük? Tudásuk? Műveik? Jellemük?
Legkevésbbé sem. Kiválóságuk jelentősége mindaddig rejtve marad az ember számára, míg nem tudja, hogy ezek azok a magányosak, akik az üresen maradt kollektívumban élnek. A társadalmon kívüliek tudat alatt sóvárogva, sőt irigykedve nézik őket. E magányosok példaszerűsége az, hogy ők vannak a minden ember számára termékeny élet terében. Ők jelentik a közösség szellemét. A magányos a társadalom szakrális voltának őre.
A magányos helyzete azonban sokkal nehezebb, mint első pillanatra gondolni lehetne s minthogy az irigykedés és sóvárgás elképzeli. Az, hogy a társadalom van társadalmon kívül, a magányos pedig a társadalmon belül, azt jelenti,hogy a magányosban szívódik fel a társadalom minden élettevékenysége. Benne folyik le a társadalom küzdelme, életválasztása, - az egész társadalom, mint sors és végzet erre az egyetlenegy emberre zuhan, mint egy ember fölötti feladat. A magányosok ezt sorsot a legritkább esetben ismerik fel egészen tudatosan. A modernek közül efölött a tudatosság fölött senki sem rendelkezett. A régiek közül is csak néhány próféta és egészen bizonyosan Platon. Az összes közösségi erők felhalmozódása egyetlen emberben az ember egyéni sorsát tökéletesen felmorzsolja,- hacsak nem olyan tudatos, hogy megvilágosodva a sorsot magára veszi és magáévá teszi. Ilyen eset volt Platoné. Herakleitos és modern inkarnációja. Nietzsche e sorsban összetörtek. Mert ha valakinek egy egész közösség helyett kell élnie, akkor az individumot magáról tökéletesen le kell vetnie. Ez a sors nem tűr egyéni célt, szándékot, akaratot, szenvedélyt. Az ilyen emberben az egyén megsemmisül.
De még ha az egyén meg is semmisül és ha sikerül a társadalom sorsát tökéletesen magára vennie, akkor is egyetlen ember számára csaknem reménytelen feladatok tömege előtt áll. Az erők a társadalomban el vannak osztva, - főképpen a legveszedelmesebbek, a szellemi erők. A magányosban ezek az erők felgyűlnek és az ember szörnyeteggé válik. Az ilyen ember olyan, mint a vulkán. Így támadnak az emberi sárkányok, - magányos államfők, akik kísértetiesen kormányozzák láthatatlan államunkat, - magányos ryrannosok, akik az igaziaktól csak abban különböznek, hogy véres uralmukat önmagukban élik, - magányos törvényhozók, akik érthetetlen fanatizmussal hozzák törvényeiket, magányos főpapok, akik láthatatlan tömegeket vezetnek a szent úton, - Herakleitos, Platonok, Nietzschék, Macchiavellik, Sorelek, Mazzinik, - s valamennyiök között a legfélelmetesebbek: a magányos királyok, akik szótalanul, elborult kedéllyel kortársaik előtt félőrültnek tartva élnek maguk előtt is rejtélyes életet.
Van ezekben az emberekben valami borzasztóan igaz és valami borzasztóan hamis. Az igaz bennük a rátermettség, ezek az emberek tényleg azok akik: államfők, törvényhozók, királyok. A hamis bennük az, hogy bár az élet terében állnak, de önmagukkal egyedül s azok, akiknek és akikért ezek az emberek élnek és vannak, éppen a másik oldalon tartózkodnak. A másikon, vagyis kívül. Társadalmon kívül. A társadalmon kívüli ember persze fordítva látja.
Számára úgy tűnik, hogy ez az ember képességeit hibásan alkalmazza. Azt mondja, hogy az ilyen magányos irreális, idealista légüres térben áll. Nem veszi észre, hogy a tér nem azért üres, mert a magányos a többitől elrugaszkodott, hanem azért nincs körülötte senki, mert a közösség elhagyta helyét
És a közösség szelleméből kiesett, a szakrális alapról lelépett s egyedül a magányos az, aki ott maradt egyedül, mint aki a süllyedő idő csábításának ellenállott, kitartott, a kollektív szellem fenntartója lett és a szakrális alap őre.

5.

Ha az eddig mondottakat egyetlen mondatba kellene összefoglalni, a következőképpen lehetne: a társadalmon kívüliség tulajdonképpen vallástalanság. Társadalmon kívül az él, akinek sorsa nincsen szakrális alapon. A társadalmon kívüli társadalom tehát az a társadalom, melyből a lényegesen társadalmi alap hiányzik. Természetesen fennáll és van és működik, hiszen azzal, hogy valami saját lényegéből kiesik, még exisztálhat, csak az a kérdés hogyan exisztál. Minden funkció helyén van és teljesíti feladatát, csak éppen valamiképpen helyettesítésszerűen. Mivel az alap és középpont nem a kollektívum örök és meg nem változtatható alapja és középpontja, az elemek, a folyamat, a jelleg, az alak lassan leveti eredeti természetét és pontosan ugyanolyan,de előjelben más elemmel, jelleggel és alakkal helyettesítődik. Van eset, amikor az életszerű mozgás megtévesztően olyan, mint a gépies, amikor egy mesterséges alak pontosan olyan, mint a természetes, amikor a színlelt folyamat éppen olyan, mint a spontán. A társadalomnak is van autochtón és spontán eleme, természete,
Funkciója, jellege és alakja, az autochtón társadalmiság ismertetőjele minden atomjában a szakrális jelleg. És a társadalmon kívüli társadalomban minden pontosan olyan, mint a társadalmi társadalomban csak éppen, ami itt vitális, az ott mechanikus, ami itt spontán, az ott mesterséges, ami itt ösztönös, az ott szándékolt, ami itt életszerű, az ott gépies. Miért? Mert ami itt szakrális alap az ott valláson kívüliség.
Példát erre az esetre felhozni könnyű. Mindenki tudja, hogy Indiában a szudra tulajdonképpen a negyedik, a szolgák kasztja, de nem kaszt. A papi harcosi, kereskedői kaszttal szemben és azon kívül ez kaszttalanság. A szudrának nincs társadalmi helyzete. Társadalmon kívül van. Ahogy Platonnál is a társadalomnak három rendje van: a tanító, a védelmező és a tápláló, - a szolga ezeken kívül és alul áll. A szudra az az ember, aki a többivel szemben nem kétszer, csak egyszer született, vagyis akiben nem istenség született meg. A szudra társadalmon kívülisége azonban valláson kívüliség. Amikor a szudrát meghatározza Manu törvényköve azt írja: Nem méltó arra, hogy a szentségeket fölvegye. Gautama azt rendeli, hogy: Ha egy szudra a szent Védákat hallgatja, fülét olvasztott érccel, vagy lakkal kell betömni, ha a szöveget felmondja, nyelvét ki kell vágni, ha emlékezetében tartja, koponyáját ketté kell hasítani.
Újabban több szerző, közöttük Guénon, Evola, Geiger francia, olasz és német gondokozók egymástól független a modern társadalom elszudrásodása következtében, a hindu kasztrendszert alapvető kutatás tárgyává tették. Azt mondják, hogy a vaisya, a kereskedő életkérdése ez: Mire van szükségünk?
Ezzel szemben a szudra kérdése: Hogyan csináljuk meg? Vagyis a kereskedő kérdése, ha alacsony is, de még szellemi, mert csak a szellem döntheti el, hogy mire van szükségünk. Az a kérdés azonban, hogy: Miképpen csináljuk meg? - tisztán mechanikus és technikus. Nem nagyobb kérdés ez, mint egy igavonó állaté, vagy gépé. S ezért a szudra, mint személy a gazdasági céltól el van oldva. Mit jelent ez? Azt, hogy nem felelős érte, de viszont nem részesül sem előnyében, sem hátrányában. Nem nyerhet és nem szethet. Csak dolgozik. Egésze élete a földre laposodik le. A szudra cél a földi cél: az anyagi és az érzéki. A szudra házasságának célja is csak az érzékek kielégítése. Ezért mondja Gautama a szudra-létet féregszerűnek. Az egyetemes szellem valamiképpen benne is megnyilatkozik, de életének értelme nincs közvetlenül az emberben, az énben, hanem csak mint szerszámban, abban tesz és dolgozik.
A szudra és a modern európai emberiség között a hasonlóság félelmetes csak egy különbséggel, de ez sem szól az európai mellett. Gautama megparancsolja, hogy a Védák tudásából szudra nem részesülhet, sőt, ha meghallja, forró érccel kell betömni fülét, ha szent szót mond, nyelvét ki kell vágni, ha szöveget megtanul, koponyáját ketté kell hasítani. Az európai nem élt ilyen embertelen körülmények között, sőt kinyitották előtte a szellemet és eléje szórták. Ő maga volt az, amikor szent szót hallott, inkább forró ércet öntött fülébe, ha megtanult egy mondatot, inkább nyelvét vágatta ki, ha a szöveg fejébe jutott, inkább koponyáját vágatta ketté. Borzadt a szellemtől, menekült a szellem elől, megtagadta a szellemet. Nem más volt az, aki nem eresztette, ő maga volt az, aki eltaszította magát a szellemtől.
S igy önmaga száműzte magát a szent szavak világától, önmaga volt az, aki lelépett a szakrális alapról anyagivá lett, - merőben anyagivá mint a szudra.
Már nem azt kérdi: mire van szükség? - hiszen ha ezt kérdezni még volna szelleme nem lenne termelési, értékesítési zavar, gazdasági válság, túltermelés, gabona, kávé, fűszer, rizs tengerbeszórás, elégetés. Azt kérdezik: Hogyan tegyük meg? Ez a szudra-kérdés. Mintha minden a technikai és mechanikai végrehajtáson múlnék.
Manu mondja, hogy szudra nélkül földi élet nincs. Ma is szükség van a végrehajtóra. De a helyzet ma nem az, hogy van szudra, vagy nincs szudra, hanem az hogy az egész emberiség szudrává lett. És a hindura sorsa rászakadt- az európai maga vette magára tisztátlanságot, maga tette magát olyanná, aki nem méltó arra, hogy a szentségekben részesüljön. És nem is részesül benne.
Ezért van a személy a gazdasági céltól eloldva, - ezért nem felelős a munkáért,- ezért az emberiség többsége nem részesül a munkának sem előnyében sem kárában. Csak dolgozik, dolgozik és egész élete a földre laposodik, - nem a társadalom szerve, csak Brahman lába, csak az a tag, amely a földön kúszik.
Életének értelme nincs saját énjében, hanem csak abban, hogy eszköz és szerszám,- gép, vetőgép, vagy guillotin, mindegy - a munka a fontos, az ember nem számit, mert nincs pótolhatatlan ember és mindenki helyettesíthető.

6.

A hindu társadalom kasztrendszere tulajdonképpen horizontális hierarchia.
Legelöl áll a brahmen, a pap, utána a ksatrja, a harco, aztán a vaisya, a kereskedő, végül a kaszttalan kaszt a szudra. S a társadalmi hierarhia nemcsak Indiában ilyen hanem mindenütt. Ezeken az értékfokokon kívül van azonban egy másik, nem horizontális, hanem vertikális rend. Ez a merőleges fokozat az egész horizontális hierarchiát alapnak veszi. Valaki leélheti sorsát itt, ezen a síkon is.
De ha kiemelkedik és merőleges irányban emelkedik ki, ennek sajátos útja van. A vízszintes út egyik kasztból a másikba, előre vagy hátra. A merőleges út az egész társadalomból, mint emberi közösségből, ki és fel. Nem a társadalmi szint alá, hanem föléje. Mert a társadalmi szint alá süllyedés kivételes eset. Ilyen a gonosztevőé, vagy a betegé, vagy az őrülté, vagy a nyomorbajutotté. A modern társadalomban ez utóbbira tömeges példa a munkanélküli, aki a közösségből kiesik, kapcsolata elsorvad és egész sorsa a kollektív színvonal alá száll. De ha a kivételes eset oka megszűnik: a gonosztevő megbűnhődik, a beteg meggyógyul, a munkanélküli jövedelemhez jut, a közösségben minden zökkenő nélkül újra megtalálja helyét. Ezért a társadalmon kívüliség esete csakis a horizontális társadalmi szint fölé való emelkedésre vonatkozik. A dolog természete azonnal érthetővé lesz, ha az ember a vertikális kiemelkedés első lépcsőfokát megjelöli.
Az első fok, a szerzetesség. Még közösség, de már nem a kasztközösség, hanem kasztfölöttiség, társadalmon kívüliség. Ezután következnek az elkülönülés különböző fokai. A merőleges fokok csúcsán áll a hinduk szerint, a bhiksu, semmiféle földi vagyonnal nem rendelkezik, kolduló remete, aki néhány rongyba burkolva jár, mástól kapja életét, szállását, független, szabad, kívül áll szokáson, törvényen, kapcsolatokon, rokonságon. A szerzetesség és a közösségen kívül élő szent koldus fokozatai között vannak a különböző magányosok és remeték és zarándokok.
Ez a vertikális hierarchia két dologra jó példa, az egyik az, hogy társadalmi közösség szakrális megalapozottsága itt kétséget kizáró módon kitűnik. A társadalomból való kilépés felfelé csakis a társadalom alapjáról lehetséges, ezért a szerzetességtől a kolduló remetéig valamennyi életforma vallásos. A másik dolog, amire a vertikális hierarchia jó példa, hogy megjelöli azt a küszöböt, ahol a közösségből ki lehet lépni, hogy megjelöli azt a küszöböt ahol a közösségből ki lehet lépni, és ahol be lehet lépni.
Európa eltudományosodott szelleme az utóbbi évszázadok alatt a társadalomnak csak vízszintes tengelyét ismerte. Azt hitte, hogy előrejutni csak úgy lehetséges, ha az ember az utóbbi kasztból átlép az előbbibe. Ezért igyekezett a kasztok között levő válaszfalakat lerombolni, hogy a legelső helyeket is mindenki számára elérhetővé vegye. Tanúi vagyunk annak, hogy ezzel mit ért el. Nem azt, hogy az értékek helyükre jutottak, hanem azt, hogy a közösség a társadalomból kiesett. A tudományos szellemre épült demokrácia és szocializmus jóvátehetetlen vétke volt, hogy az emberiséget összekeverte.
Tudomásul kell azonban venni azt, hogy a társadalomnak van merőleges értékrendje is, nem vízszintes, nem a föld felszínével párhuzamos és sík. A dolgok nem olyan laposak, mint ahogy azt a tudomány gondolja. A közösség is mint minden valóság, négy dimenziós. Mozog és tágul és él, előre-hátra, jobbra-balra, fel-le, és ki-be. A társadalom, hogy ismét az élettani hasonlatról legyen szó: test, amelynek van vonala, síkja és tartalma.
Ezzel magyarázatot nyert a magányos helyzete is. A magányos társadalmon kívülisége tulajdonképpen társadalmi fok, de a társadalom vertikális kiterjedésében elhelyezkedő helyzet. Egy neme a zarándokságnak és remeteségnek. A magányos az európai társadalom szent koldusa. Ez a társadalmon kívüliség azonban nem a szakrális alapról való letérés, - ellenkezőleg. A koldusban vallásból nem kevesebb van, hanem több. Ezért a szakrális alap, amelyen él a társadalminál mérhetetlenül intenzívebb. Ezért akkumulálhatja magába a kollektív szellemet. Ezért lehet a társadalom vezetője, mint filozófus, vagy költő, vagy próféta, vagy kivételes államférfi, vagy király. S ezért ez a társadalmon kívüliség nem úgy, mint az előbbi átok, - hanem daimonikus erő megnyilatkozása.
A társadalmon kívül esett társadalom számára a közösség szellemébe való
visszatérés küszöbe: a magányos, - az a bizonyos daimonikus erőkkel rendelkező lény, - a szent koldus. Egyedül ez az ember állott meg azon a helyen, amelyet a közösség elhagyott: a társadalom szakrális helyén. Mikor közösség temenosz-át megszentelt körét, mindenki elhagyta, egyedül ő maradt ott és mutatta be az áldozatokat a közösség isteneinek. A körülötte lévők szudrákká lettek. Egyedül ő tartott ki s magára vette a társadalom sorsát. Ezért a temenoszba való visszatérés csak a szent kolduson át lehet.

7.

Ez a végső néhány, de fontos szó csak egyet kíván. Az egész idő alatt állandóan, bár különböző megfogalmazásban szó volt arról, hogy a társadalom alapja szakrális. Mindenkinek jóindulatú belátására volt bízva, hogy ezt elfogadja vagy sem. Ez a végső néhány fontos szó azt kívánja hogy erről az alapról kétségtelen bizonyosságot nyújtson. A bizonyosság sem több, sem kevesebb minthogy: egyetlen társadalmi jelenség, egyetlen esemény, egyetlen kapcsolat, egyetlen mozzanat sem érthető meg teljesen anélkül, hogy az ember ezt a jelenséget, vagy kapcsolatot, vagy mozzanatot szakrális alapra ne helyezze.
A társadalmon kívüliségnek a mai ember számára közvetlenül átélhető helyzete az a paradoxon, hogy a közösség van a társadalmon kívül és a magányos van társadalmon belül. A magányos azonban a szent koldus, akinél társadalmi helyzete a társadalmon felüliség. Önként lépett ki és merőleges irányba fellépett. De ahová lépett, az nem maga által megkonstruált egyetlen és egyéni helyzet. Nem. A vertikális társadalmi rend helyzete és természete éppen olyan, mint a horizontális. Nem csinálja valaki. Van. A magányosság világhelyzet, ami azt jelenti, hogy embertől teljesen függetlenül van és függetlenül attól, hogy betöltik, vagy sem. Van, mint hely. Mint egy csillag a térben, akár lakja valaki, akár nem És ez a hely mindig is volt. A társadalmon kívüliség a társadalommal együtt a legősibb időktől fogva mindig adva volt. S ezt a helyet az ősnépek is mindenkor, bár ösztönszerűen és tökéletes tudattalansággal de be is töltötték. A merőleges társadalmi rend csúcsán állott, a magányos - a szent koldus, - a filozófus és a költő megfelelője, - a király, - a homo mágus.
A homo mágusra volt bízva a törzs. Ő volt a törzs és kozmosz között a közvetítő. Felelős volt a törzsért a kozmosz előtt és a kozmoszért a törzs előtt.
Rajta keresztül folyt le a világegyetem és a törzs anyagcseréje, - ismét élettani hasonlat. Ez az őskirály, - az őspüspök, uralkodó és vallásos személy együtt.
Ő a világon uralkodó legfőbb hatalom megjelenése. De ugyanakkor egészen más is. Ő az áldozat. Az az ember aki, a kollektívum sorsát a maga teljességében viseli és viselnie kell, mert hiszen azt a helyzetet, amit vállalt, ő jelenti.
Ő a kollektívum kvintesszenciája. Az egész törzs minden lényének sorsa egyetlen gyujtópontba sűritve, egyetlen emberbe gyüjtve. A legkollektívabb személy. S éppen ezért ő az áldozat is. Az ősnépekről szóló leirásokból mindenki tudja, hogy istenkirályt bizonyos pontosan meghatározott idő elteltével rituális formák között megölik. Azok a körülmények, amelyek között ez a király gyilkosság történik, egyes törzseknél mások és mások. Az ok mindig egy: senki ember ezt a kivételesen magasrendű és hallatlanul fontos helyet huzamos ideig nem visselheti. Miért? Meg kell kérdezni a modern kor magányosát: mit jelent, egyetlen embernek egy kollektívum életét magára venni.
A mai magányos, a platoni-nietzsehei filozófus, a szent koldus, a remete, a társadalmon kívüli, tulajdonképpen a társadalom merőleges rendjének legfelső csúcsán álló kollektív helyzet éspedig ez a helyzet az, amelynek természete, hogy itt minden kollektív tényező egyetlen pontba összefut.
És ez a pont és ez az ember és a hely és az a fok nem egyéb, mint az, amit az ősnépek az istenkirálynak neveztek. Amikor a magányos ma az egész kollektívum sorsát magára veszi, de viszont a közösség szellemében egyedül áll és az egész társadalomban az egyetlen ember, aki a társadalomban él, - akkor ez a magányos önkéntelenül, akarattalanul és tudattalanul az örök emberi kollektívum egy helyét kénytelen elfoglalni. És ez a hely az, amit az istenkirály helyének hívnak.
Ime: a társadalomkívüliség kérdése alól a közösség örök szakrális alapja hogyan tűnik elő.

HAMVAS BÉLA
A SZÁZ KÖNYV
A száz könyv. Bp., Egyetemi Ny., 1945.
in: Európai Műhely, I. köt., 33–72. old./ (Pannónia Könyvek, 1990.)
A kötet legújabb kiadása a Medio Kiadó Mérték című sorozatának 3. füzeteként 2000-ben jelent meg.

Hangodi Ágnes: Hamvas, Powys és Zolnay – összefüggések A száz könyv kapcsán

A feladat száz könyvet megmenteni. Most mindegy, hogy az ostromlott városból, vagy az ostromlott világból. Olyan száz könyvet, amelyből, ha minden más könyv elveszne, az emberiség irodalmának vonalát nagyjában helyre lehetne állítani.
Ezúttal nem arról van szó, hogy valaki szórakoztató útikönyvek katalógusát szerkessze meg, vagy hogy időtöltésből a "puszta szigetre" száz kedves szerzőjét magával vigye, hanem arról, hogy olyan műveket gyűjtsön össze, amelyeknek fordítása minden nyelven már régen meg kellett volna legyen.
E száz mű közül az egyiknek legalább mindig az éjjeliszekrényen kellene lennie, hogy az ember, ha nem is többet, elalvás ellőtt egyetlen szót elolvasson és az emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj sötétségébe világításul magával vigyen.
A száz könyvön nem szabad száz kötetet érteni. Ez a helyzet sok furcsaságot idézne: Goethéből ki kellene hagyni Eckermannt, vagy a költeményeket, Dosztojevszkijből és Tolsztojból egy mű kivételével minden egyebet, a kétkötetes Platónból az egyiket. A száz könyv száz életművet jelent, száz oeuvre-t, száz szerző művének javát. Ahol csak egyetlen könyvről van szó, mint Rabelaisnél vagy Danténál, alkudni nem lehet. A modern szerzők azonban sokkönyvűek; náluk a könyvek címe vita tárgya, száma nyílt kérdés. Az egyéni ízlés a katalóguson változtatni fog tizet, talán húszat, esetleg harmincat. Az eltéréseket támadni és védeni lehet. Ötven műben feltétlenül mindannyian meg fogunk egyezni; esetleg hatvanban, kedvező esetben nyolcvanban. Minden valószínűség szerint a legfontosabb nyolcvanban.

INDIA

1. A Rigveda himnuszai

A Rigveda himnuszai nem közönséges dalok, hanem a világegyetem harmóniájának kultikus énekei. Az őskorban minden nép ismerte a zene, a költői mérték rejtélyes összhangjait, amelyeknek mágikus hatásuk volt: az emberi lélekben a közösségben, az államban, a világegyetemben harmóniát teremtettek. A megbontott rendet a himnuszok állították helyre, Ha Egyiptomban vagy Mexikóban a felkelő és lenyugvó naphoz himnuszt énekeltek, a nap harmonikus-szabályos-törvényszerű rendjét kívánták a földi életre is alkalmazni. Mondják, hogy Orfeusz dalaira a halak kidugták fejüket a vízből, mert a dal az emberi és állati világ között is összhangot teremt. Az emberek között az egyetemes testvériséget valósítja meg, az elemek között az örök rendet, az emberi lélekben a tiszta és szép életet.
Az őskori himnuszok közül a Rigveda énekei a legszebbek.

2. Az Upanishadok

Ha nem száz, de ha három könyvet lehetne csak megmenteni, az Upanishadoknak közöttük kellene lenni. Az Upanishadok ("Titkos tanítások") azt mondják, hogy a tapasztalati anyagi természet második valóság: az első valóság, a tulajdonképpeni és igazi valóság a láthatatlan és a szellemi. Az anyagi természet csak az örök halhatatlan lélek (atman) káprázata (maya) és független, önálló léte nincs. Ezt a döntő nagy tudást az ember önmagától nem ismerhette volna meg, sohasem láthatta volna be, hogy ami látszat szerint körülveszi és életét meghatározza, az nem is valóság. Az Upanishadokat maga a legfőbb szellem-isten, Brahman nyilatkoztatta ki az idők elején az őskor nagy bölcseinek. Ezeknek a kinyilatkoztatásoknak gyűjteménye az Upanishadok.
Szépségben és nagyságban az Upanishadokhoz egyetlen írott emberi mű sem hasonlítható. Az első szemelvényes magyar kiadás most készül. Az angol Max Müller-féle fordításban sok a félreértés; kisebb, főként hinduktól származó fordítások jobbak. A német Deussen-fordítás szürke.

3. Sankhya-karika

Csodálatos könyv. A borotvaéles értelem és a csaknem vakmerő képzelet és intuíció összhangjából tökéletes metafizikai világmagyarázat alakul. A sankhya rokon a judeai kabbalával, Püthagorász számelméletével és a kínai Yi King számokra épített misztikus filozófiájával.
Jó angol fordításokból ismerhető meg.

4. Patanjali: Yoga-sutra

A yoga az ős világszellemmel való egyesülés módszere. Sokféle yoga van: az egészség (hatha), a tevékenység (karma), az önfeláldozás (bhakti) yogája. Mindegyik az Istenséggel való azonosulás egy-egy lehetősége. Valamennyi yoga alapja és koronája az úgynevezett raja-yoga (király-yoga). Ezt írta meg Patanjali, a nagy őskori bölcs. A művet, ahogy Patanjali reánk hagyta, beavatatlan ember nem is érti és nem tudja használni. A sutrák legtöbbnyire rövid jelszerű mondatok, vagy csak szavak. Patanjali műve csak megfelelő kommentárral használható. A kommentárok száma beláthatatlan. Arra a kérdésre pedig, hogy közöttük melyik a legjobb, a válasz: a modern ember használjon két kommentárt, egy őskori hindut és egy modern európait. A mű nehézségeit csak így fogja tudni eredményesen legyőzni.
A fordítások közül a legjobbak az angolok és a német J. Haueré.

5. Mahabharata

Ez a hinduk hőskölteménye a Bharaták nagy nemzetségéről, amelyben elbűvölő mesék, elragadó költői részek, nagyszabású metafizikai gondolatok, álmok, szenvedések, csodák, istenek, démonok, emberek úgy kavarognak együtt, mint a Teremtő szellemében a teremtés pillanatában. A Mahabharatából a világnak egyetlen színe, hangja, formája sem hiányzik. Ha a világ nem egyéb, mint az örök lélek (atman) kivetítése, akkor a Mahabharata nem egyéb, mint a kivetített világ összefoglalása. Itt mindenki megtalálja a magáét: a gyermek az elbeszélésekben, a szerelmes a bűbájos dalokban, a gondolkozó a Bhagavadgitá-ban, a föld legszebb filozófiai költeményében.
Több igen jó Mahabharata-fordításunk van, mert a költeményt rosszul fordítani lehetetlen. A Bhagavadgitát legalább ötszázan ültették át és több ezer kommentárja van.

6. Manu törvénykönyve

Aki a dolgokhoz nem ért, az Manu törvénykönyvének a száz legjobb mű közé való felvétele ellen tiltakozni fog. Aki azonban tudja, hogy alig van mű, amelyből az őskor levegőjét olyan tisztán és közvetlenül lehetne szívni, az a választást helyeselni fogja. Manu nem olyan törvénykönyvet írt, mint amilyen ma a Jogszabályok gyűjteménye és a Döntvénytár, visszataszítóan ostoba és életellenesen mesterkélt művei. A törvénykönyveknek tulajdonképpen remekműveknek kellene lenniök; Stendhal mielőtt írásba fogott, reggelenkint a Code Napóleont olvasta, a "szabatos megfogalmazások e csodáját". Manu is remekmű, de másként. A könyv tele van pszichológiával, szociológiával, pedagógiával, életbölcsességgel, humorral, vízióval, misztikával, metafizikával éspedig olyan magas színvonalon, hogy aki mondanivalóját igazán elérti, az egyhuzamban olvassa el, mint Dosztojevszkijt. De a legfontosabb ez: aki Manut olvassa, az visszakerül az ember őseredeti állapotába. A túlvilági szellemeket, az isteneket, a csillagokat, a halakat, a növényeket, a kristályokat ismét testvéreinek érzi.
A könyvnek több jó angol, német és francia fordítása van, de egyik se nagyon hozzáférhető.

7. Buddha beszédei

Mondják, hogy a világtörténet minden embere között Buddha volt a legnagyobb. Eredeti neve Sakya Muni volt, uralkodó király fia, de trónjáról lemondott, haját lenyíratta, csuhát öltött és az önmegtagadást tanította. Ezért nyerte el a Buddha nevet, amely szószerint annyit jelent, hogy: Tökéletesen felébredett. Buddha abból indul ki, amiből az őskori metafizika: ez a látható világ itt káprázat és az egyetlen valóság a láthatatlan szellem. Minden szenvedés, minden zavar, minden tévelygés oka ehhez a nemlétező káprázathoz való ragaszkodás. Buddha beszédeinek és tanításainak olyan varázsa van, hogy aki csak egyszer és futólag olvasta is, soha el nem felejti és mindig visszakívánja. Buddha beszédeinek gyűjteménye példa arra, hogy a nagy mondanivaló mindig a legelőkelőbb szépség alakjában jelentkezik.
A beszédek hasonlíthatatlanul legszebb fordítása a német Karl Eugen Neumanné, amely az eredetivel sok helyütt egyenértékű.

8. Shankara: Vedanta-kommentár

Ez a könyv a nyugalom és az elmélyedés könyve. Shankara az Upanishadokhoz írta. Ha valaki átható értelmű ember társaságában hosszabb időt óhajt eltölteni úgy, hogy az igazi valóság légkörében kíván otthonos lenni, akkor vegye elő ezt a művet és foglalkozzék vele néhány hónapig. Az egész világirodalomban nincsen ember, aki az írást annyira élvezné, mint Shankara. Az írók, különösen az európaiak nagyrésze, ha ír, vagy írni kénytelen, valósággal szenved. Így az öreg Tolsztoj. De ha nem is szenved, csak kényszerűségből engedi át magát annak az ördöngös állapotnak, ami az írás. Az embernek állandóan az az érzése, hogy szabadulni kíván és igazán tudna a maga számára jobbat is. Ezt a tapasztalatot merítheti az ember Shakespeare-ből, Joyceból éppúgy, mint Baudelaire-ből vagy Szophoklészből. Az emberek általában nem szeretnek írni, az írók a legkevésbé. Ezért az igazán nagyok, mint Kungtse, vagy Buddha, vagy Hermész Trismegistosz, vagy Püthagorász, vagy Szókratész nem írtak és az igazán nagyok egy része, mint Hérakleitosz, vagy Laotse, igen keveset írtak. Shankara az írás boszorkányos megszállottságát határtalanul élvezi és az emberrel ezt az állapotot meg is tudja kedveltetni.

EGYIPTOM

9. Pert em heru

Pert em heru annyit jelent, mint: Kilépés a nappalból. Az egyiptomiak halotti könyve. Tulajdonképpen imák, beszédek, himnuszok gyűjteménye, melyeket a túlvilágon vándorló lélek útjának fontos állomásain mond. Ha valaki igazi, hamisítatlan, tökéletes túlviláglégkört óhajt megismerni, csak a Pert em herut olvassa. Itt aztán tapasztalni fogja, hogy az igazi valóság a lélek-valóság s hogy itt minden, de minden a lélek saját fényétől, éberségétől függ.
Három nagy fordítást ismerünk: Lepsiusét, Navilleét és Budgeét. A magyar szemelvényes kiadás most készül.

10. Hermész Triszmegistosz

Hermész Triszmegistosz neve alatt néhány görög töredék maradt ránk. Az igazi hermetikus hagyomány azonban ennél több. A leglényegesebb a "Tabula smaragdina" tíz mondatból álló rejtélye; csupa misztérium a "Poimandrész"; de még rejtélyesebb a szám-jel-rendszer, amelynek megfejtését többen is megkísérelték, a legutóbb Encausse és Abbé Constant.
A hagyomány szerint Hermész Triszmegistosz megkapta közvetlenül az égi hatalmaktól a világ legnagyobb tudását. Ez a tudás a mágia egy neme volt és az egyiptomi (Toth) szellemi kaszt őrizte. Püthagorász a tudást áthozta Európába. A hermetikus tudás lényegét még nem ismerjük.
A legjobban használható fordítás G. R. S. Meadé.

KÍNA

11. Shu-king

Az őskor mesét, történetet, mítoszt, filozófiát, morált szereti egyetlen műben élvezni. A tudomány eleget bosszankodik rajta, mert nem tudja kiolvasni belőle azt, amit bolond fejjel ténynek tart. Hála Istennek a Shu-kingnek a tények iránt kevés érzéke volt, de annál több az igazságok iránt. A gyűjteményt így, ahogy ma ismerjük, állítólag Kung mester gyűjtötte egybe. Ez a könyvön meg is látszik: egyszerű, komoly és csupa kegyelet. Az ember majdnem azt mondaná: semmi irodalom.

12. Laotse

Ha minden könyvet úgy írtak volna meg, mint Laotse a Taotekinget, nem lenne szükség száz kötetre, csak száz, vagy még kevesebb füzetre. Nyolcvanegy vers az egész: a történetről, a lélekről, a közösségről, a sorsról, az életről, az igazságról szóló minden tudások kvintesszenciája, úgyhogy a kisgyermek is megérti, de a nagy költő is csak kivételes pillanatban tudja kimondani. A Taoteking minden igazi életről szóló tudás eleje és vége.

13. Kungtse

Kung mester maga nem írt, csak az őskor nagy műveit gyűjtötte össze és magyarázta. A Lun-yü-ben levő beszélgetéseket tanítványai írták le. Tulajdonképpen mindig is így kellene lenni. Az ember ne írjon mást, csak Mesterének szavait jegyezze fel: Platón Szókratészét, Yen Hui Kung mesterét. Így lenne rendjén, hogy az ember ne essen kevélységbe és életét a Mester szolgálatában tudja eltölteni.
A Lun-yü mondatai az igaz lélek megnyilatkozásai. Ez bennük a fontos, az igaz és a mély. Az úgynevezett bölcsességek másodrendűek Kung mesterben nem a nagy tudást, hanem az igaz szívet csodáljuk.

14. Chuang-tse

Chuang-tse az a sajátságos emberfajta, mint Szókratész, Pál apostol és Nietzsche -, azt mondják róluk, hogy paradox emberek. A paradox bennük az, hogy nem a hamis emberi értékeket, hanem az örök szellemvilág valódi értékeit követelik és az ember önellentmondásait leleplezik. Ez az emberfajta rendkívül éles elme és a nyelv ragyogó mestere. Soha senki úgy nem tudott beszélni, mint Szókratész és nem tudott úgy írni, mint Pál apostol, Nietzsche és Chuang-tse.
Chuang-tset fordítani nehéz, mert ő maga könnyű.

15. Li-tai-po

Ez a teaillatú költészet. Ez a virágzó őszibarackfák költészete Ez a tiszta kék tengervízben fürdő fiatal leányok költészete. Ez a májusi fülemüledalok költészete. Ez a legmulandóbb költészet -, a halhatatlanság költészete.

TIBET

16. Naropa

Tibet nagy szentjei, Tilopa, Naropa, Marpa és Milarepa. Naropa közöttük a nagy mágus, a világ legnagyobb és legveszélyesebb titkaira csillapíthatatlanul szomjas lény, aki, ha gonosz lett volna, az egész emberiséget megrontotta volna, mint Azazel. Életrajza elmondja, miképpen hódította meg a nagy varázserőket és azt, hogy minél több varázslatot tanult meg, annál mélyebbről látta be a világ varázslat- és káprázat-voltát és azt, hogy ez a világ a lélek álma.

17. Milarepa

Milarepa költő volt, szent, misztikus, aszkéta, tanító. Negyven évig élt a Himalájában csalánlevélen, de olyan tudást szerzett, hogyha száját szóra nyitotta, még az égben lakó istenek is elcsendesedtek és őt hallgatták. Milarepa életrajzából megtudjuk, hogy pusztító vihart támasztani, a távolból embert ölni, levegőben járni, olyan mesterség, amit aránylag könnyen meg lehet tanulni. Ami nehéz, az egészen más: tiszta és szent életet élni. És a cél nem a mágia, hanem a tiszta élet. Ezért Milarepa modern: a mai mágiába tévedt ember kijózanítására írott könyv.

18. Bardo Tödol

Ez a tibeti Halottak könyve. Aki a Bardo Tödolt nem ismeri, nem ismeri a helyes meghalás tudományát. Ez az a könyv, amely minden emberi mű között egyedül, fiziológiailag, az ember idegeinek és izmainak és csontjainak is meg tudja magyarázni, mi a halál és mi a lélek nagy rejtélyes átlényegülése, amikor szellemmé válhat. A Bardo Tödolból tudja meg mindenki, hogy a lélek teljesen, korláttalanul, végzetesen szabad és azt teszi magával, amit akar és az történik vele, amit elhatároz. Ami külső kényszernek látszik, nem egyéb, mint a léleknek önmagára rakott terhe, amit akkor vet le, amikor akar.
A Bardo Tödolt Kazi Dawa Samdup tibeti láma fordította angolra.

19. Tibeti Misztériumok

Ez a mágikus pszichológia tankönyve, minden művész, költő, író, filozófus, komoly politikus, pap nélkülözhetetlen kézikönyve, amit minden reggel, mielőtt munkájába fog, olvasnia kellene. Józan és rideg mű. Következetes, megalkuvást nem ismer, illúziója nincs, egyetlen szenvedélye a világ káprázatától megszabadulni. A nagy tibeti lélektisztító gyakorlatok, yogák leírása. A leghatalmasabb közöttük: a chöd. A tibeti aszkéta szerint az embernek semmi építenivalója nincs -, az egyetlen feladat bontani és rombolni. Ezek a yogagyakorlatok szisztematikusan mindent az alapokig rombolnak le, gyűlölet, türelmetlenség, elfogultság, harag nélkül, csak azért, hogy a lélek visszanyerhesse eredeti szabadságát.
Ezt a könyvet is Kazi Dawa Samdup láma fordította angolra.

JUDEA

20. Henoch

Henoch pátriárka, Ádám ötödik unokája, a pártütő Azazel angyalnak és társainak történetét mondja el. Vannak benne részletek, amelyeknek fenséges volta teljesen egyedül áll: különösen, amikor az Úr Henoch által a bukott angyaloknak üzen. Ha az ember ilyen könyveket olvas, hajlandó lenne azt mondani, hogy száz könyvet megmenteni sok, elég lenne tíz, amelyben az emberi történet lényege benne van. Henoch feltárja azt, ami az emberiségben a leggonoszabb gonosz, de megmondja azt is, ami a legjobb jó. Az abszolút ellentétek misztériumának könyve.

21. Ótestamentum

Az Ótestamentumot a száz nagy könyv közé nem kegyeletből kell fölvenni, de még azért sem, mert a kereszténység természetes előzménye és feltétele. Az Ótestamentumban egész földi létünk minden alapja együtt van. Ma hajlandók feltételezni, hogy az emberiség sorsa az izmuson nyugszik. Nem -, az emberiség sorsa a nagy szent neveken nyugszik. A Veda a valóság könyve, az Ótestamentum a nagy Név könyve. Ha valaki meg akarja tudni, hogy mi az, ami az Ótestamentumban van, olvassa el egyszer úgy, mintha még sohasem hallott volna róla, minden utálatos iskolai és papi hazugságtól mentesen. Milyen kár, hogy nincsen tökéletes és megbízható fordításunk! A mai könyvek mind tele vannak félreértésekkel és (talán) szándékos hamisításokkal.

22. Zohar

Ha valaki a Zoharból tíz lapot elolvas, így kell szólnia: lehetetlen, hogy ezt a könyvet egy ember írta. Valószínű, hogy régente voltak nagy bölcsek, akik egy-egy titkot megtudtak, voltak csodálatos tiszta lelkek, akiknek az angyalok megsúgtak valamit az ég legmagasabb tudásából és a sok-sok bölcs, a sok-sok tiszta lélek tudását valaki összehordta. így keletkezett a Zohar. S ez talán nem is egyetlen ember volt, hanem egész tudós gyülekezet. Nem száz és nem ezer évek tudása van itt -, mert ezt a tudást nem lehet idővel mérni.

PERZSIA

23. Ardai Viraf

Ardai Viraf perzsa költő népének vigasztalan romlásán elszomorodva, Ahura Mazdahoz, a Világosság urához fohászkodott. Az Úr leküldötte angyalát s a költő saját szemével láthatta a Túlvilág egész birodalmát. Ardai Viraf költeménye sokban hasonlít Dante komédiájához, de hasonlít Aeneas és Odüsszeusz és Platón Er-jének túlvilági utazásához is. Ardai Viraf közöttük a legszebb.
Több angol fordítása van versben és prózában; a magyar fordítás most készül.

ARÁBIA

24. Ezeregyéjszaka

Mi lenne, ha egyszer valaki az Ezeregyéjszaka filozófiáját megírná? Valamikor valakinek meg kell tennie s hogy ez eddig nem történt meg, azért volt, mert sok volt bennünk a méreg, az irigység, a bosszú, az önzés, szóval a sötétség. Az Ezeregyéjszaka mindennek az ellenkezője: a szelídség, a humor, a kedvesség, a tiszta szív, az elfogulatlanság, szóval: az öröm. Egyszer már végre komolyan kellene venni az örömet. Például az egyetemen a szociológia-órán Harun al Rashid történeteit olvasni.

MEXIKÓ

25. Sahagun

Azték királyi családból való indián herceg, aki spanyol szerzetessé lett, írta ezt a könyvet az indián istenekről.

PERU

26. Perui mítoszok

Nincs idegenszerűbb könyv, mint ez és ha valaki megérti, alig van könyv, amelyből az ember inkább önmagára ismer. Ez a félelmetesen szófukar nép itt mégis kimond néhány alig érthető szót. Gondolkodhatsz rajta, hogy mit jelent.

AFRIKA

27. Néger mesék

A néger szobrászat és festészet nagy betörésének kora már elmúlt: Európa megértette, hogy ezt fel kell szívnia. A néger meséknek az irodalomba való betörésére az idő még nem érkezett el, de el fog érkezni és talán nem lesz belőle olyasvalami, mint a néger zenéből a jazz. Bevezetésül mindenkinek A boszorkány című mese ajánlható. Ebben együtt van E. T. A. Hoffmann, Dosztojevszkij, Dante, Rabelais, Joyce, Homérosz, Swedenborg, Swift és Rousseau.
Afrika meséit Leo Frobenius gyűjtötte össze.

ÉSZAK

28. Kalevala

Ha valaki azt kérdezi: mi a természet? - nyugodtan azt lehet felelni rá, hogy az, amiről a Kalevala szól. A természet nem realitás, nem szükség, nem ellenség, nem valami külső és embertől független világ. A természet az, amiről a Kalevala szól. Nem az állatok, a növények, a föld, a kő, az időjárás, az évszakok együttvéve. A természet az, amiről a Kalevala szól. A természet nem idillikus, nem kegyetlen, nem szentimentális, nem rossz, nem részvétlen, nem szigorú, nem elragadó. A természet az, amiről a Kalevala szól.

GÖRÖGORSZÁG

29. Homérosz

Kétezerötszáz évig az európai költészet apjának mondták és ezzel tulajdonképpen félreismerték. Most, két és fél évezred elmúltával kezdjük el nagy körvonalakban érteni. Miért olyan nehéz megérteni őt, aki a legkönnyebb? Homérosz úgy tesz, mintha nem lennének hátsó gondolatok. Természetes kiegészítése Nietzsche, aki nem egyéb, mint a hátsó gondolatok Homérosza és Homérosz a hátsó gondolatok nélküli Nietzsche. Mindkettejük nagy víziója az igazi ember, az eredeti ember, a Teremtő kezéből frissen kikerült, még harmatos ember. Akhilleusz, Odüsszeusz és az Übermensch.

30. Szapphó

A száz könyv között, kilencvenkilenc férfi között az egyetlen nő. Néhány töredékkel csupán: egy-két valószínűleg teljes vers, a többi csak sor, vagy csak öt-tíz szó -, de milyen szó! Kétezer éve írták le és még forró. Természetes, hogy itt van Ő a száz között, senki sem ütközik meg rajta. Szapphónál a nagy költészet próbáját meg lehet tartani. Az ember tanulja meg verseit könyv nélkül. Mégis, ha az ember elolvassa, újat tud meg. És mindig - bármilyen jól tudja is -, mindig újra és újra olvasni kívánja.

31. Anakreon

Ha csak a tücsökdalt írta volna meg, akkor is ezt a kis verset a nagy katalógusba fel kellett volna venni. De írt mást is, borillatú, könnyedén becsípett verseket. Anakreon az a költő, aki Mexikóban, Indiában, Kínában, és a modern Franciaországban is születhetett volna és sehol egyetlen szót se kellett volna másként írnia.

32. Pindarosz

Van abban valami természetes, amit Püthagorász mond, hogy az emberi életben az első kötelesség az isteneket, a hősöket, az erőket és a halottak szellemét dicsőíteni. Ezt tette Pindarosz: az ő hangja a dicsőítés hangja. Ez a dicsőítés az óda. Fordítottja a modern ember, aki önmagát dicsőíti és önéletrajzot ír. Szegény modern ember. Pindarosz és az a görög, aki az ő ódáit mondja, részesévé lesz az isteni és a túlvilági nagyságnak, míg a modern ember olyan kicsiny marad, mint amilyen volt.

33. Hérakleitosz

Százharminc mondata (félmondata) maradt reánk s erről a százharminc töredékről legalább ezerháromszáz könyvet írtak, nem is egészen a legostobább emberek. Megérteni? Megfejteni? Megmagyarázni? Nem: a közelében lenni. Gondolkozni azon, amit mondott és szavainak határtalanságában elmerülni.

34. Platón

A könyvet az érti meg igazán, aki a következőket gondolja el: mi lett volna Európából és mi történt volna Európában, ha Platón nem lett volna? Ma egész biztosan nem lennének államok, nem lennének tiszta, rendesen öltözött, tagolt beszédű, erkölcsös, művelt emberek, nem lettek volna utak, nem lenne törvény, fegyelem, önuralom -, nem lenne Európa. Sőt: nem lenne törekvés az egyre tisztább és nemesebb rendre, igény a magasrendűségre. Egy francia azt mondta: ha Napóleon igazán nagy ember lett volna, könyveket írt volna. Megfordítva: Platón is lehetett volna világhódító, de túl nagy volt hozzá. Könyveket írt, mert ez több. Ez a könyv. És ez: Platón.

35. Aiszkhülosz

Életünk egyik legmélyebb alapja: az ősidőktől fogva átöröklött kép a fenségről. Isten, az Ég, a Tenger, a Lét, a Lélek. Aiszkhülosz a fenség költője: csupa nagyság, csupa komoly lassúság, csupa ég, tenger, lét, lélek -, csupa Isten.

36. Szophoklész

Az egész világirodalomban Szophoklész tudta a legtöbbet az emberi sorsról. "A legjobb meg se születni s az ezután következő legjobb hamar meghalni." Szophoklész látta meg azt, amit azóta is tragédiának hívunk. Ő látta és írta meg úgy, hogyha az emberi lét tragédiájával szemtől szemben akarunk állni, az Oidipuszt, az Antigonét és az Elektrát kell olvasnunk.

37. Euripidész

Euripidész volt Athén Dosztojevszkije: mérhetetlen pszichológiai tudással, hallatlan érzékkel minden iránt, ami százértelmű, problematikus, megoldhatatlan s amit élni kell, mert ez az ember. Athénben biztosan, ha nem is üldözték, nem szerették. Destruktívnak tartották. Az is. Az ilyen ember szavaival képes egész államokat megőrölni. Biztosan kell a lábán állnia annak, akit nem zavar meg. Euripidész azoknak az olvasmánya, akik a mindenekfölött álló igazságot akarják.

38. Arisztophanész

A sötétedő Athénbe világosságot hozott s ezt a világosságot őrzi minden sora azóta is. Igazság, szépség, nevetés, becsület, őszinteség, derű -, kétezerötszáz éve világit. Egészen különös szerencsénk van, hogy Európában a miénk a legjobb Arisztophanész-fordítás.

39. Thuküdidész

Ha Thuküdidészt nem ismertük volna meg, mindent megértettünk volna, az Olimposzt, Eleusziszt, a filozófiát, a szobrokat, az Akropoliszt, de a görögökből sohasem értettük volna meg a gyarmatosítást, a városalapításokat, a harcban és a hajózásban való páratlan ügyességüket, kereskedelmi okosságukat. Thuküdidésznek Tacitusszal együtt még egy nagy előnye van: a modern történetírás olvasását fölöslegessé teszik. Itt minden emberi történet lényege megvan, ami azóta történt, csak személyi és időbeli változás, de ugyanaz.

40. Plutarkhosz

Ez a történeti arcképcsarnok az emberről szóló tudás kvintesszenciája. Történet, lélektan, társadalomtudomány, neveléstan, jog, filozófia, vallás, földrajz, karakterológia. Teljesen igazuk van azoknak, akik azt követelik, hogy a fiatalembereket Plutarkhosszal neveljék: ő tudta, mi a nagy élet és tudta, hogy mi az életben a nagy. Tudta, hogy mindenkiben lakik Caesar és Arisztidész, Miltiadész és Scipio is tudta, hogy kicsiny életet élni nem érdemes.

RÓMA

41. Horatius

Miben van Horatius költészetének utolérhetetlen varázsa? Néhányan azt mondják, hogy sztoikus világszemléletében; mások azt, hogy római voltában; ismét mások azt, hogy a forma nagy művésze volt. Nem. Horatius hitt az aranykorban. Hitt abban, hogy az elíziumi létet az ember meg tudja valósítani, ha komoly, igaz, derűs, nyugodt, nem erőszakos, nem kapzsi, nem irigy, nem hagyja, hogy alacsony szenvedélyei elragadják. De Horatius azt is hitte, hogy ezt nemcsak egyetlen ember, hanem egész nép, sőt az egész emberiség meg tudja valósítani, sőt az utat is megmutatta. Aki őt olvassa, az nyílegyenesen megy vele a boldogság felé.

42. Vergilius

Éppen úgy, mint Horatius, Vergilius is hitt az aranykorban, hitt abban, hogy Augustus uralma alatt ebből az aranykorból valami megvalósult. Mi az, ami megvalósult? A béke. Jó volt visszanézni a harc idejére és megpihenni -, sabbat-ot tartani: ünnepet, fellélegzeni és az isteneket dicsérni. Az Aeneis a harcos múltról szól, de a megszentelt béke, a Sabbat hangján. Ezért olyan nyugodt, olyan kristályos, ünnepi, méltóságos, zavartalan, enyhe, érett és édes.

43. Tacitus

Az emberiségnek önmagával szemben sok tartozása van; egyike a legnagyobbaknak Tacitus stílusáról szóló nagy tanulmány. Ebben a műben azt kellene elmondani, hogy Tacitus nem beszél másról, mint az anankéról, a szükségszerűségről. Ezek a kemény mondatok, ez a szófukarság, ez a mogorva töredékesség, ez a barátságtalan szigorúság magyarázata. Ez benne a recsegés és a morgás. Tacitus sziklatömbökben írt. Ez az emberi történet, sőt ez a történet folyamán minden emberi szenvedés magyarázata.

44. Seneca

Minden prózastílus között Senecáé közelíti meg a legjobban az ideálisat. A nagy prózaírók mindig megengednek maguknak valami retorikus dikciót, valami lírát, valamit, ami nem próza. Olvass el Senecának Luciliushoz írt erkölcsi leveleiből egyet és meg fogod ismerni, hogyan kell tökéletes prózát írni. Nietzsche azt mondta róla: primum scribere, deinde philosophari -, először ír s csak aztán gondolkozik. Hiszen éppen ez az! Seneca nem filozófus, hanem prózaíró. Ilyen a nyelv, amikor önmagától egyszerűen csak beszél.

KERESZTÉNY HAGYOMÁNY

45. Újtestamentum

Tulajdonképpen fölösleges volt a száz legjobb könyv közé felvenni, mert amit ez a könyv mond, az minden ember szívébe írt szent jel. Ha ez valakiben nincs meg, azon a többi kilencvenkilenc könyv sem segít.

46. Szent Ágoston

Azt mondják róla, hogy az első európai. Mit jelent az, hogy európai? Azt, hogy az emberiség a kínai, az egyiptomi, a hindu, a héber, az asszír, az iráni, a tibeti szellem örököse, de még egy lépcsővel feljebb tudott lépni: keresztény tudott lenni. A kereszténység nem könnyű és vidám életfilozófia, nem úgynevezett világszemlélet és megoldás. A kereszténység teljesíthetetlen feladat, halálos kötelesség, valami, ami az életet derékban kettétöri. Ami összemorzsol, mint a malomkő a búzát. A kereszténység a földi lét tökéletes legyőzése és a lélek tökéletes felszabadulása. Nincs ember, aki el tudná viselni. De amióta kereszténység van, senki rajta kívül emberi életet élni nem tud és nem tudhat. Szent Ágoston nyögött, kínlódott, szenvedett, jajgatott, de tudta, hogy viselnie kell. Egész Európában elsőnek élt így, ahogy utána sok milliónak kellene élnie.

47. Eckehart mester

Ha valaki kételkedne abban, hogy az egész emberiségnek elsődleges, veleszületett, szellemével és lelkével együtt adott magától értetődő metafizikája van, az olvassa el Meister Eckehart műveit és vele párhuzamosan a hindukat, a kínaiakat és az egyiptomiakat. Az azonosság elképesztő, annál is inkább, mert hatásról szó sem lehet. De Eckehart nem ezért kerül a száz nagymester közé. Ő a középkori misztika maga. Ötszáz esztendő történetének és ezer szerző művének piramisán áll a tetőn.

48. Kempis Tamás

Aki a Taotekinget nem ismeri, az nem tud gondolkozni; aki a Vedát nem ismeri, az nem tudja, mi a valóság; aki az Ótestamentumot nem ismeri, nem ismeri Istent; aki az Újtestamentumot nem ismeri, nem tud élni; aki Kempis Tamást nem ismeri és nem követi, az nem keresztény.

49. Pascal

Pascal olvasásának három fokozata van. Az elsőn az ember elvakul csodálatos stílusától. A másodikon megrendül e nagy szív szenvedésén. A harmadikon azt gondolja: végre az ember! Végre az ember, aki vagyok, a félig hitetlen, de hívő akar lenni, a boldogtalan, a gyarló, a homályos, a tévelygő, aki boldog, erős, világos, biztos akar lenni -, a szegény-szegény ember, aki Isten gyermeke akar lenni. Teremtő Isten! Ha a legnagyobbak közülünk ilyenek, milyenek vagyunk mi?

50. Jakob Böhme

A világirodalom legnehezebb olvasmánya. Különösen az érett, nagy művek: De electione Gratiae, a Signatura rerum és a Mysterium Magnum. Vannak könyvek, amelyeknek mértéke allegro con brio, ilyen a Raszkolnyikov. Van könyv, amely andante moderato, ilyen a Pingvinek szigete. Van molto adagio, ilyen Jakob Böhme. De annyi tűz, annyi mélység, annyi szenvedély, szenvedés, szeretet, komolyság, hit, örömvágy, állhatatosság, amennyi Böhmében van, a legnagyobb könyvek közül egyetlenben sincs. A szerző tudását az angyaloktól kapta, de nem közönséges, hanem arkangyaloktól, talán Mihálytól, a világ minden misztériumának őrétől. Különös, hogy az európai filozófia történetében Böhme kis jegyzetben szokott szerepelni; holott a Böhméről szóló könyvben elég, ha az ember az európai filozófiáról kis jegyzetben emlékszik meg.

51. Emanuel Swedenborg

Swedenborg a legjobb próba. Add oda valakinek, hogy olvassa el valamely művének tíz sorát. Ha az illető azt mondja: Bolondság! - az az ember lapos és érdektelen fráter. Ha azt mondja: Nem értem -, az tökkel ütött. Ha azt mondja: Unalmas -, az ne vegyen többet könyvet a kezébe. Íme Emerson egyik legszebb tanulmányát szentelte neki, annak a Swedenborgnak, akinek olyan érzékei voltak, hogy keresztüllátott a sűrű anyagon és megpillantotta a szellemi lényeket. Swedenborg az egyetlen nagy modern ember, akinek olyan képességei voltak, mint az őskor nagy tibeti, egyiptomi, hindu mestereinek.

52. Claude Saint-Martin

Az európai keresztény hagyomány nagy ismeretlen szerzője Saint-Martin, Böhme tanítványa és Baader mestere, a szentlélek tüzétől izzó csodálatos ember, időnk legnagyobb titkainak ismerője. Minden szava olyan, mint a misztikus fürdő vize, elválasztja a jót a rossztól, az igazat a hamistól, az istenit az emberitől.

53. Franz Baader

Senki sem lett volna alkalmas arra, hogy a kereszténység igazi nagy belső történetét megírja, csak Baader. Ő azonban azt mondta, hogy az idő még nem érkezett el. Még nem biztos, hogy az ember keresztény tud maradni. Látta, hogy a múlt század közepétől a jelen század közepéig milyen megpróbáltatások következtek el s a történet megírása csak ezután lehetséges. Baader azonban a történetet előkészítette és megalapozta úgy, hogy lényeges nehézség már tulajdonképpen nincsen. Baadert most kezdik olvasni, százhúsz évvel halála után, mint Hölderlint vagy Keatset. Baader megértése a mai ember életében sorsdöntő. Bevezetésül az Áldozatról írt tanulmány ajánlható.

OLASZORSZÁG

54. Dante

Dante költeménye az európai keresztény egyetlen igazi beavatás-könyve. Az egyetlen könyv, amely az emberi életben itt Európában számunkra mindennek értelmét felfedi. Ezúttal: a minden szót valódi értelmezésben kell venni. Aki Dantét olvasta, annak tulajdonképpen nem szabad, hogy kétsége legyen többé az élet értelme, a tevékenység célja, a közösség rendje, a morál, a szellem nagy kérdéseiben. Miért van ez így? Mert Dante az utolsó igazán őskori ember, aki nem egyéni, úgynevezett gondolatait akarja az emberiségre kényszeríteni, hanem az örök eszméket mondja ki: az örök hagyományt. A Dante-kommentárok között a legjobb s az egyetlen jó René Guénoné, ezt a művet a Divina Commediához kell fűzni és a száz könyv közé csempészni.

55. Boccaccio

Az igazi derült jókedvről nekünk már sejtelmünk sincs. Minden nevetés, Sterneé, Joyceé, Dickensé, Moliereé egy kicsit (nagyon?) keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás. Ennek a kínos nevetésnek a vége az öreg Karamazov és Fomics Foma humora. A középkorral az elfogulatlan és tiszta derű kora elmúlt. Boccacciótól tudjuk meg, hogy a régiek miképpen tudtak nevetni.

56. Leopardi

Leopardit szerencsétlenségünkre a búskomor és hóbortos Schopenhauer népszerűsítette. Aki tőle függetlenül olvasta, elcsodálkozott e magányos szellem hallatlan gazdagságán. Bevezetésül a szatírák ajánlhatók: tökéletesebb és maróbb kritikát Nietzsche is alig adott. A sötét kor nagy válságának legmélyebb pontján állt -, a legsötétebb szerző.

SPANYOLORSZÁG

57. Cervantes

Ha Cervantes nem született volna meg, az európai még ennyire sem értette volna magát, mint ahogyan ma érti. Az eszményt minden nép ismerte és ismeri és ismerni fogja. De, hogy az eszmébe egy nép belepusztuljon, ezt csak Európa tudta -, Platón és Don Quijote.

FRANCIAORSZÁG

58. Rabelais

Az emberek nem értik, hogyan vált lehetségessé a Gargantua és Pantagruel könnytelen, irigységnélküli, mohóság-, kapzsiság-, hazugság-, keserűségnélküli nevetése és vidámsága. Hogyan lehetséges ez itt Európában, ahol már akkor alig volt más, mint könny, irigység, mohóság, kapzsiság, hazugság, keserűség? A magyarázat Theleme kolostora. Theleme az aranykor egy darabja s Rabelais azért tud könny nélkül nevetni, mert szívével az aranykorban él. Aki az aranykorban él, annak mindaz, amit lát, derűs. Hát tényleg egyetlen valóság van: az öröm? Egyetlen igaz élet: boldognak lenni? Egyetlen bizonyosság: az aranykor? Úgy látszik, így van. Egyetlen feladatunk Thelemet építeni s abban élni.

59. Villon

Amit a költő nem szentesít, az Isten országába nem juthat be. Villon szentesítette a külvárost, az utcát, a káromkodást, a hencegést, a neveletlenséget. Isten országát teljesebbé tette a korcsmával és az akasztófával.

60. Montaigne

Azt mondják, három emberfajta van: a vadember, a civilizált barbár és az európai. Az európai embernek pedig csak egyetlen par excellence európai műfaja van: az esszé. Montaigne teremtette meg az antik értekezés, levél, gnóma, dialógus, kommentár, költemény, meditáció műfajainak alkotóelemeiből. De Montaignet nem azért olvassák már négyszáz éve s nem azért fogják olvasni még sokkal több mint négyszáz évig. Montaigne olyan ruhát keresett, amelyikben nem feszeng s mikor megtalálta, ebben egyszerre egész lénye megnyilatkozott.

61. Moliere

Minden nagy francia író tulajdonképpen úgynevezett: moralista. A moralista az, aki a buta és alacsony embert kigúnyolja és az élet tiszta szépségét dicséri. Mindezt olyan nyelven és módon teszi, hogy félreérthetetlen. Módszere: a csontig ható pszichológiai tudás. A moralisták titka az emberszeretet. Csak az ismer valakit, aki azt a valakit szereti. Moliere is azért ismeri annyira az embert, France-szal, La Bruyere-rel és a többi nagy moralistával: gúnyolja, vagdalja, kineveti, de mindenekfölött szereti.

62. La Bruyere

Mindazt, amire az emberi közösségben élő lénynek szüksége van, azt La Bruyere könyvéből, amit az emberi jellemekről írt, megtudhatja. Ennél magasabb tudás nincs. Ez a tökéletes emberismeret, társadalomtudomány, államtan, erotika, illemtan, komolyság. Európa a szentek földje? Elég baj: a bölcsesség földje kell hogy legyen, mert így el fog pusztulni.

63. Chénier

Ha az ember André Chénier verseiből csak egyetlen sort is olvas, egyszerre világosság veszi körül, előtte a kék tenger terül el, langyos szél hűsíti és babérillatot érez. A mediterrán világ költője: a tiszta kék ég, az olajfaligetek, a szőlőhegyek és a gondtalan harmónia költészete. Itt mindig nyár van, béke, csend, gondtalanság s az ember az istenekkel együtt sétál a tengerparton.

64. Baudelaire

France az utolsó egyházatyának nevezte őt. Aranyszájú Szent János Bizáncban alacsonyrendű korával hatalmas beszédekkel szállt szembe; Baudelaire a modern Párizsban kristályból faragott remek versekkel. Hozzá minden modern embernek vissza kell térnie, nemcsak tiszteletből, hanem azért is, mert ő tulajdonképpen a modern szellemi embernek a korral szemben tanúsítandó magatartását véglegesen meghatározta.

65. Rousseau

Jean Jacques Rousseaunak egy igazságot és egy nagy tévedést köszönhetünk. A nagy igazság az, hogy a civilizáció az embert megrontja; a nagy tévedés az, hogy az emberiséget minden civilizáció szükségképpen meg kell hogy rontsa és ezért vissza kell térni a természethez. Nem. Az emberiséget csak, ahogy Henoch mondja, a lázadó angyalok civilizációja rontja meg és az ellenszer nem: vissza a természethez, hanem: előre az emberi lét ősforrásához. Rousseau intuíciója kitűnő, de csapnivaló gondolkozó volt. Ez az összetétel így sohasem ismétlődik meg és halhatatlan.

66. France

Az ember nem győz rajta eleget csodálkozni: France-ról azt terjesztették, hogy voltairei lélek, istentagadó, szkeptikus, epikureus és pogány. A valóság az, hogy kevés író van a világirodalomban, akiben annyi pietás lenne, mint Anatole France-ban. A sokaságot és a durva szemet az tévesztette meg, hogy szeret nevetni. De gondoljuk meg, hogy a középkorban, az igazi hit korában a templomokban bohózatokat mutattak be; a pápáknak nagy körmenetek alkalmával csúfneveiket vágták szemük közé és az utcán kigúnyolták őket. Szabad volt. Miért? Mert ez a pietás egyik legmagasabb foka. Ami az ember szívéhez nőtt, azt dédelgeti, azzal gyengédségből goromba, mint a férfi kedvesével, mint az apa kisgyermekével. Az ember csak azzal játszik, akit szeret. Az ember csak legjobb barátját szidja. Az ember csak azt szereti igazán, amivel játszik, csak azt, amit gúnyol és kinevet. Mert csak azt veszi komolyan. A Miasszonyunk bohócának írója nem pogány. France bigott - mondta egyszer valaki. Ez az igaz! France bigott középkori, hivő katolikus. De a hitetlen papok nem értették többé gyengédségét és mélységes hitét, nem értették az angyali pietást és istentelennek mondták. Amit France gúnyol, azt szereti: Franciaországot (Pingvinek szigete), az isteni rendet (Pártütő angyalok), az egyházat (Jelenkori történet), a nagy századot (Istenek szomjaznak). France sok helyen egészen imakönyvszerű.

67. Mallarmé

Minden költészet közül Mallarmé költészete hasonlít a legjobban az emberiség anyanyelvéhez, ahhoz a nyelvhez, amit az első ember a Paradicsomban az Úr színe előtt az angyalokkal együtt beszélt. Minden költészet hangjában van valami, bármily csekély, diszharmónia. Mallarmé szavaiban a hang egybeesik a képpel, a kép a fogalommal, a fogalom az ősi titkos jellel s oly tisztán, kristályosan, egyszerűen, igazan szól, hogy - már nem értjük. Különös, hogy Mallarmé prózája verseitől nem különbözik. Mintha minden szava versből lenne.

68. Rolland

A huszadik század nagy angyalai: Tolsztoj, Mereskovszkij, Rilke között ő az arkangyal, az igazság, az emberiesség, a tiszta szív, a becsület, a kegyelet arkangyala. Egész életében szolgált, soha önmagáról nem írt, mindig csak a Mesterről, Beethovenről, Tolsztojról, Ramakrishnáról. A Jean Christophe és az Elvarázsolt lélek, sőt a Clérambault és a Colas Breugnon sem más, mint hódolat valamilyen képzeletbeli (a valónál igazabb) nagy szellem előtt. Európa lelkiismeretének nevezte el őt olyan emberiség, amelynek nem volt lelkiismerete; a Béke angyalának mondta olyan kor, amely nem tudott mást, mint fegyverkezni. Hallgatni kellett volna rá s szavát megfogadni -, nem jutott volna ide.

SKANDINÁVIA

69. Ibsen

Ez a tiszteletreméltó öreg tanítómester csak egy helyen vétette el, vígjátékot kellett volna írnia. Komolyságát figyelembe véve neki kellett volna megteremtenie a swifti komédiát a színpadon. Amit a modern emberről mond, így is arcpirító; akkor megsemmisítő lett volna. Képzeljétek el a Vadkacsát bohózat alakban, vagy pláne a Solness építőmestert, aki öregkorára "már nem épít többé templomokat, csak családi házakat" és az állványokra nem mer felmenni, mert szédül. Ez lett volna a "Kísértetek" vígjátéka! Az embernek a torkán akadt volna a nevetés.

70. Strindberg

Először nacionalista protestáns volt, aztán szocialista istentagadó, aztán misztikus és alchimista tudós, katolikus, szoknyavadász, nőgyűlölő, Nietzsche barátja s végül megérkezett önmagához. Strindberg a modern ember Jákob-létrája. Rajta lehet felmászni az égbe. Ő a modern Pál apostol nem egy, hanem tíz pálfordulással. Ő a százszor született ember.

71. Andersen

Már-már egészen természetesnek látszik, hogy a földön az élet alapmelódiája a gépzaj és az ágyúdörgés lett. És természetes, hogy ebben a zajban időnkint olyan idegenszerű hangok szólalnak meg, mint Mallarméé vagy Rilkéé. Ha azonban Andersenről van szó, ennek mégis fel kell tűnnie. És felmerül a kérdés: melyik idegenebb, a gépzaj vagy az anderseni mese bölcsődal-hangja? Ne legyünk szentimentálisak; ezzel a valóságot meghamisítjuk. Mondjuk ki minden érzelgés nélkül, ökölbeszorult kézzel és szigorúan, hogy életünk igazi melódiája nem a dübörgés. Andersen pedig nem a szívtelenségbe kényszerített emberi lélek életszurrogátuma, hanem az igazi emberi lét. A zajból mindig menekülni fogsz és a bölcsődal mindig tárt karokkal vár.

OROSZORSZÁG

72. Gogol

Ha valakinek kétsége lenne afelől, hogy igazi szatírát csak mélyen vallásos ember írhat, olvassa el Gogolt. Az írásnak az ember számára még elviselhető legnagyobb feszültsége: a mély vallásosság és a kifelé való bohóckodás. Így volt ez Sterne-nél, France-nál és Arisztophanésznél. Ez a feszültség mindenkit megzavart -, Gogol ép elméjét vesztette el. A Holt lelkek az ép elme határán járó prófétikus feddő dorgálás és az őrjítően nevetséges komédia keveréke.

73. Dosztojevszkij

Máig is kérdés, hogy a démonokat, amelyekről Dosztojevszkij ír, ő csak leleplezte, vagy pedig ő volt az, aki a démonokat idézte. Ha ő idézte őket, Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb gonosztevője; ha ő leplezte le őket, Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb varázslója. De ő megmondta azt is, hogy a démonokat mivel lehet megfékezni. Szeretettel, lemondással, türelemmel, alázattal, önmegtagadással. Dosztojevszkij a legnagyobb alchimisták egyike, akik valaha éltek: megmutatta az emberi élet ördögi voltát és megmutatta, az ember hogyan győzheti le az ördögöt. Ennél többet egyetlen embertől sem lehet kívánni.
Minden műve fontos, de ha kell, ki lehet hagyni a Sihedert (nem szívesen). A többi: Bűn és bűnhődés, Karamazov testvérek, A félkegyelmű, Szegény emberek, Az ördöngösök, Sztjepancsikovo és lakosai, Goljadkin úr, A nagyváros homályából.

74. Tolsztoj

Tolsztoj problémája a következő: életének utolsó szakaszában a válságban levő emberiségnek Tolsztoj Leó teljesen kész, világos megoldást ajánlott fel, amit megvalósítani egészen könnyű dolog lett volna. Az emberiség ezzel szemben irtózatos erőfeszítéssel egészen mást valósított meg, amivel az életet még válságosabbá tette. Mi lett volna, ha feleannyi erőfeszítéssel (éhséggel, vérontással, pusztítással, járvánnyal) azt valósította volna meg, amit Tolsztoj mondott? Valószínűleg elértük volna a békét -, Isten országát. Mi következik ebből? Az, hogy az emberiség a könnyen elérhető béke helyett a nagyon nehezen elérhető pusztulást, éhséget, vérontást, járványt választotta. Lehetséges az, hogy egyetlen embernek van igaza és az egész emberiség téved? Olvassátok Tolsztojt és meg fogjátok látni.

75. Mereskovszkij

Milyen különös dolog ez a modern regény! A legdurvább idegizgalom mesterséges felkeltésétől kezdve minden belefér. Olcsó erotika, erkölcsi és immorális tanítás, propaganda, dilettantizmus. Regényt írt Rolland, France, Joyce és - Mereskovszkij. Mereskovszkij, a szent, a próféta, az apostol, a tanítvány, az örök tanítvány, akinek gondolata a Mestertől soha egyetlen pillanatra sem távozott el. Az orosz kereszténység ez a vad, szenvedélyes, anarchikus, megszállott kereszténység vele zárult és ért csúcspontra. Micsoda század! Gogoltól Mereskovszkijig! Hátha még a világ hallgatott volna rájuk.

NÉMETORSZÁG

76. Edda

Edda szó szerint annyi, mint Dédanya. Az ősgermán versekre ez kétféleképpen értelmezhető. Az egyik értelem az, hogy minden vers végeredményben és szükségképpen a Földanyáról, az Élet anyjáról szól, arról a nagy-nagy Asszonyról, akit Goethe a Faust második részében hatalmas Mütter-víziójában látott -, arról, akit a Willendorfi Venus ábrázol -, Demeterről -, akit nálunk Nagyboldogasszonynak hívtak. A másik értelem az, hogy a Dédanya maga a költészet, a Vers mindnyájunk igazi anyja, a nőnemű Anya-Logos, akit Judeában El Rauchnak hívtak - ez Philon és Böhme Sophiája. A két értelme között mindenki szabadon választhat s látni fogja, hogy mind a kettő egyezik.

77. Till Ulenspiegel

Egy flamand író megkísérelte, hogy Till Ulenspiegelből moralistát és nemzeti hőst faragjon s ezzel igazi jellegétől megfosztotta. Till Ulenspiegel tulajdonképpen naplopó és csirkefogó volt, ez az értelmetlen és bolond sors tette őt naggyá: a csavargók királyává. Kár volt erkölcsösíteni és igazolni. Igazolta ő saját magát csínyeivel és fortélyaival. Nem akart ő nemzeteket megváltani; kövér libát akart enni, bort akart inni és árnyékos fa alatt akart aludni.

78. Goethe

Johann Wolfgang von Goethét, az öreg pogány mestert ma már nem tudjuk szeretni. Tudjuk, hogy kivonta volna magát szenvedéseinkből, hűvösen nézte volna templomaink égését és városaink romjait, egyetlen könnyet sem ontott volna testvéreink halála fölött és nem borzongott volna meg az újabb és újabb, irtózatosabb fegyverek láttán. Mégis jó néha elővenni a Faustot, amely számunkra már múlt, az Eckermannt, amely csak az ő jelene s a verseket, amelyek desztillált pillanatok. Rabelais velünk sírt volna, Platón és Laotse és Milarepa is. Goethe nem. Ez lenne az ő helye? Ez a gyémántszív, amelyet még az apokalipszis sem karcolhat meg?

79. Hoffmann

Ernst Theodor Amadeus Hoffmann a világ legtermészetesebb csodája. Amikor az ember olvassa, egyik ámulatból a másikba esik azon az otthonosságon, amellyel a legnagyobb titkok között mozog s ahogy a legnagyobb rejtélyeket ismeri. Amikor az ember elolvasta, így szól: hiszen mindez magától értetődik, Baudelaire isteninek mondta őt. Iskolája? Száz év óta minden valamirevaló író tartozik neki, Dosztojevszkij éppen úgy, mint Powys, Mallarmé éppúgy, mint Nietzsche és Rilke.

80. Hölderlin

A fiataloknak a Hyperiont kell olvasniok; az érett embereknek az Empedoklészt, az öregeknek a verseket. Aki a Hyperiont jól elolvasta, annak semmi sem fog fájni többé s nyílegyenesen haladhat fölfelé; aki az Empedoklészt elolvasta, az nem fog megbánni semmit és lemond megbékélten a másodrendűről; aki a verseket is elolvasta, sajátságos állapotba kerül: az élet minden percének szépségét tiszta szívvel és örömmel tudja fogadni, de bármely pillanatban távozásra készen áll, mert tudja, hogy nem éri semmi veszteség, a halál az embert már nem rövidítheti meg.

81. Nietzsche

Az első világháborúról azt mondták, hogy Nietzsche-háború. Arra, ami azután következett, azt mondták, hogy annak apja Nietzsche. A második háborúra is azt mondták, hogy Nietzsche-háború. Igaz. De nemcsak ez az igaz. Mindennek, ami a század eleje óta történik, annak apja Nietzsche, mert ez a világ Nietzsche-világ. Van Dante-világ, Dickens-világ, Joyce-világ, Böhme-világ - azért van ez, mert a legnagyobbak közülünk már istenek. Minden gondolatunkat gondolta, minden szenvedésünket szenvedte, mindazt, ami történik, előre látta. És mi az, amit tanított? Egészen egyszerű, mint ahogy a nagy tanítás mindig egyszerű: légy több, mint ember. Ezt kell megvalósítanunk. Légy több, mint irigy és kapzsi, alacsony és földhözragadt, mohó, barbár, gyilkos, tolvaj, buta horda.
Melyik műve a legfontosabb? Mindegyik. De főként a Wille zur Macht (a hagyaték), a Würzbach-féle kiadásban. Valószínűleg még száz év telik el, amíg az emberiség megérti, hogy ebben a könyvben mi van.

82. George

A kőbevéshető szavak költészete. Stefan George tulajdonképpen uralkodó király volt a nagy egyiptomi Menes, a nagy kínai Sárga Úr fajtájából és a modern ember le nem mosható szégyene, hogy nem ismerte fel őt, nem ültette trónra és nem borult le előtte. George azért elmondta nagy törvénykönyvét. S aki ezeket a törvényeket nem tartja meg, az önmagát bünteti: hitvány és értelmetlen életet él.

83. Rilke

Rainer Maria Rilke költészetének jellemzésére szavaink még hiányosak. Jó néhány nemzedéknek kell elmúlnia, amíg nyelvünk odáig ér, hogy a róla való beszédre alkalmas legyen. Ami ugyanaz: vissza kell menni a tízezer év előtti időkre, hogy újra megtaláljuk a hozzá méltó szavakat. Egyelőre csak ennyit: nagy emberi élet egész erőfeszítése volt száz olyan sort alkotni, amely úgy hangzik, mint az arkangyalok kürtje, amikor az Urat dicsőíti. Mondják, hogy Rilke maga is angyal volt, mert átlátott az anyagon. Valószínűleg igaz. De a köztünk élő angyalok saját lényükhöz sohasem tudnak eljutni. Rilke igazi lényét elérte. A Duinoi elégiák a huszadik század legnagyobb lírai műve.

AMERIKA

84. Cooper

A Bőrharisnya-könyvek egyszerűségben, komolyságban, természetes nagyszerűségben és igazságban csak a nagy kínai könyvekhez, legfeljebb még Homéroszhoz hasonlíthatók. Az amerikai nép, ha Cooper puritán éthosza mellett maradt volna, a világ modern nagy Spártáját tudta volna megalkotni. A Bőrharisnya törvénykönyv és éposz és morál, a nagy pionír amerikai nemzedékek számára. Ami ma odaát még igaz, a süllyedő felhőkarcoló-világban, az Cooper hagyatéka.

85. Mark Twain

A világirodalom suhanca. Rokona: Villon, Till Ulenspiegel és Hamsun. Senkit nem bánt és mindig a száján az, ami a szívében. Ezért neki kellett írni a legszebb gyermekkönyveket: a Koldus és Királyfit, a Tom Sawyert és a Huckleberry Finnt.

86. Thoreau

Helyesen értelmezte Rousseaut és saját szívét: nem a természethez tért vissza, hanem az egyszerűséghez és az ősforráshoz. A közösségből kivonult, egyedül az erdőben ütött tanyát, maga emelte házát, maga szántott, vetett, ültetett, maga készítette cipőjét, fejte a tehenet és vágta a fát. Olyan ez a könyv, mintha a világvárosok közepében valaki kunyhót épített volna, faggyúval világítana és állatbőrben járna -, reggel pedig imádkozna. Ez a Tao: a kezdetek kezdetének békés, szent élete.

87. Emerson

Emerson egész műívében nincsen egyetlen hamis hang, egyetlen túlzás, egyetlen valótlanság. Tiszta arany. Tiszta valóság: a valódi értelem és a valódi szív könyve.

88. Whitman

Csoda az, aminek nincs előzménye, de következményeiben kiszámíthatatlan. Ilyen csoda volt a 19. század végén, amikor az irodalom csaknem teljesen csodátlanná lett, vagyis amikor minden irodalmi jelenség az előzményekből csaknem maradéktalanul érthetővé vált -, amikor a költészet merő történet, ugyanannak a valaminek folytatása volt, ilyen csoda volt akkor Walt Whitman. De Whitman csoda is maradt. A leginkább azokhoz a kínaiakhoz hasonlít, akik előtte háromezer évvel éltek s akikről Ő maga sohasem hallott. Whitman úgy beszél, mintha a nyelvet ő találta volna fel.

ANGLIA

89. Mabinogion

A Mabinogion tulajdonképpen nem az angol szigeten élt régi népek versgyűjteménye, hanem hatalmas szellemi hagyomány történeti emléke. Ez a hagyomány nyilatkozik meg a Canterbury történetekben éppen úgy, mint Shakespeare-ban, Sterne-ben, Keatsben. A nagy reális angol nép lelke legmélyén húzódó igazi realitás él itt: a mesék, a tündérek, az álmok, a varázslatok, a szellemek világa. De még valami. a Mabinogion minden darabjában van valami hamiskás és bolondos játék. Ez az angol humor őse, a tündérmese és a bolond játékos komédia -, ez az emberi lélek egyik legnagyobb misztériuma: a humor.

90. Shakespeare

A modernkor elején Byron azt mondta, hogy az emberiség története válaszútra érkezett: döntenie kell Shakespeare és a szappan között. Az emberiség a szappant választotta. A választás hatása azóta egyre nagyobb hatással és következményekkel bontakozik ki. Shakespeare az európai ember egészének egyetlen és teljes megjelenése s azzal, hogy nem őt választották, az igazi európait megtagadták. A modern árulás. Ő a jelkép: "a szenvedélyek óceánján a kormány nélkül való hánykolódás", mint Joyce mondja róla. Ő a fehér ember.

91. Defoe

A Robinson Crusoe legköltőibb része azoknak a tárgyaknak a jegyzéke, amelyeket a süllyedő hajóról sikerül megmentenie. Ez a jegyzék hatalmasabb, mint az Iliász, vagy az Aeneis seregszemléje, vagy a Mahabharata nagy hőskatalógusa, ahol a háború héroszai vonulnak fel. Ez a mi élettársaink békés, kozmikus seregszemléje: a só, a kalapács, a cipő, a tűzszerszám, a pohár, az evőeszköz, a kenyér, a rizs. Aki a Robinsont helyesen olvassa, érezni fogja, hogy az egész költemény Homéroszéval azonos.

92. Swift

A világirodalom legkeserűbb könyve, a botor, ügyefogyott, hitvány, alacsony emberfajta által vérigsértett igaz lélek határtalan szenvedése, amelynek az emberiség végzetes alacsonysága úgy fáj, hogy már megbocsátani sem tud, csak átkozódni. Platón meg akarta építeni az eszményi közösséget, Mereskovszkij és Tolsztoj hitt Isten országának közeli eljövetelében. Swift kijózanít. Hogyan? - kérdezi: eszményi közösség? Isten országa? Ezzel az emberiséggel?

93. Sterne

Laurence Sterne nagy könyvét, a Tristram Shandyt regénynek mondják, de persze nem regény, ahogy nem életrajz, nem történet, nem szatíra, nem líra, nem dráma, Egyszer már igazán foglalkozni kellene azzal, hogy mi az, nem műfaja, hanem lényege szerint, amit Sterne írt és mi benne a rokon Rabelais-vel, Cervantes-szel, France-szal és ]oyce-szal. Hátha az elfelejtett nagy angyal, a Nevetés Angyala szólal meg itt, aki olyan ismeretlen volt, hogy még az ókori könyvek is kifelejtették. És hátha ez az angyal a Tristram Shandyben nevet a legtisztábban?

94. Wordsworth

William Wordsworthnál kezdődik a modern ember. A bonyolult, saját sokszerűségével tehetetlen, félelmetes ellentéteinek kiszolgáltatott, önmaga ellentmondásaiba elveszett, az öröm morzsáiért küzdő modern ember. Sem a sokszerű gazdagságot, sem az ellentéteket, sem a tehetetlenséget, sem a legyőzhetetlen örömvágyat így együtt senki sem írta meg, Wordsworth a modern költészet apja, de a modern ember apja is, aki bennünket a világtörténetben igazolt és aki helyünket a világban megteremtette. Költészete pedig olyan, mint a szirének éneke, aki meghallotta, az életnél is jobban kívánja.

95. Keats

Nincs benne semmi emberi, semmi anyagi, semmi folt, semmi hamis. Ő a költő. Sem előtte, sem utána senkit e név mellette nem illet meg. Költészetének igazi varázsa titok. Nem tudni, mi benne a vonzó, a legyőzhetetlen, a mérhetetlen és a határtalan. Amióta Keatset olvashatjuk, már nem panaszkodhatunk annyira Orfeusz. verseinek elvesztén.

96. Shelley

Kortársai azt mondták róla, hogy őrült volt és csaknem gonosztevő. A legszívesebben börtönbe zárták volna, de úgy, hogy azért odamentek volna hallgatózni, mit mond -, mint ahogy az ember a kalitkába zárt vörösbegy és rigó hangját hallgatja a másik szobából. Nem tudtak ellenállni tüzes és lángoló szavainak, szenvedélyes ütemeinek. Az ember magával viszi este ágyába e versek emlékét s vele alszik el. Szépeket álmodik. Igazi előde Szent Ágoston volt, igazi utóda Romain Rolland. Ő a vallásos forradalmár, az egyetlen igazi forradalmár.

97. Dickens

Valaki egyszer szembeállította Szofoklészt és Dickenset, de nem mondta meg, hogy miért teszi. Valószínűleg azért tette, mert Szofoklész volt az, aki az életnek semmit sem bocsátott meg, Dickens pedig mindent megbocsátott. Pedig volt neki mit megbocsátani. Ő sem élt másként, mint mi, ő is szenvedett a sötétségben és a hullámokon imbolygott. A dickensi hangulat: a megbékülés a legnehezebbel. Fejet hajt az elviselhetetlen előtt és mosolyog. A mosoly azt jelenti: nem adok fel semmit.

98. Swinburne

Olyan világ, amelyből Swinburne költészete hiányzana, olyan lenne, mint amelyben nem lenne virág és nem lenne muzsika. Amihez nyúl, abból illat lesz, ütem, édes álmodozás, tánc, béke és harmónia. Van poetry - közönséges költészet; és van superpoetry - költészetfölötti költészet. Charles Algernon Swinburne a költészetfölötti költészet mestere. Mindegy, hogy az ember mit olvas belőle, mert érintése a fontos, a rózsaujjú varázsérintés, amelynek bűbájos mágiája nyomán mindenki egyszerre széppé válik.

99. Joyce

Joyce a könyvtárost nagy zavarból menti meg. Ahelyett, hogy a 20. századból ötven írót kellene fölvennie úgy, hogy abból a lényeg kimaradna, fölveheti egyedül Joyceot úgy, hogy abban a lényeg benne van. Igaz, hogy az Ulysses és a Finnegan egymástól úgy különbözik, mintha az utóbbit a nagyapa írta volna, az előbbit az unoka. De Joyceban, mint oly sok nagy íróban, három nemzedék találkozik. Ő már most úgy ír, mint ahogy a legnagyobbak majd száz év múlva fognak írni tudni.
Az Ulysses ma már könnyű olvasmány. Megértésében nehézség nincs. A Finnegan pedig olyan, mint az erős méreg. Ha valaki belőle sokat iszik, meghülyül, ha tíz cseppet, halálos melankóliából is meggyógyul. Éspedig percek alatt. Joyce egyébként az írás csodája - ő az írók Démoszthenésze. Démoszthenész dadogott és rángatózott és mégis Athén legnagyobb szónokává tudta magát tenni. Joyce is ilyen dadogó volt. Nem tudott írni. De önfegyelemmel a század legnagyobb stilisztája lett. Mert lehetetlen, hogy valaki egészséges alapokról elindulva az írásnak ilyen mestere lehessen.

100. Powys

A legtöbb író és költő tulajdonképpen szóló-hangszeren játszik, még az olyan gazdag művész is, mint Dante vagy Shakespeare. Négy-ötszólamú művet alig ismerünk. John Cowper Powys műveiben nagyzenekar játszik: ez a szédítő szimfonikus sokszólamúság az embert eleinte lehengereli, később felüdül tőle, végül életszükségletévé lesz. Akár a nagy regények közül a Wolf Solent-et, vagy a még nagyobb Glastonbury Romance-t olvassák is, tanulmányai közül a Sensuality-t, vagy az Art of Happiness-t, vagy a Pleasures-t, a zengő és morajló szóáradat hangzik. Powys a tengertől tanult meg írni. Az egész, a teljes, az összes-minden ember beszél belőle, minden tulajdonsága, tehetsége, testrésze, képessége, hibája, bűne, minden szelleme, kísértete, őse, utóda, angyala, démona és ördöge.

Dienes Ottó
A LÁTHATATLAN TÖRTÉNET
(Hamvas Béla esszéiről)

Dúl Antal a könyv bevezetőjében arról beszél, hogy az esszé ugyanúgy kísérlet, mint maga az emberi élet. Az esszé ugyanis azt kísérli meg, hogy "a létezés alapösszefüggéseit" tárja fel, s valójában az a jó esszé, amelyben az írója "az egészre, a létezés közepére és gyökerére közvetlenül reflektálhat". A közvetlen reflektálásból következik az, hogy az igazán jó esszének igen erős a szubjektivitás-foka: nem közhelyekkel operál, hanem messzemenően egyéni jellegűnek kell lennie. Igaz viszont az is, hogy honi talajon az esszé műfajtól még ma is idegenkedik az olvasóközönség. Nálunk így az esszé szerepét a kritika, irodalmi vagy művészettörténeti tanulmány veszi át. S ez azért van, mert "A szemérmes magyar irodalmi köztudatot a létezés primer (metafizikai) vonatkozásainak ez a nyílt és allegorikus áttételektől, példabeszédektől mentes néven nevezése feszélyezi."

Hamvas különbséget tesz a személy (az egyetemes nagy én) és az individuum (a kis én) között. Ez a szétválasztás elvezet bennünket a nép és a tömeg (tegyük mindjárt hozzá, hogy ezen utóbbiról az írónak lesújtó véleménye volt a negyvenes évek elején, a kötet összeállítása idején) megkülönböztetéséhez. Az egyetemesebb értékű nagy Én világából lehet csak eljutni a te világába, s ha a létezés helyes hierarchiája megfordul, és az úgynevezett kis én kerül uralmi helyzetbe, akkor az, ami az emberben egyetemes érvényű, elnémul, s marad az atomjaira hullott individuum-világ egocentrikus beszűkültsége. Hamvas tehát - egészében véve - metafizikus gondolkodó, aki a totális érzelmi-értelmi-szellemi beszűkülés, elbarbárosodás elleni gyógymódot a transzcendens világ felé való tágulásban látja, amely a szűkebb értelemben vett életből a lét felé nyitja meg a kaput. Nincs semmi csodálnivaló azon, hogy a negyvenes évek környékén úgy látja, hogy egyedül az írástudó az, aki utolsóként tartja még fenn a kapcsolatot az elkorcsosult világ és a transzcendens lét között. A metafizikát, a transzcendens világlétet azonban nem szabad egy az egyben összetéveszteni a vallással vagy a vallásokkal. A vallás maga is csak feladatvállaló az embernek a transzcendens világ felé való emelésében.

A negyvenes évek táján, amikor hatalmas tömegeket manipuláltak a végkatasztrófába rohanó világban, Hamvas az ösztönvilág minden értéket elsöprő hatalmától retten meg, az eltömegesedéstől, a barbárság vertikális betörésétől az örök értékek rendjébe. A vízözön-mítosz annyi lesz számára, mint elmerülni a tudatlanba, mit belső vízözönben. A manipulált tömegben az egyéni tudat megsemmisül, a kollektív pszychébe süllyedt ember tömeggé válik, primitívizálódik, az értelem elborul, és felborul a kozmikus egyensúly ember és természet, ember és ember között. S ezután már "Mérlegelés nincs, az intelligencia eltűnik, az ítélőképesség elhomályosodik, az ízlés, a szellem alászáll. Ehelyett felmerül az ingerlékenység, irigység, hisztéria, szenvedély, hiszékenység, névtelen félelem, indokolatlan bámulás és gyűlölet, babona és bálványok". Ez lenne tehát az agyagba való visszasüllyedés katasztrófája. S az elvadult tömeg szisztematikusan, bár ösztönszerűen elnyomja mindazokat, akikben a tőle való különállást megszimatolja, akikben megsejti az újat. Hamvas szerint ezzel szemben az ősi, kozmogóniában gondolkodó emberben megvalósult a természet-szellem-lélek egysége. Szerinte egy mai ember számára, egy mai nép számára nem az a legnagyobb rang, hogy esetleg egyre szellemibbé válik, hiszen "Egy nép lehet kultúrált és szellemi, mégis terméketlen, félelmetes, gonosz és elvetemült. A legnagyobb rang, amit egy nép elérhet, hogy megszentelt életet él", s ahogy néhány sorral alább mondja: "az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni erőktől való megérintettségén múlik" (VÍZÖNTŐ).

A WORDSWORTH VAGY A ZÖLD FILOZÓFIÁJÁ-ban felhívja a figyelmünket egy végzetes és közhelyszerű félreértésre. Szerinte ugyanis a misztika nem ellentéte a racionalizmusnak, mivel "A misztika az a tudás, amely minden dolog egységét látja, míg a tudomány nem látja". A misztika tehát a tudomány tudásánál magasabb fokot jelent; hacsak nem az ember által elérhető legmagasabb fokozatot. Az esszé olvasása közben megtudjuk, hogy a wordsworthi költői magányosság a földi őslény magánya tulajdonképpen. Ő az úgynevezett Első Lény-Első Lélek, a Zöld Lény, azaz a titánszerű élet képviselője. A zöld élet gyökere nem az Erósz, hanem a boldogság, az öntudatlan és mindent átitató boldogságérzet. Mert "Mindenki a maga számára boldog, ahogy mindenki a más számára szeret. Ezért a boldogsággal magány jár együtt, ahogy a szeretettel a közösség". Wordsworth költészete ezt a féle kozmikus ősmagányt, ősboldogságot fejezi ki, amely alapvetőbb, mint a szeretet, s túlvan a bölcsességen is. Az Első Világ ez, az Első Élet, az őslétező kozmosz-azonosság tudata, "amely benne lüktet a fákban és kövekben, a vizekben, a csillagokban, az emberekben és az istenekben". Hamvas különös okfejtése végén a következő lényeges meglátáshoz jut el: "A Boldogság a világ első érzése, amivel a nemlétből felébredt életet fogadja". A számtalan lelki rétegződés alatt bújik meg tehát bennünk ez a legelső lélek, s van olyan közöttünk, aki öntudatlanul is visszaréved az idők kezdetére.

Mély felismerések rejlenek a POSEIDÓN-ban is. Poszeidón háromágú szigonya mitikus-szimbolikus jelentése feltárására tesz kísérletet. Az egymástól távoleső kultúrkörök mitológémáit gyűjti össze. Megtudjuk, hogy Tibetben a szigony "az elemi lényegeket és elemi szenvedélyeket legyőző mágikus jogar." Posziedón azért üldözi Odüsszeuszt annyira ádázan, mert az megsértette a halottak birodalmát - többek között ez is poszeidóni világ - s az alvilágba is azért kell leszállnia, hogy megismerje azt, amit megsértett. S ebben az alvilágban kavarog minden (maga az Odüsszeia is csupa mélyből felszállott kép, álom, látomás, csoda, szirének, szörnyek, gigászok, álom-phaiákok), ami a kvintesszenciális létet hordozza. Poszeidón az is, aki "a lélekóceánon keresztüldöfi és kirántja azt, ami a mélységben van. Mert a vér és a lélek óceánja lényektől nyüzsög, meg nem számlálható szörnyeteg, angyal, tündér, sárkány, óriáskígyó, borzalmak, örömek, szépségek és rettentő férgek egész mitológiája él". S most értjük meg azt, hogy Poszeidón szigonya kavarja föl a serdülő fiatal belső világát, kezdi korbácsolni vérét, s előrántja belőle a szörnyeket. A vér félelmetes megmozdulása e belső felkavarás révén jön létre, amely nem más, jobb szó híján, mint a pubertás. Ez a szigony tehát felkorbácsoló erejű, de ugyanakkor a világ kormánybotja is lehet. Poszeidón szigonya feltépheti a magabiztosnak hitt világ burkait, a véglegesnek hitt rendet. S az intuitív művészben is Poszeidón dolgozik, s aki "A szokatlan, a megzavaróan új, a buján szövevényes"-t hozza létre. Poszeidón a tenger és az erdő istene. Mindkettő tele van titokzatos lényekkel, sziklaalatti és harasztalatti nyüzsgő férgekkel (az emberi lélekben is vannak ilyen sötét, átvilágítatlan részek!). A Tudattalan óceán vagy erdő képében jelentkezik. Az óceán erdő a víz alatt, az erdő óceán a földön, s mindkettő lehet az emberi lélek mélytárnáinak analogonja is, amint láttuk az előzőekben. A poszeidóni birodalom a szétbontatlanul egy ősi hatalom, "a még nem valósult és alakot nem öltött élet", s amely "vad és könyörtelen és kíméletlen arcátlan szívóssággal az életet akarja: ami lenni akar. De azt is megtudjuk, hogy Poszeidón az isteni szépségű paripának, a ménnek az alakját is magára veszi. S "az isteni mén a maradéktalanul átvilágított ösztön jelképe, olyan lény, akiben még a legmélyebb gyökerek is ragyognak". A mén lesz az a lény, akiben a tengeralatti, a földalatti, a sötét, éhes, kúszó has-világ "tündöklő napfény tud lenni, éspedig úgy, hogy minden vércseppje szikrázó nappá válik". S így lesz aztán Hím Nappá, a hím lény homály nélküli kiragyogásává. Innen egy lépés csak, s eljutunk a lovagvilág phallikus jógájáig, a fegyelmezett és magasrendű férfiasság vallásához. A lovagvilág vallásához: "a hímet feláldozni az asszonynak, toporzékolva, kényesen, fennhéjázó fővel, tudatosan, előkelően és áhítattal."

A METEÓRÁ-ban (a Meteóra szikla-kolostor rendszerről van szó) Hamvas a balkáni világ Bizánctól örökölt önző, önmagában való fordulásának, öntörpésítésének, a túlzott én-esülésnek a szindrómáját mutatja be. A szellem emésztő tüzét elkerülendő jön létre ez a jelképes vagy valóságos összetöpörödés, törpésedés. Én-mentésről van tehát szó. S itt értjük meg a törpék, erdei manók lényegiségét is. A törpe természeti lény, a szellemi élet követelései alól kivonni akarván magát rejtve, zártan él a poszeidóni alvilágban, a félhomályban, s retteg minden idegentől. S "Az idegen a szellem, amely Énjét fenyegeti". Így lesz a Meteóra "az Én börtöne, az Éné, aki magát a világból kivonja és nem vesz részt benne, és nem akar sorsot, nem akar semmit, csak az Ént. Megkapta: a múmiát, a szellőzetlen koszt..."

A MILAREPÁ-ban (neves tibeti bölcs neve) Hamvas kétfajta lételemet boncol szét, amely tulajdonképpen két végletes pólusa az emberi létezésnek: a lét alattira süllyesztett és a lét fölött szinte elpárolgó létmóduszt, más szóval: Peru és Tibet különös világát. Ebbe az esszébe begyűrűznek a modern létfilozófiák is, s mellettük a vallás szenvedéssel kapcsolatos direktívái is. Az író szerint az, aki nem vállalja a szenvedést, a létteljességet veszítheti el: "Az tesz bennünket istenivé, ha tudatosan magunkra vállaljuk a keresztet" (ezt persze - az író sorsát szemlélve - önvigasztalásnak is felfoghatjuk). Ezért lesz "A Megfeszített Isten a Föld rangja a világegyetemben", az éber és tudatosan vállalt szenvedésnek, az amor fatinak a legmagasabb és legemberibb jelképe. Az ember ugyanis energiájának nagy részét arra pazarolja, hogy mindennapi létében elrejtse maga elől tragikus sorsát, s hogy ezt a sorsot elkerülje. A szenvedés magunkra vétele viszont egyre magasabbra ösztökél, a teljes lét felé. S itt újfent eljutunk a transzcendenciába, s meglátjuk, hogy Milarepa azért léphetett az isteni létbe, mert maradéktalanul végigszenvedte a neki szánt részt. A hamvasi létszemlélet szívéhez jutunk el ezen a ponton: "A szenvedés isteni ménjén jut el az ember a leggyorsabban az Első Lélek titáni lényéből az óceáni sötétségeken át az Utolsó Lélek világosságába". S a metafizikus itt visszatér a vallás egyetemes bázisára: "Csak szeretni szabad. Mert a szeretet az Utolsó Lélek."

A VII. SZIMFÓNIA ÉS A ZENE METAFIZIKÁJÁNAK igen távoli asszociációs vonatkozásai és kapcsolódásai vannak. Hamvas szerint minden igazán nagy mű aszkézis eredménye, létrejötte szenvedéssel jár. Ahol nem az, az csak kontármunka lehet. Az aszkézisben az ember erősebb önmagánál, az őt elragadó szenvedélyt meg tudja fékezni. A zenét Beethoven nyitotta meg a kozmikus ősjelenségek számára. Vele a zene naivitása örökre elveszett. A zene egy fokkal megemelkedett az előző zenéhez képest. Mozarti ártatlansággal nem lehetett többé zenét írni. Hamvas a megemelt zene ősmotívumait a sziréni világhoz tartozó csevegő madárdalban és az örök tudást és bölcsességet sugalló tücsökhangban véli felfedezni. Ezt a két oszlopot fedezi fel a VII. szimfónia első tételében.

A POETA SACER, a szent és elátkozott költőről szóló esszé a kötet egyik legszebb darabja. A kozmogóniai világrend összeomlása után, a történelmi ember világában már szinte senki olyan tisztségviselő nem maradt, akt a sacer névvel lehetne illetni. Annak a nevével, akik összekötő szerepet játszik az emberi és az isteni fényű transzcendens világ között. Egyedül a költő az, aki még őrzi a szent helyet, a szent tüzet, de neki magának már tulajdonképpen titkolnia kell ezt a tevékenységét, vagy sokszor már maga sincs hivatása teljes tudatában. Hamvas így fogalmaz: "Költőnek lenni annyi, mint vállalni az összes elhagyott és feladott emberi méltóságok jelképének őrzését". A földi hatalmasok közül Napóleon volt az utolsó rex sacer, aki belebukott abba a törekvésébe, hogy a történelmet újra összekapcsolja a transzcendens világgal. Viszont éppen e tragikus pillanatban jelentek meg, jelent meg a poeta sacer: Hölderlin, Keats, Shelley... A feladat tehát az istenhasonlóság őrzése-ápolása. Feladata továbbá, hogy az "anyagba merült létet kiragadja, világosságot hoz, tudást, mélységet, igazságot, szépséget, csodát (...) Az isteni lét az ember számára nemcsak nyílt, hanem mindig újra meg kell nyitni". A költőnek az emberfölöttit kell a szó erejével megnyitnia. Csak így lehet sacer.

A BARÁTSÁGban keserűen nyugtázza, hogy a modern történelmi ember a klasszikus értelemben vett barátságra egyre kevésbé fogékony. A barát az a lény, "akitől nem azt kívánom, amije van, hanem azt kívánom, aki ő maga." A barátság az idillt hozza létre, s az idillben nincs hiányérzet, s éppen ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet, vagy akár a szerelem: "A barátság az élet klasszikus megoldása".

Az HÉLOISE ÉS ABÉLARD szellemes és sokrétű esszéelmélkedés a férfi és a nő legmagasabb kapcsolatáról, a psziché-szerelemről. A misztikus fürdő előtt álló görög leányszobrok szakavatott elemzése folyamán kimutatja, hogy ezek a női lények a psziché-szerelemben való misztikus összeolvadásra készülnek, amelynek az eredménye az istenülés. Különbséget kell tenni szexus és igazi szerelem között. A modern ember, itt Európában is, hajlamos e két egymástól minőségben eltérő szféra összekeverésére. A psziché-nemzés tehát sokkal több, mint az egyszerű testi egymásbahatolás. Hamvas imígyen szól erről: "A szerelemben az isteni férfi és az isteni nő (az isteni jelző itt lényegiséget fejez ki: a görög szobrászat tökéletesen meg tudta ragadni az ember isteni lényét, metafizikai lényegét, D. O.) találkozása nem egy egész, hanem ennél több. Annyival több, amennyivel Isten több, mint a természet." Ezzel szemben a titán típusú férfinak és a szirén típusú nőnek a lét zsákmány, s így egymás számára is csak zsákmány maradnak. Az úgynevezett Első Lélek azért él, hogy az életet felfalja, s ezért rendkívül érzéki és ragadozó. "Ez a valódi európai ember, a merő titáni sexus, amely a másik nemben csak gyönyört lát, s azt zsákmánynak tartja." S ezen a ponton világosodik meg egy francia filozófus aforizmája, miszerint a nő a természet cinkosa lenne. Ez a mondás en globe kompromittáló lehetne a női nemre. De tulajdonképpen a szirén típusú nőről van csak szó itt, "aki saját psychéjét az anyagnak elárulja" - ahogy Hamvas fogalmazza meg ezt a kényes kérdést. A titán és szirén típusú szexus kínzó gyötrelme tulajdonképpen az, hogy "Kielégülés az Első Lélek világában nincs." Hamvas szerint a házasságnak nem fizikai, hanem metafizikai kapcsolatnak kellene lennie. Reintegrációnak, az egység megteremtésének: egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert. Így állna helyre az ősi emberi személyiség. De ez még tulajdonképpen mindig nem elég: "Van egy második, az előbbinél magasabbrendű egyesülés," ez nem a két fél találkozása, hanem a két psyché-világnak isteni érintésre való misztikus egybeolvadása és teremtő mozzanata. Ez a házasság nem reintegráció, hanem divináció" (azaz istenülés). S a címben szereplő, halhatatlan szerelmesekre visszacsatolva mondja ki Hamvas a végszót a szerelemmel kapcsolatban: "A misztériumban két egymásban megsemmisült lény istenülhet".

S ezzel elérkeztünk az esszé-kötet egy másik igen jelentős darabjához, AZ ÜNNEPhez. Itt is érezhetjük sekélyességünket a metafizikai távlatok előtt. Az igazi Ünnep, az igazi áldozat az a tett, amely az emberinél magasabb léttel való közösséget megteremti, és ez a magasabb létbe való beolvadás: ez az emberi közösség megvalósulásának pillanata. Az áldozat valójában nem az emberi nyomort akarja megszüntetni, célja tehát nem az úgynevezett boldogság, hanem az embernek önmaga fölé való emelkedése, megtisztulása. Igaz közösség, felemelő közösség kialakulását csak felülről lehet elképzelni. Mert "Minden Istenen kívül megalapozott közösség csak küzd az ellen, hogy az emberiség Istenben találkozhasson." Az igazi, valódi ünnep tehát az áldozat napja, az emberiség találkozása az isteni létben. De ehhez, ennek elérése érdekében a külön, egyéni, magányos, önző emberi Ént le kell vetkőzni. A hétköznapok csak az Én-ek szakadatlan nyüzsgése, az igaz ünnepen viszont "csak az isteni létbe emelt emberiség él közösen és együtt".

Erőpróba ez az esszé-kötet Hamvas második írói korszakának nagy művéhez, a Scientia Sacrához, amelyben az őskori emberiség szellemi hagyományát gyűjti össze 1943-44, újrakiadása 1988.)

(Akadémiai, Hermész könyvek, 1988.)

Dienes Ottó
SCIENTIA SACRA
(Hamvas Béla és a szakrális metafizika)

Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsomban egyhelyütt az úgynevezett lélek testbeli elképzelt helyéről elmélkedik, s mutatja be a különféle feltételezéseket, úgymint hipofízis, plexus solaris és így tovább. Bizonyos ősi feltételezések szerint a nervus sympathicus a csomópontja és szabályozója az értelemtől és akarattól független testi folyamatainknak: "Eképpen az egyetemes létezés öntörvényeinek hordozója, végrehajtója bennünk, belekapcsol ritmusukba, tudatunkon kívül, tehát tudatunk alatt. A tudattalan székhelye nemcsak elsüllyedt emlékképekkel viselős (Jung), hanem általa van jelen és él bennünk is az egész Mindenség, amelynek parányi, de szerves részei vagyunk." S ha a hívságos ész - a magát mindentudónak kikiáltani akaró pozitivista ész - összeütközik a világakarattal, akkor ezen utóbbinak irányítását "a lélek intőleg megsúgja a testnek." S mi ez az ember számára metafizikusan kijelölt irány? A Mindenség egyetemes iránya, s "Aki nem a Mindenség által kijelölt irányban gondolkozik, teljes agymunkája hiábavaló lesz..." - idézi Várkonyi Carl Ludwig Scheichler költőiségtől átitatott szavait. S ugyancsak ezen utóbbi mondja ki azt is, hogy jaj a testnek, ha az értelem "a világütemet megbontó szinkópákba csalja", mivel akkor osztályrésze betegség, téboly vagy halál lesz.

Várkonyi eljut addig a pontig, hogy az anyagot az életalakító erő ellenálló közegének tartsa, s az anyag primordiális mivoltát nem rezgő, nem mozgó, nem mérhető, téren és időn kívül álló, ok-okozati összefüggést nem ismerő metafizikai fogalomként használja, kezelje. S ezeket fűzi mindehhez: "Íme, az anyag vizsgálata maga vezet el az anyagfölötti, intelligibilis világ küszöbéhez, túl a fizikán: meta ta physika (Arisztotelész). Eredete amott keresendő" (i. m. 48).

Azért időztünk hosszasabban a témánál, mert Hamvas Béla könyvének, a Scientia Sacrának (1943-44.) a tulajdonképpeni vezérmotívuma nem más, mint az ember metafizikai érzékenységének - az arra való alapvető szükségére - a taglalása, bemutatása, megmagyarázása. Szerinte ennek a metafizikai érzékenységnek az emberre vonatkoztatott magaslati kilátótornya: az ÉBERSÉG. A metafizikai éberség a zárt emberi életet a nyílt lét végtelen horizontjai felé tágítja. Ennek a létnek az origójában az isteni Én áll, szemben az individuális Énnel, amely nem más, mint "...a kitörni nem tudó ösztön állandó gátlása" (53). Az emberi lét folyamatos apokalipszise és a zárt, anyagias létbe való belesüllyedése - s amely életnek sem megoldása, sem alakja sincs, csak örök kielégületlenséget szülő lehetősége - Hamvas szerint az i. e. 600-as évek tájékán kezdődött el. Az archaikus ember (valós vagy csupáncsak vélt - tegyük azért hozzá) aranykorát fokozatosan felváltotta a történeti (történelmi) lét.

Mondandónk legelején tisztázni kell, hogy Hamvas nem összevetésnek szánja könyvét, hiszen jómaga mondja nagyesszéje hatodik s egyben utolsó könyvében, hogy az archaikus és a mai emberiség összevetése nem értékítélet alapján történik, az összehasonlítás csupán módszertani fogás. Ezt persze így el is fogadhatnánk, de tudatunkban az értékítélet óva óhatatlanul létrejön: a modern értelemben vett emberiség szinte visszahozhatatlanul letért arról a fentebb megnevezett útról, amelyet a "Mindenség egyetemes irányá"-nak nevezhetünk. A csak az anyagi létre való összpontosítás ugyanis egyenlő a fokozatos megsemmisüléssel, kiüresedéssel, spirituális degradálódással, leépüléssel. S a logosz elvesztésével együtt halványul el a teremtő szellem legfelsőbb szellemi irányultsága. A negyvenes évek közepe táján Hamvas keserűen állapítja meg, hogy "...még soha a világon a mai európai embernél az anyagi zárt életbe jobban elmerült lény nem élt, beleszámítva az őserdő vademberét is" (97). És pontosan ez a kifelé való fordulás esik egybe" »bűnbeesés«-sel, az elanyagiasodással, a szellemvilágból való kiszakadással" (158-8). Istenhez (a szakrális metafizika értelmében, amely eljut a vallásfeletti dimenzióba, anélkül hogy lemondana a vallásos irányultságról), az istenhasonlósághoz nem a szellem vezeti el az embert, hanem a szeretet, amelyet metaforikusan és valóságosan is Isten éberségének nevez. Az univerzális emberi szellemnek ebben az értelmezésben mindenesetben istentudata van, istenébersége. Hamvas felismeri azonban azt is, hogy "Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése, hanem a sokszerűségben az összhang megvalósítása" (94). Visszacsatolva még az előzőekben említettekhez, el kell mondanunk, hogy Hamvas szerint a vallások (jómaga kitűnő és szakavatott ismerője és értője a távol-keleti és egyéb misztikáknak is) történelmi képződmények. De ugyanakkor be kell látnunk, hogy ezek a képződmények mutatnak manapság egyedül még utat a metafizikai lét felé, s éppen ezért elsődleges szerepet töltenek be az emberi lét szellemi átalakításában.

Hamvas elsődleges célja az archaikus emberiség idealizált bemutatása s létezésének lefestése a szakrális metafizika dimenziójában, amely számára az egyetlen és igazi lételem. Ebben a dimenzióban, tegyük hozzá, a látható (bolygók, napok, égitestek) és a láthatatlan (szellemek, démonok, istenek) világ között nincs meghúzható határvonal, s ahol "Az emberi lét a látható és láthatatlan erőközpontok hatásától függ" (135). A szerző már a Láthatatlan világ című esszékötetében - amely mintegy előzetes erőpróba a Scientia Sacra megírásához - is kifejti azon nézetét, miszerint az emberi fejlődés nem a primitívben veszi kezdetét. A jelen kötetben Evolával egyetértésben mondja ki, hogy "a primitív (...) igen régi szellemi állapot elfajult csökevénye" (127). Nomármost ebből egyenesen az következik, hogy "az egyes ember egyéni sorsában is fenyeget a visszaképződés" (128). S Hamvas eljut addig a megállapításig, hogy maga a nyelv is elkorcsosult, s a mai ember a nyelvet is csak olyan periférikusan érti, mint magát a világot, mivel - az archaikus emberrel ellentétben - nem az igazi valóságot ismeri meg, hanem csupán saját tükörképét, amelyet látni szeretne.

Az archaikus ember világképével kapcsolatban kitér a lélekvándorlás problémájára is, megállapítva azt az igen sarkalatos alaptételt, amely a hamis misztifikációkat is szertefoszlatja egyúttal, hogy egyéni újjászületés tulajdonképpen nincs. A lélekvándorlás ugyanis nem az emberi individuumra, hanem az örök emberre vonatkozó őskép. S "Az ember célja nem az, hogy önmagát megváltsa. A megváltás az egyetemes emberiségnek egyszer s mindenkorra közösen kiadott feladat, és csak közösen teljesíthető..." (516). Az úgynevezett újjászületések és halálok tulajdonképpen addig mennek végbe az egyén karmatikus létében, amíg el nem jut a teljes spirituális megtisztuláshoz, a jelképes öröklétiséghez. Ha nem jut el, akkor valójában nem tudott kilépni az anyagba való beágyazottságból. Anyag marad, amely elfoszlik: az emberi értékek nem vándorolnak tovább, univerzális értéket nem hozott létre. Talán nem cáfolunk rá Hamvas nézeteire, ha ezeket a gondolatokat fűzzük hozzá a lélekvándorlásról szóló tanához.

A létről való gondoskodás archaikus emberi célja a földi paradicsom megteremtése volt, s természet felemelése Isten dicsőségére. Az egész emberi létet általjárta az a szakrális gondolat, "hogy Isten lakik bennem és ehhez az Istenhez méltónak kell lennem, mert én vagyok az" (485, s "A világ rám van bízva, s fel kell emelnem és át kell szellemítenem még a porszemet is" (224). A végső feladat tehát az, hogy a prima materiát (anyagi föld, sárkány) ultima materiává (tett, gondolat, szó, amely átszellemít) kell átalakítani, azaz más szóval: a világot arannyá kell változtatni (ez az alkímia metafizikai irányultsága, misztikus értelme). S a "Bölcsek köve az az egyetemes és elmúlhatatlan tudás, amely az aranycsinálás titkát őrzi" (235). Innen már csak egy lépés választ el bennünket annak felismerésétől, hogy "...az arany nem egyéb, mint a megtisztult lélek, az önmegtagadás tüzében kiolvadt színarany: a heroikus psziché" (249). Így azt is meg kell értenünk, hogy az archaikus ember tudott lemondani, ösztöneit képes volt fékezni, amire viszont a modern ember - szórványos kísérletektől eltekintve (szentek, aszkéták) - szinte teljesen képtelen. A modern ember nem gondoskodik a létről, hanem küzd érte, s "Ami megvalósul, az a haramia Én zsákmányösztöne" (196). A történeti ember tehát rabol, s a megdicsőült isteni ember képe helyett úgynevezett világképeket, világnézeteket alkot. S a föld paradicsommá tétele helyett a technika felszabadult ördögi erőit állítja saját szolgálatába, amelyek - Hamvas víziója szerint - a földi élet elpusztítására törekszenek.

Valójában el lehet mondani, hogy Hamvas könyvének elolvasása felér a beavatás szertartásával. A beavatás lényegének megragadására a könyv negyedik részében tesz kísérletet. A beavatás lényegét és értelmét a metonoiában látja, az újjászületés aktusában. A beavatás tetőpontján a mesterségesen megszakított életben (ez a szertartás "halál"- pillanata) támadt résen át a lét tör be a beavatottba. A lélek a nyílt létben még az istenek képétől is megszabadul, s arra a végső felismerésre döbben rá, hogy maguk az istenek is csak káprázatok voltak. Ez tulajdonképpen a már hivatkozott vallásfölötti állapotba való elérkezés, a visszatekintés pillanata: "a beavatott felismeri: az isteneken a lélek saját legmagasabb erőit, képességeit, szellemének legragyogóbb sugarait, káprázatának tündöklő képeit értette. Vallásfölötti állapotba érkezett, a Lét Egységébe. A lélek otthonába visszatért" (339). A beavatott tehát már egyszer eltávozott (jelképes halált halt), "de most visszatér, s élete az emberiségé. A hét bölcs közé kerülni nem az életsors befejezését jelenti, hanem az igazi tevékenység kezdetét" (317). Mint e rövid felvázolás is mutatja, Hamvas képes arra, hogy a legmagasabbra jutó spirituális bölcseletek kvintesszenciáját sűrítse össze, s fogalmazza meg minden misztifikáló ködösítést félretéve a humánus cél érdekében. Az emberi léleknek ugyanis csak ez az egyetlen ideális út adatott meg arra, hogy megistenüljön, mert ha nem ezt teszi, akkor "elsüllyed", az alvilágba érkezik (persze ez is képes beszéd a többivel együtt): végképp szertefoszlik és kialszik.

Ábel és Káin mellett ott van a harmadik lény, Séth, a középlény, a kevert emberi jelleg, a humánum (mindeme nevek természetesen nem élő embereket takarnak, csak szimbólumként értelmezhetők). Séthben habár az anyag az uralkodó, de él benne a szellemvilágból hozott nagy misztériumok emléke. Az ő utódai az úgynevezett logosz-faj, a természetfölötti emberek, lények, "akik az időből vertikálisan kitörnek és a természetfölötti világ egységében élnek. Ez az ekklésia" (293).

Hamvas elmélyült elemzését nyújtja az áldozatnak is, mint olyannak az archaikus ember létgyakorlatában. Ezek szerint "A közösségben helyreállított lét szertartását hívják áldozatnak" (369). Ezen a ponton világosodik meg az állatáldozat értelme és jelentősége is: megszabadítani a lelket (a közösség lelkét) az anyaghoz kötő vértől. A hamis és álszertartások a modern világban képtelenek megvalósítani az igazi áldozatot (a szertartásnak és az áldozatnak külön esszét szán A láthatatlan világban). Spirituális erő, télesma szabadul fel ma is a misztériumokban, a közös éneklésben, a színház katartikus pillanataiban, megragadó költői képekben, gondolatokban.

Hamvas az ősnyelvet az analógiákban való gondolkodás nyelvének tekinti. Anélkül, hogy belemennénk az igen érdekes részletekbe, mutassuk be a nyelv fejlődésének Hamvas szerinti főbb állomásait. Ezek a következők: ősnyelv, idea-nyelv, szimbolikus nyelv, mítosz-nyelv, költői nyelv, köznyelv (népnyelv), absztrakt (fogalmi) nyelv. Az ősnyelv ereje ténylegesen nem a népnyelvben maradt fenn, hanem a költői nyelvben, ebben azonban már túl sok az egyéni jelleg, s éppen ezért nem lehet igazán univerzális. Az analógiás nyelvben a lélek maga pillangó, de nem hasonlatképpen, de még metaforaként sem. "A képnyelv abból indul ki, hogy minden Egy" (389). A történeti nyelv viszont már alkalmatlan az analógiákra, "A nyelveknek nincsenek jelképeik, nincs mítoszereje, nem eléggé kozmikus, nem univerzális, nem metaforikus, egyszóval nem éber" (431). - hogy az éberség újabb említésével visszakanyarodjunk egy pillanatra a kiinduló pontunkhoz.

Analógiákban ma már csak a tudattalan gondolkodik, s a nappali tudat a nehéz anyagba merült. Viszont az őskori ember a világot úgy értelmezte, ahogy az ember álmai értelmezik ma: a dolgok transzcendens mélységében" (448).

Hamvas a lét megfertőzésének tartja - emlékezzünk Várkonyira - magát a betegséget is, mivel minden betegség "a katabázis egy neme, vagyis alvilági és démonikus érintkezés" (442). Az archaikus világban, illetve annak késői visszatükröződésében az emberi test szent váza volt (Grál), s a vázában díszelgő virág maga a lélek. A váza a szakrális folyadék edénye, az életadó nedvesség tartója, hogy nyíljon és illatozzon a virág.

A hierarchikus közösség fentről építkezett, s "A hierarchia nem egyéb, mint az archaikus metafizikára alapított tudás alkalmazása az emberi közösségre" (468) Hamvas értelmezésében a kasztok eltűnésével tisztátalanná válik az emberiség, s a modern egyenlőség gondolata aláásta a szakrális értelemben vett közösség létét: a közösség tömeggé degradálódott. A király több volt, mint az állam, annyival, amennyivel Isten több volt, mint az állam, annyival, amennyivel Isten több, mint a világ. Azon őrködött, hogy a külső ember vesszen el, a belső megmaradjon. Az uralom megfelelt a szellemnek és a láthatatlan transzcendens világnak, ezzel szemben a hatalom, a történeti emberé, a láthatónak és az anyagnak. A történeti kor előtt már nincs felsőbbrendű cél, s ennek eredménye az állandó jellegű zaklatottság és szenvedés: "A történet a boldogságot kereső földi Én története, az őskor azért történettelen, mert nem a boldogságot kereső földi Énnel, hanem az éberséget kereső halhatatlan énnel gondolt" (492). A királyt (a híres görög kocsihajtó szobrából kezdi elmélkedését róla Hamvas) felváltja a diktátor, az uralmat a hatalom és az erőszak. Hamvasnak volt elengendő történelmi tapasztalata ezen a téren. S "Az erőszak az erőnek nem fokozása, hanem az eldurvulása. (...) Az erőszak már nem hatalom, hanem merő egyéni önkény" (503).

Essen még néhány szó az archaikus értelemben vett lélek eszményi helyéről, a városról. Hamvas úgy értelmezi, hogy "a teljesen kiművelt, az anyagból teljesen kiemelkedett lélekkép: a város" (509). Így lesz tehát a város az átszellemült emberi közösség ősképe. S ez a közösség az isteni törvény - pontosabban: a szakrális metafizika törvényének - rendjében él. Az igazi várost, az eszményi Várost szellemmel és nem hatalommal kell vezetni. A törvénynek kell eluralkodnia, "mivel a törvényt az isteni intelligencia diktálta" (535).

Az isteni intelligencia, a logosz viszont nem más, azaz egyenlő a nagy betűs Emberrel - az egyetemes ember legmagasabb létezési szintje, a beavatottság legmagasabb foka, tegyük még ezt mindehhez hozzá.

Ahogy e rövid tanulmány folyamán már említettük volt, Hamvas könyve valóban beavatás az isteni tudásba, az ember legmagasabbrendű tudásába, amely olyan egyszerű tisztaságban fénylik, mint a csillagok az égen, a vertikálisan felemelkedett Ember istentudatába, - ÖN-TUDATÁBA. Éppen ezért kulcsfontosságú a Scientia Sacra Hamvas hatalmas - s ma még csak részleteiben ismert - életművében. Ahogy Török Endre mondja a könyvről írt utószavában: minden megelőző műve ebbe a könyvbe fut bele, s minden későbbi írásának forrása innen buzog fel.

Sajnálni való, hogy Hamvas könyve ilyen nagy késéssel jutott el a mai magyar olvasóközönség köreibe.

(Magvető, 1988.)