Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hamvas Béla
A babérligetkönyv
Forrás: http://www.tar.hu/vt6605/read/konyv/hamvas/index.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalom

A babérligetkönyv
Meditáció a hegytetőn
A virágszedés lélektana
Reggeli feljegyzés
Aranynapok
Antik és modern tájkép
Túlvilági kalauz
Paidokratia
Kierkegaard Sziciliában
Ízek
Téli terv
A magányos király könyve
A tamariszkusz alatt
A jövő könyve
A konyhakert
Íróasztalkultúra
Imaginárius könyvek
Fák
Olbrin Joachim csodálatos utazása
Thoreau
Faragott fejek
Az utazótáska
A madarak éneke
Csillagok
Álom

A BABÉRLIGETKÖNYV

Déli szigetek között hajóztam s egy napon olyan helyre értem, ahol a fogadó babérligetben állt. Babérfát még keveset láttam. Úgy tudtam, ha természetesen fejlődik, csak bokor. Itt szép, magas, lombos fa volt, a kertben legalább háromszáz darab. Ebéd és vacsora közben a mély, sötétzöld árnyékban fűszeres illatát szívtam. A frissen sült hal, vörösbor, szőlő mellé babérillatú levegő! Aki teheti, szánjon rá egy hetet, nem fogja megbánni. Az étkezésre korábban jöttem, csakhogy tovább ülhessek itt. A tengerre láttam, a kicsiny kikötőre, ahol munkások, halászok, fügét áruló asszonyok nyüzsögtek. Távolabb az öbölben apró szigetek, ciprusfákkal, a középen kolostor. Ott ültem az árnyékban tétlenül, mialatt kint a napfényben izzottak a fehér kövek és szikrázott a tenger. Ebéd után, mikor a török kávét megittam, a heverőbe dőltem, lábamat felraktam a székre és a nehéz, illatos dohányt élveztem. Többször elbóbiskoltam néhány percre, aztán ismét felnéztem. Csábított az alvás, de a szépség, amit láttam, nem eresztett. Nem tudtam választani az álom és az ébrenlét között. A déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam? Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv sincs. Tűnődtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai? francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni.

A szobában, itthon, vagy a könyvtárban semmit sem fog érni. Olvasása nem is ajánlatos. Csak fűszeres babérlevegővel élvezhető. Legjobb kávé után, amikor az ember nyugvószékben hever,illatos cigarettát szív, elolvas belőle másfél lapot s utána édesen szundikál, mialatt a sirályok a kék víz fölött keringenek.

MEDITÁCIÓ A HEGYTETŐN ALKONYATKOR, VAGY AZ EMBERI CSELEKVÉS METAFIZIKÁJA

Szigetnek hívják azt a szárazföldet, amelyet minden oldalon tenger vesz körül. A meghatározás egzakt; mégis, amikor először voltam azon a szigeten, ahol a hegyre fölmentem és köröskörül mindenütt vizet láttam, megdöbbentem. Egészen más ez, mint a meghatározás; meg voltam illetődve. Két hetet laktam ott és minden délután, mikor a hőség alábbhagyott, a hegyre mentem. A kis kápolna mellett a lépcsőn üldögéltem a sárga rozmaring bővös illatában. Olvastam, a legtöbbször hangosan, hogy a tenger is hallja. S mikor felnéztem, szememmel a part szegélyét kísértem köröskörül, nevettem és azt mondtam: sziget. Délkeleten a láthatár szélén város feküdt. Nappal a párás levegőben elveszett, csak alkonyatkor volt látható, mikor a lámpák kigyúltak. A szigeten százötven halász lakott, a hajó kétszer egy héten hozott postát, s így a kultúrvilággal az egyetlen kapcsolatom ez a távoli lámpafény volt. Nem bántott és nem érdekelt; mindössze tudomásul vettem, hogy amott húsz, vagy hány ezer ember él és szokott emberi tevékenységét folytatja.

A halászfalu felé fordulok. A szélső ház elé ölfával rakott kézikocsi érkezik. Az ember az ölfát vállára veszi, tíz lépésre viszi és leteszi. Visszamegy, a másik ölfát is felveszi, elviszi, leteszi. Majd a kocsi megürül. Akkor az egyik szálfát újra felveszi s a bakra ráteszi. A főrészt az ajtó mellől a szögről leveszi és az ölfára ráteszi.

Mikor a hasábokat elfőrészelte, újra felveszi s a favágó-tönkre ráteszi, a fejszét előveszi, a fát felaprítja s a fejszét leteszi. Az aprított fát felszedi, a kosárba beteszi, a kosarat felveszi s a házba beviszi. Röviden tehát: kiteszi, beteszi, felveszi, leveti, elviszi, leszedi, beviszi.

Egyszer azt néztem, hogy miképpen építik a nagy vashidat, amelyiken majd vasút megy, kocsi, autó, ember, hadsereg. A munkás a szöget felveszi és beveri. Az acéllapot a kocsiról leszedi, a hídra felviszi és leteszi. A másik munkás átveszi, felszedi, leteszi. A szöget a csomagból kiveszi. Tűzbe teszi. Mikor már tüzes, kiveszi, a hídra ráteszi és beveri. Csak azért, hogy a hídon keresztül az ember átvigye azt, amit kivett és betett és levett és átvett és letett.

Vagy elgondolom, hogy mit teszek reggel, amikor fölkelek: a lábamat a takaró alól kiveszem, a hálóinget leveszem, a kancsót felveszem, a vizet belöle kiteszem, a kancsót visszateszem, a szappant fölveszem, magamat bekenem, a vizet magamra teszem, a törülközót felveszem, leteszem, a poharat fölveszem, a fogpasztát a kefére ráteszem, a számba beteszem, aztán az egészet kiteszem, a cipőt és ruhát felveszem, a holmit a zsebembe beteszem. Röviden: felveszem, leteszem, kiszedem, beveszem, levetem, elviszem, leszedem.

Ezt ott a szigeten, a hegytetőn, alkonyatkor gondoltam el, különösebb melankólia, vagy káröröm nélkül, mialatt a kigyulladó lámpákat néztem s azon tűnődtem, hogy mit csinál ott olyan szűk helyen az a sok ezer ember. Mit csinál? Szokott emberi tevékenységét folytatja.

S mi ez az emberi tevékenység? Fát rak, vagy hidat épít, vagy öltözködik. Más szóval: kiteszi, beteszi, felveszi, leveti, elviszi, leszedi, beviszi. Sokan már nem is szokásszerűen, hanem türelmesen, lelkesedéssel, komolyan, meggyőződéssel, sok tekintetben kiváló tanultsággal, begyakorolva, büszkén, hivatásosan, de kiteszik, beteszik, kiveszik, fölveszik, levetik, elviszik, leszedik, kiviszik, eviszik.

Annak, hogy ezt a tevékenységet folytatjuk, általában értelmet szoktunk tulajdonítani. Ha megzavarnak benne, képesek vagyunk megharagudni, ha kifogásolnak, igyekszünk helyesen megtanulni. A kisgyerek már az anyatejet kiszedi, gyomrába beteszi s a fölöslegeset kiteszi. A csörgőt felveszi s leteszi. Később az iskolában a tollat felveszi, a tintába beteszi, a papírra ráteszi. Mindez hallatlanul fontos.

Irónia nélkül.

A VIRÁGSZEDÉS LÉLEKTANA

A vasbilincset eltépni könnyebb, mint a virágkoszorút
(Abbé Constant)

Ha majd életem végén a Halál Angyala elé jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe. Elmulasztottál valamit? Azt válaszolom: Nem hiszem. De ha majd így szól: Sajnálsz itt hagyni valamit? Azt fogom mondani: A virágokat. Szívesen és könnyen lemondok arról, ami a földön él, de a virágok, a virágok!

Az Angyal azt mondja: Meglátod, a képek világánál az értelem világa gazdagabb. Ott majd belülről fogsz látni. Olyan ez, mint mikor mély meditációban elmerülsz. A földtől elszakadva nincs más tapasztalatod, mint az anyagtalan zsibongás; boldogan és felszabadultan a határtalanságban lebegsz. A szerelem nagy pillanataiban, amikor a külső és a belsó világ között a fal leomlik, és nem tudod többé, hol a kint és hol a bent, a test lélekké válik és a lélek testté; a vallás nagy pillanataiban, amikor az itt és a túlnan közt a fal leomlik, és nem tudod többé, hol az itt és hol a túlnan; olyan állapotban fogsz élni, amelyben az önmagadról való külön tudatod megszűnik, és a szellemek Isten felé vezető fokait éled át, hogy végül elérj Hozzá, s akkor a célhoz elérkezel.

Én pedig: Szent Angyal! Még életemben részesültem abban a kegyelemben, hogy a lét törvényeinek önként engedelmeskedni tudjak. Alázattal mentem magamtól és nem kellett sem kényszeríteni, sem ráncigálni. Most is megyek, mert kell, mert örülök, hogy tudok engedelmeskedni, s mert tudom, hogy a világ, amelybe lépek, az előbbinél magasabb. Semmi se fáj. Szívemben béke van. De a virágok, a virágok!

Még félig gyermek voltam. Emlékszem a helyre, domb tövén, a hűvös völgy bejáratán, romba dőlt ház mellett a falon ültem, előttem az árnyékos helyen rózsaszín árvacsalán. Kicsiny koromban barátaimmal megegyeztünk, hogy az árvacsalánok a magyar katonák, a sárga gyermekláncok az ellenség. A gyermekláncot, ahol értük, irtottuk, de egyetlen árvacsalánt sem volt szabad bántani. Most, ahogy ott a falon ültem, erre gondoltam, s arra, hogy: mennyi honvédkatona, egész zászlóaljra való, táborba szállt, vagy talán ütközetre készül és a gyermekláncok csapatát hátulról megkerüli. Diadalmuknak örültem és győzelmet kívántam nekik.

Ugyanakkor, tizennyolc éves lehettem, különös dolog jutott eszembe. Miért szakítja le az ember a virágot és miért díszíti fel magát vele? Mi az a rejtélyes kényszer, hogy márciusban a patak mellé hóvirágot szedni mentünk, májusban gyöngyvirágot az erdőbe, júniusban pipacsot és búzavirágot a szántóföldek közé? Miért örülnek a leányok, ha virágot adok nekik? Miért vannak otthon vázák a szobában, s miért van bennük tavasszal orgona, ősszel krizantém? Eddig jutottam. Akkor elhatároztam, hogy gondolkozni fogok rajta, s csak akkor nyugszom, ha a titok nyitját megtalálom. Meg fogom írni a virágszedés lélektanát.

Akkor persze még sejtelmem sem volt a lélektanról, csak azt értettem, hogy a virágot a lélek szedi. Miért? Ma sem tudom. Nyilván valami rokonság van közöttük. Minél inkább lélek valaki, annál inkább virág. A nő. Különösen a leány. A gyermek. Főként a kisbaba. Női nevek: Ibolya, Rózsa, Viola, Piroska, de férfivirág is van: Nárcisz.

Azóta huszonöt év telt el, s ha eszembe jutott a kőfalon tett fogadalmam, éreztem, hogy tartozást kell egyszer lerónom.

A legelső, amiről beszélni kell, a virág neve. A virágnevek a nyelvek legszebb szavai. Magyarban éppen úgy, mint az angolban, franciában, vagy latinban. Sok délutánt és estét töltöttem el, különösen télen, a kályha mellett, azzal, hogy a szótárakból előkerestem a virágneveket és gyönyörködtem bennük. Sokszor önkényes képeket fűztem hozzájuk, néha egész történeteket találtam ki.

Csak egyet mondok el. Tavasszal egyszer, árnyékos, védett helyen, szakadék északi oldalán, fehér virágot találtam. Bár diákkoromban, s azóta is, szerettem növényhatározóval csavarogni, ezt a virágot nem ismertem. Gyöngyviráglevelek között nőtt, levele bolyhos volt, öt, hat, sőt hét puha, bársonyos fehér szirma között sárga porzóbóbita. Illata? Hogy is mondjam? Főszeres és illanó, gyengéd, egy kicsit liliomszerű, de enyhébb és édesebb, finom, üde, és mintha nem is lenne anyagi. Fehér kökörcsin volt, németül Alpenrose, latinul anemona. Magamban Fehér Anemonának hívtam. Tudok egy helyet, ahol szobányi téren seregestől nő. Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van valami földi. Lehajolok föléjük s az az érzésem van, ha tizennyolc éves koromban találkoztam volna azzal a leánnyal, akivel egész életemben mindig találkozni szerettem volna, s a leány, még félig gyermek, szőke, bőre, mint az anemona szirma, fehér, hozzám beszélt volna, ajkáról ez az illat áradt volna. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.

Ez az illat s ez a név akkor mindjárt, s azóta mindig Léthét juttatta az eszembe, a feledés vizét. Valami kapcsolatot éreztem az anemona neve, illata, fehérsége és a felejtés között: a boldogság, hogy van ital, amely hűvös varázsával minden emlékemet lemossa, s újra kezdhetek élni, mintha most születtem volna először.

Ősszel ismét arra jártam és különös, fehér gyapotba burkolt, egészen apró szemecskéket találtam. Olyan volt, mint a petéből kikelt apró és nyüzsgő kukacsereg, vagy még inkább a Fehér Anemona termése. Határtalan gyengédség, tűnődtem, hogy a virág gyermekeit ilyen könnyű, meleg, puha fehér pólyába takarja, ha télen a földbe kerülnek, ne fázzanak.

Ha azt kérdezné valaki tőlem, kivel akarok élni, azt felelném: a Fehér Anemona-leánnyal. Ha ránéznék, rajta kívül mindent elfelejtenék, a Léthé bőbájos, hűvös vize nézne szeméből, érintése bársonyos lenne, s úgy kellene vigyázni reá, mint a fehér bársony sziromra. Jung azt a nőt, akit a férfi születésétől fogva szívében hord és akit tulajdonképpen és örök szerelemmel szeret, Animának hívja. Anima és Anemona. Lélekvirág. Boldogságvirág. A halhatatlan szűz virága.

Most azt kérdezem: meg tudom állni, hogy ne szakítsam le? Nem. És van ebben valami, ami magától értetődik. Tudom, hogy helytelen, ha az ember állatot öl és megeszi. Helytelen, ha fát kivág, épít belőle, vagy eltüzeli. Helytelen, ha élőlényeket létüktől megfoszt, csak azért, hogy jóllakjon, vagy kényelemben éljen. Csak egyetlen kivétel van: a virágszedés. Nem helytelen, ha letépem, hazaviszem, vázába teszem és félóránként megnézem, hogy milyen gyönyörű.

Egészen természetes, hogy az ember a virágot letépi, koszorút fon belőle, gomblyukába vagy kalapja mellé tűzi. Miért? Nem tudom. Az ilyen egészen egyszerű tényben, hogy az ember virágot tép, van a legtöbb titok. Gyermekek gondtalanul szakítják, leányok bolondulnak érte, kirándulók nagy csokrokat szednek, a kertekből bokrétákat vágnak, s mindez így a lehető legnagyobb rendben van és így kell lennie. A virág is élőlény, s a virágszedés ölés. De szabad. Senki sem állja meg, hogy ne szedjen ibolyát az erdő szélén áprilisban.

Olyan misztérium ez, amely előtt tehetetlenül állok és értetlen csodálkozással nézem. Könyvemben, amit szabadban olvasok, mindig virág van. Délen szívesen szakítom le a mirtuszt, a rozmaringot, a kicsiny lila sóvirágot, vagy a füge falevelet, a repkényt. Idehaza csaknem minden virágot, ami elém akad és kedvem van letépni. Régebben herbáriumom is volt, de elhagytam, mert ez inkább csak múzeum. Jegyzetfüzetemben most is állandóan hordok magammal néhány szál levendulát. A múlt ősszel szedtem, néha előveszem, eldörzsölöm és illatával nem tudok betelni.

Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé.

Minden férfi átélte, hogy a leányt, akit szeretett, menyasszony korában bűbájos, meleg, drága teremtésnek látta, s aztán a házasság alatt kitűnt, hogy tele van a házsártos, komisz, uralomra vágyó, kegyetlen, közönséges lélek hibáival. De ha nem is élte át, biztosan át fogja élni, mert ez a tapasztalat a férfi sorsának el nem engedhető, szükségszerű állomása. A menyasszony egyetlen méltó jelzője: a virágos.

Ezért kell őt virággal elhalmozni, s ezért igaz, hogy a vőlegény kedveséhez virág nélkül nem mehet. A férfi azt hiszi, hogy virágot vesz feleségül. De nem. Azt a felfogást, hogy a nő és a virág rokon, sajnos, le kell rombolni, mert nemigaz. Különös, hogy a nőben levő hamis, hazug, gyarló, bosszantó, leverő és kiábrándító tulajdonságok eredete és gyökere nem az önzés.

Úgy értem: ha ezekkel a tulajdonságokkal saját létét tartaná fenn és magát velük, akár a férfival szemben is megvédené, akkor még lehetne virág. Mert nem áltatom magam, a növény sorsa sem eszményi, hanem keményen önző, mert sok, egészen vad és nehéz, kíméletet nem ismerő feladatot kell megoldania. Elég a gyökerek munkájára gondolni: nem játék, ahogyan táplálkozik. Nem eszményi küzdelem az, amit a helyért, és a fényért folytatnia kell. De rendben van: saját létének fenntartása igazolja, hogy ébernek és önzőnek kell lennie. A nőnél azok a tulajdonságok, amelyek az embert felbőszítik, lehangolják, összetörik, s végül az élet második legnagyobb szépségétől megfosztják, nem a nő természetes létfenntartó ösztönéből következnek. Itt van a legnagyobb különbség a nő és a virág között. A nő ezért nem virág. A merő önzésből fakadó rossz mindig megbocsátható és megbocsátandó. Mert ebben mindnyájan egyenlőek vagyunk és nem vethetünk egymás szemére semmit. A nőben levő gonosz, pusztító és ördögi, ami éppen olyan aljas és közönséges lehet, mint amilyen szépséges és elbájoló a nő, az teljesen indokolatlan, értelmetlen, a természetes sorshoz nem tartozó, független gonosz. Nem énjében levő szükségszerűség ez, hanem a lényén kívül levő rossz Hatalmak szolgálata. Nem azt mondom, hogy másképpen lehetne, hanem azt, hogy így van.

Ennél megrendítőbb tapasztalatot egész életem folyamán egyet se tettem. Nem is egyszerre és hirtelen ébredtem rá. Daimónom megkímélt tőle, mert tudta, hogy nem lettem volna képes elviselni. Hiszen a nő számomra, mint az egészen természetes és ahogy ezt minden férfi azonnal megérti, sajátmagamnál végtelenül fontosabb volt. Lassan, egész évek során keresztül, minden esztendőben csak egy cseppet. Úgy kellett végre megtennem ezt a belátást, akkor, amikor arra, hogy kibírjam, már volt bennem elég erő és fölény.

A valóságos nő pótlására, mint mondják, a férfi lelkében kifejlődött az igazi. Animának hívják a férfi női lelkét, azt a nőt, akit magában hord, talán mint megszámlálhatatlan előbbi életek során kialakult lényt, mint mondom, nem a valóságosat, hanem az igazit. Sokan tapasztalatilag is igazolták, hogy így van. A magam részéről az ilyesmire nem sokat adok, mert idegenkedem mindennemű fogalomtól, amelyet tapasztalatilag állapítottak meg. Lehet, hogy az Anima a valóságos nővel szemben fejlődött ki, hogy a férfit a tökéletes összeomlástól megmentse és az igazi nőről való képet benne életben és épségben tartsa.

Shelley azt mondja: Néhányan valaha Antigonét szerettük, s ezért kevés a földi asszony.

Rilke véleménye más: szerinte a belső lélek-leányt meg kell hódítani, s ő az, akibe beleszeretni s vele élni a férfiélet igazi feladata.

Több vélemény van, több tanítás. Most ez a kettő elég.

Azt, ami itt nyugszik, nem tekintem problémának. Nem is kívánom megoldani. Egyébként is, megoldási szándék hasonló esetekben szerénytelenség lenne. Amiről beszélni kívánok, a nő és a virág kapcsolata.

Biztosan emlékeznek arra a képre, hogy a fiatal nőnek virágot hoznak, s a következő történik: a nő a csokrot szíve fölé, a keblére szorítja, óvatosan, hogy a báj feltételeinek megfeleljen és tökéletes illúziót keltsen. Arcát féloldalt a virágok közé süllyeszti, az illatot szívja és mosolyog. Életben is látták legalább kétszázszor, fényképen még többször. Ez a nő úgynevezett kollektív mozdulata. Soha még nem láttam, hogy másként történt volna, mint ahogy nem láttam macskát kétféleképpen mosakodni. Mindenütt ugyanaz a csaknem rosszhiszemű és kirakatba tett báj, ugyanaz a mosoly, az arcnak a virágokban való ugyanolyan elsüllyesztése s ugyanaz a hamis meghatottság, hogy a virágtól el van ragadtatva. Úgy akarja feltüntetni, hogy ő az igazi leány, az, aki a férfiben él, a virág, akinek a valóságos nő csak elrontott alakja.

Ha szép nőt látok és mindig újra megbűvölten nézem, mert a szép nő ellen örökre védtelen maradok, bármilyen elragadó és tündöklően szép legyen is, már látom, hogy hol van benne az irigység, a bosszú és a méreg. Bübája már nem téveszt meg.

Nem virág. Bármennyire szeretném. Bármennyire szeretné. Rám mosolyog, de tudom, hogy e mosoly titka a ressentiment. Ebbe a gondolatba már nem fogok beleöregedni. Ezen kívül is van elég, amibe úgyis kell.

Nem vagyok Dante Gabriel Rossetti álláspontján, akinek a nőről nagyon rossz véleménye volt s csaknem vallásos tiszteletben részesítette, mert, úgymond: el kellett aljasodnia, hogy szépségét megmentse. "Néha úgy látszol, hogy nem vagy te magad, hanem értelme mindannak, ami: van." És azt sem hiszem, hogy a nő éppen úgy, mint a virág, Kali istennő, Magna Mater színes ruhája, Maja tarka varázslata. Nők jól tudják azt, hogy hiába selyem, bársony, ékszer, hajviselet, pirosító, fehérítő, feketítő, mosoly, hiába az egész bolondító farsang, hiába és hiába. A nőnek az árulást csak azért kell megbocsátani - azon kívül, hogy minden ellenünk elkövetett rosszat meg kell bocsátani -, mert bár a férfit árulja el, de akinek sorsát ezzel tulajdonképpen megrontja, az ő sajátmaga. A férfi megússza. A nő belebukik, belecsúnyul, belevénül. Éppen abban bukik el, amiért árulást követett el: a szépségében.

Szabályként ki lehet mondani: ha valaki másnak hazudik, árt, mást megrövidít, megcsal, lehet, hogy az illetőt, akit megcsalt, valóban az élet kincsétől fosztja meg. Nem bizonyos. De számítani lehet rá. Az azonban holtbiztos, hogy a hazugsággal önmagát hazudja el, a megrövidítéssel önmagát rövidíti meg, a csalással önmagát csalja meg. Ez feltétlenül így van, és ez alól kivétel nincs. A más elárulása önmagamra visszaüt, s az esetleg elkerülheti, én magam soha. Aki másra kardot fog, nem biztos, hogy azt leszúrja, de önmaga biztosan kard által fog elveszni. Erre mérget lehet venni.

Még meg kell említenem. A virágnak valami kapcsolata van a halottakkal. Ezért kell, hogy a temető kert legyen. Minden virág vonatkozásban áll a halállal, de főként a letépett virág, a csokor és a koszorú. Milyen sajátságos, ugye?

Csokrot kap a menyasszony és a halott. Vajon ki hal meg, amikor az esküvőt tartják, és hogyan van az, hogy a halál olyan, mint a nász? Schuler, aki erről biztosan sokat gondolkozott, de örök kár, hogy olyan sajnálatosan keveset írt, azt mondja: a növény a nyílt lét szimbóluma. Nyílt lét? Mi az? Olyan lét, amely az élet látható határain túlterjed. Elsősorban átterjed az élet előtti és utáni létre, a születés előttire és a halál utánira, olyan lét ez, amelynek az élet határa nem határ, nyílt, előre és hátra, fel és le. Ez persze csak olyan embereknek szól, akik tudják, hogy a halál nem megsemmisülés.

A növény két világban él és kettőt köt össze: a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van és a föld felettit, ahol a lelkek vannak s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét nyilt, olyan, mint a híd vagy a kapu, nyitva kifelé és befelé, felfelé és lefelé. Nyíltabb, mint az emberé, aki a földtől már elvált és a földalatti sötétség felé tehetetlen. A virág, mint a növény szellemi szerve, lélekszimbólum. A sötét rész, a gyökér, a halottaké, akiknek teste lent van; a virág, a világos rész, a halottaké, akiknek lelke fent van.

Amikor az ember a sírra virágot tesz, áldozatot mutat be. És: "az ember minden esetben azt áldozza, aminek az áldozatot bemutatja". A virágot áldozni annyi, mint a virágot áldozni és a virágnak áldozni. A léleknek. A lélek feláldozza magát a léleknek. Lelkem érintkezésbe lép a halottak lelkével. Ez a menyasszony és a halott rokonsága. Mind a ketten a nyílt lét szimbólumai, akiken keresztül a lét szabadon jár onnan ide s innen oda, mint a hídon, akik itt vannak, de túl is vannak, akiknek léte az élet határán átnyúlik, s akik életüket az örök földöntúli forrásból merítik, mert lelkek.

Ahol az élet kitágul és átlép a merő földi jellegen, ott mindig virágossá válik. Így válik virágossá a természet tavasszal, amikor túllép a határon, amelyet az anyag tele vont neki. Így a halott és a menyasszony. A mezőn virágot szedni túlvilági foglalkozás, realitásfölötti és veszélyesen nyugtalan. A lélek önmagát szakítja le és megnyílik a világ felé, ahol nincs határ. Önmagát fonja koszorúba. A koszorú, a csokor pedig a korona, az aura, a nap, a megdicsőülés, a lélek visszaérkezése az elíziumi boldog mezőkre, a paradicsomba, ahol újra virággá válik.

Az előbbihez még egyszer visszatérve, az ember most már jobban érti, hogy a menyasszony, akinek a férfi virágot hoz, miért jelenti a nászt, a nyílt létet, ahol a férfi nővé lesz, a nő férfivá, s így nem áll meg a határnál, amelyet a természet szabott, olyan kerek, körszerű, mint a világ, mint a nap, mint a koszorú, együtt van élet és halál, férfi és nő, ahogy a szerelemben együtt van az öröklét: a születés, az élet, a meghalás, és újjászületés. A virág az egyetlen jel, ami ezt a nyílt létet jelenti és jelentheti, s amikor a nő a virágot elfogadja, a neki bemutatott áldozatra a kezét kinyújtja, így szól: Nyíljunk ki egymás felé és kössünk össze minden létet egymásban. Milyen különös, hogy az emberi nász csak azt nyitja meg, ami lent van. Ezért bújik elő aztán a szörnyeteg. A szörnyeteg nem egyéb, mint a gyökér, amely csak gyökér, semmi egyéb, a sötétben él, nem hajt virágot és nincs is rajta virág.

Három évig olyan kerti házban laktam, ahol ablakom alatt jázminbokor nőtt, s a szomszéd kertben olajfa. Május végén, amikor a jázmin és az olaj virágzott, mintegy két héten át, a nyitott ablakon szűntelen dőlt a jázmin és az olaj illata. Néhány napig bódultan, az illattól a szó szoros értelmében mámorosan élveztem a halottak párolgását, a túlvilágról áradó lét észbontó erejét. Különösen hajnalban, a legnagyobb csend idején, egy és három között volt ez az áradat olyan lenyőgözően erős, hogy az ablakba ültem és átengedtem magam a képeknek, amiket ez az ittas állapot idézett.

Ligetekben jártam, félálomban, ahol fehér labdarózsabokrok álltak, s a tövükben piros pünkösdi rózsák nyíltak. Majd a mezőkön sétáltam: pipacs, margaréta és búzavirág nyít a széles lapályon.

Aztán kristályos patakok mellett lépkedtem, a földet nem is érintve, nárcisz nőtt a tisztásokon. Felettem virágzó meggy- és almafák ágai hajladoztak.

A virágzásnak ebben az esztelen pompájában végigszálltam a föld fölött és láttam a sok százezer kicsiny gyermek, állat, bogár, madár, hal és kétéltő születését, mintha a földbe alulról egyszerre, számtalan helyet fúrtak volna és azon keresztül a sötétségből a fényre nyüzsögtek volna elő. Minden hely, minden mód, minden alkalom elég jó volt ahhoz, hogy kibújjanak, szégyentelenül ártatlanul, mohón és életéhesen, ahogy a forrás a föld alól buzog. A sötét létnek ez a mérhetetlen fényvágya, s a földnek ez a leküzdhetetlen lélekvágya olyanná tette a földet, mintha felhabzana, s a homályból az élőlények meg nem számlálható faja, lénye bugyborékolna elő.

A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök. S amikor virágot szedek, csokorba vagy koszorúba, gomblyukamra tűzöm vagy a kalapomra, magamat felvirágozom, annyi vagyok, mint a virág. Az illat, a szín segít abban, hogy átéljem e misztérium érthetetlen varázsát. Mert a léleknek van illata, s Hérakleitosz azt mondja: az anyagtalan lelkek a túlvilágon illatukról ismerik meg egymást - hai pszüchai oszmóntai kat' Haidén.

Hogy a virág lénye mi, nem tudom és nem fogom megtudni talán soha. De amikor virágot szedek, tudom, hogy virággá változom és ez olyan, mintha lelkem felszívná testemet, anyagtalan illattá és szépséggé válnék, mint az Anima, s ezt gomblyukamba tűzött, egyetlen szál kicsiny ibolya is idézi. Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint átmenni egy kapun az ismeretlenbe.

Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörüségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok.

REGGELI FELJEGYZÉS

(Mialatt az ember a mólón ül, lábát a víz
fölé lógatja, s a tengerben a halakat nézi)

Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: Északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. - Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni.

A különbség lényeges. A kezdeményt északon az embernek kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek. Aki délre jön, jól gondolja meg, tevékenységét fel kell adnia és magát el kell engednie.

Megrögzött hyperboreusnak nehéz. Nehéz, hogy ami benne a legerősebb, azt kell kikapcsolnia. Sokan ki se bírják. A metamorfózis e fajtájától megbetegszenek. A betegség neve: unalom.

A szellemi ember a metamorfózisra különösen érzékeny. Éppen ezért, amikor Delet eléri, a határkő mellé ásson gödröt, tegye bele Énjét. Ha fél, hogy valaki ellopja, tegye melléje névjegyét, vagy csomagolja papírba és jelölje meg nevének kezdőbetőivel, aztán nyomtassa le kővel. Visszatértében újra vegye ki és tegye helyére. Ha a szertartást megteszi, meglátja, hogy Én nélkül is egészen jól meg lehet élni.

Az első tapasztalat, amit az ember tesz, hogy a vagyok eltűnt. Kék ég van, napfény van, meleg van, szél van, sós víz van, hajó van, zaj van. És ez a sok van úgy egyszerűsíthető, hogy istenek vannak. Az embernek semmi dolga. A legfontosabbat, azt, hogy van, az istenek elvégzik helyette. Az ember nem csinál semmit.

És mert nem csinál semmit, nem fárad el. Ezért alszik az ember délen olyan jól.

A másik tapasztalat, hogy egyszerre elkezd nem sietni. Semmi sem sürgős. Minél lassabban és minél kevesebbet. A déli ember úgy él, mintha állandóan szabadságon lenne. Az ember észreveszi, hogy az Én, aki állandóan kergette, nincs. Megnyugszik, és attól a pillanattól kezdve mindenre ráér.

A harmadik tapasztalat a legfontosabb. Nem kell gondolkoznia. Ha mindenáron akar, lehet. De nem muszáj és teljesen fölösleges. Gondolkozom, tehát vagyok? Ezt az északi ember találta ki.

Egyáltalában nincs így. Nem gondolkozom, mégis egészen jól megvagyok. Sőt nem is vagyok. Az istenek vannak és én itt csak lopom a napot. Sőt, nem is én, hanem valaki, aki könnyebb, világosabb, nyugodtabb, mint az Én, aki nyugodtan és szabadon lebeg a világban.

Gondolkozás helyett Délen az embernek a dolgok eszébe jutnak. Csak úgy, minden különösebb erőfeszítés nélkül, sőt minél kisebb az erőfeszítés, annál inkább. Íme, most is mi jutott eszembe.

Tegyük fel, hogy két nép egymással háborúba keveredik. Nem ritkaság, a történet hoz fel rá néhány példát. A bolondok egymásnak rohannak és ezerszámra halomra gyilkolják egymást. Amivel azt érik el, hogy a másik mindig dühösebb, és ha le is győzik, bosszút esküszik. Erőt gyűjt, néhány év múlva újra megrohanja a másikat, és akkor esetleg ő győz. Most az egész kezdődik előről.

Ha véletlenül valakivel háborúba keverednék, első dolgom lenne: azonnal, a legmegalázóbb feltételekkel is, haladék nélkül békét kötni. Ígéretet tennék, hogy harminc éven keresztül az illető nép rabszolgája leszek. Minden erőmmel az ő javát fogom szolgálni. Vasútaimon neki szállítanám azt, amit földem terem, hajóimmal neki vinném a távoli földek nagy kincseit. Sok fűszert, édességet, selymet, aranyat, drágakövet, mind, mind neki adnám. Saját népeimről még az inget is leszedném s azt is odaadnám. Irgalmatlan lennék. Így elhalmoznám földi javakkal, hogy nem is érne másra rá, csak dőzsölésre. Hízlalnám, tömném, dicsérném. Ami gyümölcs, hal, hús, vad, rizs, gyapjú, kávé van a földön, mind eléje szórnám.

Százat egy ellen, hogy az a nép harminc évet sem bírna ki. Úgy meghízna, annyira ellustulna, olyan léha, buta, hájas, aluszékony lenne, hogy nem is kellene hadjáratot indítani ellene. Ha fegyverrel győzném le, megerősíteném, mert növelném benne az elégtétel ösztönét. S a jólétbe eddig még minden nép belehalt. Ilyesmi jutott az eszembe. Nem tudom, helyes, vagy helytelen, nem is gondolkozom rajta.

ARANYNAPOK

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.

Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.

Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bőbájos melankóliába feloldaná.

Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelő lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.

De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bővös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.

Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna.

Az idén e napok aránylag későn kezdődtek és szokatlanul soká tartottak. Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az erdők fölött október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta szüntelenül énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba. Könnyő nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdőben, s amikor hazatértem, a szőlőskertek alatt nyíló levendulát találtam. Amit elmondok, személyes. Első pillanatra úgy látszik, senkire se tartozik. Mégis elbeszélem, és tudom, nem vagyok indiszkrét, mert hasonló helyzet lehetősége ma sokak számára nyílt. Következhet olyan idő, amikor ebbe a helyzetbe kerülhet sok száz ember, s nem éppen értéktelen. Amikor délután a hegyoldalon hevertem, s lent a mezőn sarjút kaszáló parasztot néztem vagy két órája már, mialatt a könyv mellettem nyitottan és érintetlenül feküdt, akkor igen mélyről úgy éreztem, hogy jó, ha erről más is tudomást szerez. Elvégre nem került volna különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen, vagy a naplóba följegyezni, s ezzel más számára eltemetni.

Koradélután kezdődött, odafenn a fenyők alatt. Őszi kikerics nyílott a kicsiny tisztásokon s ott jártam e tündérek között, minden ízemben zsibongva, boldogan. Eltűnődtem a magányos élmények határtalan gazdagságán és megértettem azokat, akik inkább választották a kertet, vagy a könyvtárszobát, mint a szószéket és a csatatereket. Ebben a percben a közösségi élet végtelen unalmát, a színház, a szórakozás ürességét elviselhetetlennek tartottam, a magányban élt élet gazdagságához képest sívárnak és tartalmatlannak láttam. A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános. A bölcs többet él, mint a hős. Ezekben az aranynapokban itt, hogy egy hét múlik el egyedül, szótlanul, most nagyobb életben van részem, mint mikor húsz éve hat hónapig háborúban éltem.

Mikor az erdőből lejöttem, a mogyoróbokrok tövében, a napos oldalon nyíló pipacsot láttam. Az aranynapok az embert mindig meglepik. Fent kikerics, itt lenn pipacs: egymás mellett ősz és június. A szó akkor jutott eszembe. Az agón. Görög szó, de Burckhardt, a történetíró értelmezte számunkra szépen. Annyi, mint: a görög világban csak annak volt jelentősége, ami a nyilvánosság előtt történt.

Mi ezt az agonális életrendet a görögöktől teljes egészében átvettük, és általában csak azt vesszük számba, ami a nyilvánosság előtt játszódik le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsőség. Önmagukban ezeknek semmi értelmük sincs. Mit kezdek a hírnévvel erdei magányomban?

Azért olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé kell átalakítania, mert az egyetlen lényeges: mások előtt kedvező színben feltűnni.

Egy perzsa király palotát akart építtetni, s két építómővész ajánlkozott: kínai és görög. A tervet mindkettő elkészítette, s a király mikor megnézte, így szólt: A görög szebb, kifelé, mert ha valaki e házat látja, rögtön tudja, hogy király lakik benne; de a szobák üresek és hidegek. A kínai nem ragyog úgy, de belül meleg, meghitt, lakályos, és ezt választom otthonomnak. Mert házamban magamnak akarok lakni, nem pedig a nyilvánosságnak.

A kínai életrend, vagy talán az egész keleti, szemben áll az agónnal. Ez a magánélet intimitása, mely a görögből s a miénkből hiányzik. Mikor itt most egyedül vagyok már több, mint egy hete, megértem a perzsa királyt, mert most magamnak élek, és nem a nyilvánosságnak. Az agonális élet egyszerűen komolytalan.

A füves domb oldalából gömbölyő szikla bújt ki. Jól esett ráülni. Zsebemből somot szedtem ki, bár félérett volt még csak, azt szopogattam, és a magot messze fricskáztam. A felismerés egészen elfoglalt. Éreztem, hogy döntő perceket élek. Választanom kell. Vagyis: már választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt, egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több.

Az embert nehéz becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj erre, itt kapod a többet. Egy idő múlva rájön a csalásra, és akkor vége. Az ember pedig egészen elképzelhetetlenül életéhes lény. Mindig odamegy, ahol több életben van része. Még arra is képes, hogy beteg legyen, ha az egészség kevés élményben részesíti. Mindig a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb, az érdekesebb, a komolyabb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb. Még régen gondoltam, hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad. Most látom, hogy a bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.

Ezt a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették. A szellemiség, amit szolgáltam, itt magyar földön ismeretlen volt. Ha egész a közönségességig, sőt a nyilvánosságig akarnám a dolgot egyszerűsíteni, azt kellene mondanom, hogy e szellemiségnek három lényeges pontja volt.

Az első: az emberismeretet minden lehető módon, még kellemetlenségek árán is fokozni, mert csakis a jól megalapozott és helyes emberismeretből fakadhat az emberek között termékeny viszony, és csak azok vehetik egymást komolyan, akik egymást ismerik.

A második: felismerni annak a kornak, amelyben élünk, veszélyes válságtermészetét, és az idő khiméra-lényével szembeszállni.

A harmadik: mystique au lieu de politique, ahogy Péguy mondja, vagyis előnyben részesíteni a Szentírást a pártprogramok fölött.

Lehet, hogy ez a szellem nagyon is szembeszáll mindazok érdekével, akik itt éltek. Lehet, hogy Angliában, Franciaországban vagy Németországban el tudtam volna érni valamilyen befolyást. A feltételekről és a lehetőségekről tudomásom nincs és nem is lehet. Kétségtelen, hogy hazám határain túl élő eszmék iránt mindig rendkívül fogékony voltam, talán azért is, mert itt eszméket egyáltalán nem találtam, csak programokat. Ami az egyetemes színvonalat és korszerűséget illeti, tehát nem volt szégyellni valóm. Ami azonban a lényeges produktivitást illeti, abban, őszintén szólva, nem vagyok biztos, mert nem tudhatom, hogy a dolgok menetébe termékenyen bele tudtam volna-e avatkozni. Magyar földön az eszméket bizalmatlansággal fogadták. A bizalmatlanság bizonyos százaléka természetesen mindig a személynek szól, s ezt aránylag korán észrevettem. De sem saját lényemet kiküszöbölni, sem őszinte érdeklődésem körét megváltoztatni nem állt módomban.

Kénytelen voltam megelégedni azzal a sajátságos helyzettel, amely tulajdonképpen helyzettelen. Igazán otthon egy a valóságban meg nem lévö szellemi Európában lettem volna, ahol igazán otthon azok a szellemek voltak, amelyeket komolyan vettem és tiszteltem és barátaimul fogadtam, s az a tény, hogy reálisan itt éltem Magyarországon, szavamnak súlyát és élét elvette.

Azt hiszem, helyzetemet jól magyarázom, amikor azt mondom, hogy itt nem voltam otthon, mert nem voltam stílszerű, korszerű, népszerű; ott pedig, ahol mindez lehettem volna, ott egyszerűn nem voltam. Itt egyetlen emberrel sem találtam olyan, egész bennem élő szellemiségre kiterjedő kapcsolatot, amelyből termékeny közösség keletkezhetett volna, s így legalább egy kicsiny körnek alapja lehetett volna. Ahol pedig rokon szellemű emberekkel találkozhattam volna, ott sohasem tartózkodhattam annyi ideig, hogy az érintkezést felvehettem és kimélyíthettem volna.

Röviden tehát: ahol élni számomra kedvező lett volna, ott alig, vagy egyáltalában nem éltem; itt pedig, ahol éltem, lényem és eszméim idegenek voltak és maradtak. Az, hogy ez miért történt: koromat megelőztem, eszméim újak voltak, lényem túl elvont, a gondolatok lehetetlenek, személyem túl radikális, a színvonal magas, vagy egyéb, most egészen mellékes. Az ilyesminek eldöntése úgysem tartozik reám, mert az ember ezekben a kérdésekben önmaga felől nem mondhat kifogástalan véleményt.

Az ilyen helyzettelenség olyan embert, aki vezetésre és hatásra törekszik, lesújtana. S amíg azt hittem, hogy vezetnem és hatnom kell, engem is lesújtott. Később, amikor a becsvágyról, későn ugyan, de mégis önként lemondtam, és nem támasztottam többé igényt arra, hogy hatást érjek el, a helyzettelenséggel járó határtalan előnyök iránt szemem egyszerre kinyilt. Ez volt az az idő, amikor anélkül, hogy tudatosan mérlegeltem volna, az agónt mint számomra alkalmatlan és sekélyes életrendet elvetettem. Hogy az agón ellenoldalán mi volt, akkor még nem tudtam. Egyelőre csak: el a nyilvánosságtól! el a becsvágytól! el a szereptől!

Egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véléménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyediké mögött a tanítványok tömege. Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították. Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt. Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt, ha az illetőt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdek kapcsolatok szavazatai voltak.

Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen szavazni. Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem, vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam, senki sem azonosította magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt, vagy bosszúságot váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor mindenki kollektív és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki mindezekre fütyül, és csak a maga nevében szól. Helyzettelen voltam, időszerűtlen, népszerűtlen, stílszerűtlen. Senki sem védett meg, magamnak kellett magam megvédenem. Senki sem felelt értem, magamnak kellett felelnem. A véleményért járó felelősségekért a felelősség egész súlya reám esett. Semmiféle csoportba nem tartoztam. S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni, még jobban talán, mint eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett. Rendkívüli módon individualizálódtam. Kortársaim belekényszerítettek abba a teljes magányba és egyedüllétbe, amelyben az összes kollektív kapcsolattól elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és valóban én mondtam.

Kár a sok szóért. Kiléptem az agónról és outsider lettem. Illetve outsidernek néztek. Mert még mindig azt hitték, részt veszek a versenyben. Nem is tudták elképzelni, hogy legyen valaki, aki a többitől annyira különbözik, hogy még csak nem is versenyez. Outsidernek hívják a legszélen futó lovat. Sejtelmük sem volt arról, hogy már nem vagyok agonális versenyző a sikerért a nyilvánosság előtt, aki szerepéről nem tud lemondani. A pályáról leléptem, és néző lettem.

De nem a verseny nézője. Az egész versenyhistória, a sikerért való mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam megnőtt. A versenyen aratható győzelem lehetőségét megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre.

A nevezetes névtelenség az agonális életrend ellenkezöje. Olyan életrend ez, amelyben a nevezetes ember névtelen; éspedig azért, mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. Persze a távlat nem jelent negatívumot. A nyilvánosság néha igazán érdekel s a legtöbb esetben mindazt, ami ott történik, jóindulattal fogadom. De cseppet sem ragaszkodom hozzá s végeredményben az egész nyilvános életet bántóan eseménytelennek találom. Ha valaki fölkeres, szívesen beszélek vele, ha elfogadnak, semmi kifogásom ellene, ha hívnak, el is megyek. De ne kívánják, hogy az agonális verseny szenvedélyemmé legyen: ezt a kívánságot nem tudnám teljesíteni. Méltányolniuk kell, hogy érdeklődésem köre egészen más.

A nevezetes névtelenség magatartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. A kifejezés egyébként annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny betöltése. Az agón ellentéte, mert az agón éppen a nyilvánosság előtt játszott szerep hatásos eljátszása. Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas költőknek, gondolkodóknak, élvezőknek, bölcseknek, vallásos embereknek. S minthogy bennem mindegyikből van valami, számomra tökéletes. Aki nem akar elérni semmit kifelé, agonálisan, még nem jelenti, hogy nem akar elérni semmit egyáltalán. Az ilyen ítélet félreismerné az emberi becsvágyat. A becsvágy hallatlan erejéről nekem is vannak tapasztalataim. Szörnyő, amikor ég, de még szörnyőbb, amikor elfojtják. Meg kell adni neki azt, hogy az embert nevezetessé tehesse, ha már mindenáron azzá akarja tenni. Az ilyen irtózatos realitást, mint a becsvágy, büntetlenül elnyomni nem lehet. Az erőszakos kísérlet vége csak kedélybetegség.

De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság előtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten előtt. S mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani. A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.

Ez a gondolat vége. Nem egy nap alatt jutottam ide. Mikorra megérett, a kertekből régen visszatértem, tél lett és újra tavasz. De valahányszor eszembe jutott és tűnődtem rajta, mindig felmerült bennem az aurában tündöklő hegycsúcs, a langyos erdő, a sarjút kaszáló paraszt, a pipacs, számban a muskotály ízét éreztem s arcom a nyugati szél puha érintését kereste.

ANTIK ÉS MODERN TÁJKÉP

Az antik tájkép kezdetben igen egyszerü volt. Egyetlen hullámvonal s alatta egyetlen hal, semmi több, ez volt a tenger. Amint látszik, nem volt olyan kép, amilyen a mai felnött ember ízlésének megfelel. Jel volt mindössze. Jelkép. Mint az írás, a hieroglifa, amellyel rokonságot tartott.

De ha az ember a modern festményt jól megnézi, Corot, Van Gogh, Constable, vagy Claude Lorrain tájképét, meglepődve fogja látni, hogy ez se más. Csak a jel változott meg. Megszoktuk, hogy a művész varázslatának engedünk és elhisszük, hogy amit elénk tesz, a friss reggeli erdő vagy a levegős olajfaliget hűséges utánzata.

Nem is olyan régen akadt egy pillanat, amikor észrevettem, hogy hol van az a rés, amelyen a művész keltette illúzióból ki lehet bújni. S amikor kibújtam - mert nem álltam meg, hogy meg ne tegyem - a táj és a festmény között semmi hasonlóságot nem láttam. Így azonban pontosabb: a hasonlóság nem volt nagyobb, mint az antik tájképnél, amikor a tengert a hullámvonal s a hal jelentette. Jelek ezek is mind, és nem is nagyon érthetetlenek.

Amióta ezt a számomra rendkívül fontos észrevételt megtettem, hónapokon keresztül nézegettem antik és modern tájképeket, ahol éppen hozzájuk jutottam. Megfigyeléseimről számos feljegyzést készítettem, amíg végül annyi lett, hogy nem esnék különösebben nehezemre könyvet írni. Most ez nem szándékom. Néhány gondolatot közlök csupán, lehet, a fontosabbakat.

Mindenekelőtt az első európai költői kép, az Odüsszeiából, Kalüpszo nimfa kertje: A házban előtte tűz lángolt, és az égő cédrusés citromfa füstjének kellemes illata messzire terjedt. Ő maga szépséges hangján éneket dúdolt, mialatt fürge kezével aranyorsóval ragyogó palástot szőtt. A barlang körül liget, csupa zöldelő fa, éger és jegenyenyár és mélyen fekete ciprus. A lomb alatt laktak a szárnyaló madarak, baglyok és vércsék, a fecsegő varjak, vízimadarak, melyek a parton a halakat fogják. A bejárat fölött pedig a sziklán felfutó szőlő csüngött indás hosszú karjaival, bíborszínő fürtöket érlelve magán. És négy forrás ezüstvize eredt itt csillogva, egymáshoz egészen közel, s itt kanyargott valamennyi. A rétek üdén ragyogtak, violával és zellerrel teleszórva.

Jól megfigyelték, hogy mi van itt? Hunyják be szemüket és képzeljék el a tájat. A kép olyasféle lesz, amilyet a görögök festettek, vagy amilyet Pompejiben látni a falakon. A dísz ellenére feltétlenül egyszerű. Mert egyszerű benne az érzés, a gondolat, s egyszerü az ember, aki festi. A hangulat legtöbbször idillikus. Még akkor is, ha a kép vihart ábrázol, vagy sötét.

Hadd állítsam szembe a modern költői tájat. Verhaeren egy kötetéből való s a következő: Agg pásztorok, akikre mind egy-egy századév zuhant, s kutyáik szélhajszolt ősi rongyok a réten, gyakran látják a hangtalan sikon, az aranydünék árnyékában, csenben, éjszaka, a szörnyet vonulni, hogy a víz a posványban szégyellve lapul, a mező elsápad és elburkolózik, hogy minden falevél, cserje ágán figyel, s a haldokló nap tüze, melynek fénye, mint egy őrült tör elő, megfullad sugaraiban.

Az ellentét elég jellegzetes. Íme a tikkasztó rémület, ami e szavakban reszket, mintha semmiben sem hasonlítana Kalüpszo kertjéhez. És tényleg nem is hasonlít semmiben. Olyan ez a kép, mint a lidércnyomásos vizió, valamilyen mély homályban elrejtett feszülő mardosás, amely nem engedi, hogy a festő egyenes vonalat húzzon. Elkínzott, görbe, szenvedő vonalak, mint Van Gogh összetört és gonosz, elhagyatott, bűnös és zokogó almafái.

A kérdés, hogy melyik az igazi. Mi persze már tudjuk, hogy egyik sem. Az antik táj nem egyéb, mint jelkép. De a modern se más. Tudjuk, hogy a festmény soha nem is lehet más, mint a jel. De míg az antik tájkép festőjének eszébe sem jutott a ligetbe ülni s a fák állítólagos lemásolásával az igazság illúzióját kelteni, a modern festő, mint mondják, természet után dolgozik. Az antik tájkép eredetijét az ember hiába is keresné. Sehol ilyen öböl, ilyen fa, ilyen barlang, ilyen kő, ilyen virág nincs a földön, kivéve a festő képzeletét. A modern tájkép eredetije, azt mondják, itt van, mindenki által megtekinthető, és hogy az ellenőrzés nagyobb legyen, le is fényképezhető. Az antik festő képzelt, úgynevezett ideális tájat hoz elénk; a modern becsvágya nagyobb, vagy kisebb, nem tudni biztosan, de mintáját a természetből veszi.

A címszó tehát: a természet. Ez az a téma, amit az antik festő vagy nem ismert, vagy figyelembe se vett. És ez az a téma, amelyen a modern festő dolgozik.

Az egyetlen szerző, akire ebben a nehéz kérdésben számítani lehetett volna, John Ruskin. A Modern Paintersben az antik és modern tájképröl hoszszú fejezeteken keresztül beszél. Foglalkoztam vele, s ha egész vállalkozásomnak csak annyi haszna lett volna, hogy Ruskin könyvével mintegy két hetet meleg barátságban töltöttem, akkor is nyertem volna.

Az antik festménytől a modern szerinte abban különbözik, hogy felhős. A felhő, magától értetődik, nem mint a műveletlen ember hinné, a levegőben úszó pára, amely a földre árnyékot vet s a napfényt felfogja. Aki ezt ilyen egyszerűen képzeli el, nem ismeri Ruskint. A felhők szolgálata, service of the clouds, azt jelenti, hogy a képről a napfény leszorult. Ezzel életbelépett az az irányzat, amely a színek szent elemeit megalázza. Nincs több ragyogás. Nincs több felhőtlen kék ég. És amikor az ég felhőssé válik, a kedély belül is elborul. A szép emberből egyszerre csúf és nevetséges teremtmény válik. Az ember már nem vallásos többé, hanem tudományos. A búskomor Én-imádat - troublesome selfishness - a felhős képeknek megfelelő sötét lelkiállapot. Ez a modern ember unparadised - paradicsomból kitaszított - helyzete.

Amint látszik, Ruskin a tájkép moráljáról beszél. Amit ő sem tagad. Nem mintha nem lenne igaza. Gondoljuk meg jól, és látni fogjuk, hogy e dorgáló szavakból egyetlen egy sem igaztalan. A felhőnek ez a metafizikája minden vonatkozásában, száz százalékosan indokolt. Csak egy a baj: nem erről van szó.

Azt mondják, hogy a természetet Rousseau fedezte fel. A magam részéről ebben egyáltalán nem hiszek, éspedig azért, mert a németalföldi tájképfestők már előtte jó százötven évvel ugyanazt a természetet ismerték. Rousseau-t egyébként újabban mind negatívabbnak látom: ösztön- és természetimádata nézetem szerint nem egyéb, mint az értelem halálugrása. Rousseau-ban végzi ki magát a descartes-i raison. Ezért nála a súly inkább arra esik, hogy az ész nem, mint arra, hogy az ösztön igen.

A természetet a később általánosult alakban először Dürernél találtam meg. Nem mint nagy képet, mint végleges és biztos megoldást. Olyan hangsúlytalan kis rajzai és vázlatai, mint a bogarak, virágok, füvek, a modern tájkép csirái. Természet után és úgynevezett hűséggel másolt. A modern illúziót, a természetességet itt látom felmerülni. Hogy északi és protestáns? Az. De hogy északi és protestáns, szintén jel, mint Ruskin felhője, vagy a hullámvonal és alatta a hal.

Kassner közelebb van. De abban a megkülönböztetésben, amit a táj és a természet között tesz sem tudom megvetni lábamat. A kettőt persze nem szabad összetéveszteni. A természet egész, határtalan, amiből a táj csak kivágott, önkényesen elkülönített rész. A táj kelléke a keret; a természetnek nincs kerete. Szép az, ahogy Kassner a korokat jellemzi. A görög ember s a táj között vannak az istenek. A középkorban több a szenvedély, mint a távlat. A renaissance a nagy szönyeg. A természet stilusa XIX. század elején jelentkezik, éspedig az angoloknál: Shelley és Turner. Az antik és modern tájkép között levő különbséget feltételesen így fogalmaztam meg: az antik táj idea-kép, a modern pedig valóság-kép. Ez pedig közhely. Nem óhajtom, hogy nekem tulajdonítsák. Az idea-festésről, remélem, van tudomásuk. Nem akarom terhelni emlékezetüket azokkal az anekdotákkal, amelyek szerint az egész ókor, középkor, még a reneszánsz is a valóságot lenézte. Az élő ember és táj csak alkalom volt, hogy a harmónia törvényeinek megfelelő merőben fantázia-képet megfessék. Ez a kép a valósághoz nem is akart hasonlítani. A valóságos Lorenzo di Medicire halála után tíz évvel már senki sem fog emlékezni, szólt Michelangelo, de szobrát ezer év múlva is csodálják. Ki tudja, milyen volt a valóságos Akhilleusz? Csak az Akhilleusz-ideát ismerjük. Milyen volt Kalőpszo kertje? Csak az idillt ismerjük.

Különös, hogy az ideális táj milyen sokáig fennmaradt. Az arcképet már régen természet után festették, mint Gioconda esetében, de a mögötte levő táj még ideális volt. A modern kor se tudott teljesen lemondani róla: Hodler, Puvis de Chavannes, Böcklin, Segantini képei tanúskodnak róla.

A kérdés azonban tulajdonképpen a következő: kétségtelen, hogy az ideális táj nem kíván igaz lenni. De vajon a valóságos táj, amely reális kíván lenni, tényleg igaz? Az ideális táj ideális. A valóságos táj valóságos. De hogyan áll a dolog az igazzal? Megállapításom lényege, hogy a modern tájkép, amely a valóságot híven akarja ábrázolni, éppen olyan kevéssé igaz, mint az antik tájkép, amely az ideát akarja ábrázolni. Az a természet, amelyet a modern tájképen látni, éppen olyan kevéssé igaz, mint az, amit az antik tájképen látni. A régiek ideális tájat festettek, a valóságos táj természete azonban, amit a modernek festenek, az igaztól éppen olyan távol van, mint az idea.

Természet és igazság nem ugyanaz. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, és a továbbiak érdekében jól meg kell jegyezni: a modern tájkép emberábrázolásának az igazsághoz semmi köze. Jól van. A modern tájkép nem ábrázolja sem az ideát, sem az igazságot. Hát akkor mit ábrázol?

A természetet. A címszó: a természet. De mit jelent az, hogy természet?

Nem untatom a görög füszisz, a latin natura, a magyar természet szavak elemzésével. Csak annyit mondok, hogy e szavaknak eredetileg semmi közük sem volt az igazsághoz. Ami természetes, még nem kell, hogy igaz legyen; azért, mert természet, még nem kell, hogy igazság legyen. Természet és igazság egymást nem fedik. Hogyan mondjam még világosabban?

A feltevés tehát az: a valóság-természetben nincs több igaz, mint az ideában. Ezzel még távolról sem mondta senki, hogy a valóság-természet irreális. Hiszen az idea sem az. Mindnyájan tudjuk, hogy az ideának igen komoly és számításba veendő realitás-tartalma van. Azok, akik az ideát a realitással szembeállítják, mondván, hogy a kettő ellentétes, és sem a realitásban idea, sem az ideában realitás nincs, azok a dologhoz nem értenek. Az ideának igenis mélyen megalapozott realitása van. Mindenesetre van annyi, mint az úgynevezett természetnek. Végül is a helyzet az, hogy az igazat nem ábrázolja sem az idea, sem a természet-kép. Amit az újkor eleje óta naturalista festészetnek hívunk, s amelynek illúziója az úgynevezett hűség, éppen olyan kevéssé hasonlít az igazsághoz, mint az idea. Constable vagy Ruijsdael képei az igaztól éppen olyan távol állanak, mint Homérosz Kalüpszo-kertje, vagy mint a pompeji falfestmények és Verhaeren tája. Meg vagyok győződve arról, hogy az igazat, vagyis a tényleges helyzetet, ahogyan az, ami van, nem festette le senki, sőt nem is látta senki, és nem is festheti le senki, mert nem is láthatja senki.

Induljunk el valamely adott esetből. Corot művét ajánlom, amely erdei utat ábrázol, a háttérben néhány falusi háztető és egy templomtorony. A kép címe: Gyalogút a templomhoz. Nézzék meg a képet, és vallják be, hogy a legelső benyomásuk a következő: nyár eleje van, vasárnap reggel, az éjszaka friss volt, és a nap meleg lesz, a levegő azonban még üde, és az erdőben csend van, csak a harang szól. Most azt kérdem: hol látják önök a nyár elejét? A méregzöld lombon? Az ég színén? A felhőkön? Az úton? Hol látják a vasárnap reggelt? Hol látják, hogy az éjszaka friss volt? Hogy a nap meleg lesz? Nem tudnak rá felelni. Megvallom, én se tudok. De ha valaki azt merészelné mondani, hogy ez a kép szeptemberben készült és délután, kinevetném, és azt ajánlanám neki, foglalkozzék valami egyébbel, mert a képekhez nem ért. Egyébként még a templomi harangszót is megkockáztattam, sőt azt is tudom, hogy a mise csak negyedóra múlva kezdődik, mert ez csak az első harangozás.

A természet neve alatt néhány száz év óta az érzékelhető jelenségek összességét foglaljuk össze. Corot képe csupa ilyen jelenség. A levegő, az erdő színe, a napfény, a felhő, a meleg, a pára, a harangszó, mind ilyen jelenség, ilyen érzékelhető és érzékkel felfogható és az érzékeknek szóló kép. Az egész pedig nem egyéb, mint a természet, mint jelenség, mint érzéki benyomás.

Nézzék meg Claude Lorrain, vagy Ostade, Theodore Rousseau, David Cox, De Wint, Rembrandt, vagy akárki más képét, és ugyanazt fogják találni. A tájkép minden esetben a jelenséget fogja bemutatni. A jelenséget és nem az igazat. Hogy a kettő egymással nem egyenlő, azt remélem, tudják.

Ezeken a képeken sajátságos érzékmisztika van, szemben az antik tájfestő ideamisztikájával. Mind a kettő misztika, és hogy az igazsággal milyen viszonyban áll, az nem állapitható meg, mert ha az igazról van is valamilyen homályos érzésünk, csak arra elég, hogy megállapíthassuk: a tájkép nem igaz.

Mindenképpen tényleges megkönnyebbülés ezentúl a modern tájképen többé nem a hasonlóságot keresni, hüséget, vajon a fa tényleg olyan volt, a nap tényleg úgy sütött, s a tenger színe tényleg olyan ibolya volt. Nincsen szó utánzásról.

A modern tájkép nem másol. A jelenséget ábrázolja. Spengler azt mondja, hogy az érzéki jelenség kozmikus érintés. Kosmischer Takt. Kozmikus ütem. Elmondani, hogy ez az érzéki jelenség milyen kozmikus mozzanat, annyi teret igényelne, hogy bele sem fogok. Karl Welkisch könyvét ajánlom, olvassák el, és meg fogják érteni, hogy az emberi szellem e magasrendű tevékenységét új értelmezésben kell látni. Más jó könyv erre vonatkozólag J. C. Powys: In defence of sensuality-je. Csak a sajnálatosan félreértett kereszténység és a tévesen magyarázott morális aszkézis fokozta le az érzéki jelenség szellemi értékét oda, ahol ma van, és tekintette kerülendő bűncselekménynek.

Az érzéki jelenséget nem elutasítani kell, hanem egész mélységében áthatni, átitatni, átszellemíteni. A modern tájkép a természet átszellemítése. A szemet érintő kozmikus érintés ábrázolása. Most már értik talán, hogy Corot képén a beavatott miért látja, és kell hogy lássa, mindenekelőtt a nyári reggelt, a friss levegőt, és hallja a harangszót.

A tájkép ezt az érintést ábrázolja. A világnak ezt az ütemét festi meg. Hogy az erdö, az út, a háztető, a templomtorony fontos? Az. Mert ezek a jelenségek azok, amelyeket ábrázol. Ezek azok a bizonyos jelek és hieroglifák, mint a hullámvonal és a hal. A modern tájképfestőt semmiért sem lehetne rávenni arra, hogy Kalüpszo kertjét megfesse. A kiállítás, ahol ma ideális tájak lennének, halálra untatna bennünket. A természetben levő kozmikus érintést, az érzékeknek ezt a bizonyos misztikus mozzanatát keressük. Ennek a mozzanatnak az igazi természettel milyen kapcsolata van? A képek nem ábrázolják, ami van, hanem azt, ami - hogy is mondjam csak: "van", idézőjelben és aláhúzva, úgy gondolom, félreértették.

A természet, amit ma látunk, átélünk, csodálunk, amiben hiszünk, s amit a festőink oly hűséggel ábrázolnak, a jelenségeknek az érzékek számára való misztikus elmélyítése.

Most, hogy közvetlenül a gondolatmenet végére értem, engedjenek meg egy alapvető megkülönböztetést. Azt hiszem, az utolsó lépést meg fogja könnyíteni. Különbséget kívánok tenni a szakrális és a profán táj között. A szakrális táj korok szerint más és más. Kalüpszo kertje az, de Verhaeren tája is. A középkor Golgota-képein a fantasztikus hegyek, a reneszánsz arcképei mögé festett dekoratív ideális tájak, Burne-Jones vagy Marées festményein látható tájképek mind szakrálisak.

A profán tájakat nehezebben tudnám jellemezni, mégpedig azért, mert azoknak a festőknek nevét, akik ilyeneket festettek, vagy nem is hallottam, vagy azonnal elfelejtettem. Az esztétika azokat a festményeket, amelyek ebbe a csoportba tartoznak, giccseknek hívja. A profán táj a giccstáj. A mázolmány. Az értelmetlen és avatatlan és hitvány festékpocsékolás.

Ez így azonban egészen pongyola. Pontosabban szólva: a szakrális táj az, amely mögött igazság van s amelyben igazság van; a profán táj az, amely mögött igazság nincs. Az igazság nem ábrázolható. Nem is látható. Az igazság ideafölötti, valóságfölötti, természetfölötti, érzékfölötti, jelenség fölötti, az igazság az, ami az ideát, a valóságot, a természetet, a jelenséget tartja. Ez így van. A festőnek az érzéki jelenséget kell ábrázolnia, és tudnia kell, hogy az igazságot sohasem láthatja meg. A jelenség csak jel. Mint a hullámvonalak és a hal. Mindig a jelet kell ábrázolnia, de mindig tudnia kell, hogy jaj a képnek, amely csak jel és semmi egyéb, s amelynek a megközelíthetetlen és megláthatatlan igazsághoz semmi köze sincs. Elérhetetlen, de a képen ott kell lennie; láthatatlan, de látni kell. Nem érzékelhető, de ábrázolni kell, és csak ezt az egyet szabad és kell érzékelni és ábrázolni. Ha a képen nincs igazság, akkor profán, és be lehet vele fűteni. Csak akkor szakrális, vagyis csak akkor magas, ha az igazat ábrázolja.

Az újkor fölfedezése, hogy szakrálisan lehet ábrázolni szarvasbogarat is (Dürer) és az eldobott cigarettacsutkát is, nemcsak Mária mennybemenetelét; erre példa van ezer. Tudjuk, hogy egy fűcsomó, egy híd, egy virág, egy tál alma, ha az igazság jele, szakrális lehet, és az is. És ugyanakkor tudjuk, hogy profánul lehet ábrázolni Krisztus születését, a feltámadást is, ahogy erre is van példa ezer, sok cudar kontár komisz giccse, ha nem az igazság jele.

A modern tájkép hallatlan újítása, hogy előtérbe állította a természet látszatát, s ezt a látszatvilágot arra tudta felhasználni, hogy a világ eddig jelentéktelennek látott jelenségében meg tudta ragadni a benne levő megragadhatatlan igazat.

Mit ábrázol? Legyet? Esőcseppet? Kezet? Hegyet? Olajfaligetet? Mindegy. A gyaloghídról festett kép igazabb lehet, mint Veronika kendője, ha a szakrális érzéki érintés benne van. A modern festészet az érzéki jelenségben levő szakrális lehetőség megnyilatkozása.

Arra a kérdésre, hogy mit jelent itt a szakrális fogalma, felelni egyszerű. Szakrális annyi, mint szent. És szent annyi, mint az, ami van. Ami tényleg van. Ami nem felület, nem múlandó, nem tünékeny hanem lét, örök, halhatatlan. Szóval nem az, ami elmúlik, hanem ami: van. Ami igaz. Mindig igaz, és mindenütt igaz. Ami ténylegesen van. Az pedig, ami örök is, létszerű is, halhatatlan is, igaz is, ami szent, ami szakrális, ami van, az a világon csak Egyetlenegy.

TÚLVILÁGI KALAUZ (Tévedés joga fenntartva)

^{Nagyon jól kell tudni lőni annak,
aki pontosan a cél mellé akar találni.}

A túlvilág iránt való állandó érdeklődés, ezzel szemben a túlvilágról szóló kevés, hiányos és ritka újabb kori feljegyzés a kiadóban felébresztette azt a szándékot, hogy ezt a kézikönyvet megszerkessze, s ezzel szolgálatot tegyen mindazoknak, akik a világon túlra utaznak.

A kiadást főképpen az tette szükségessé, hogy azok a nagyszabású művek, amelyek erről a tárgyról régebben keletkeztek, elavultak, vagy elvesztek. Állítólag a Toth által írt Halottak Könyvétől kezdve a 18. században élt Swedenborgig nagyon sok ilyen irányú mű forgott közkézen. A könyveknek azonban, a mai ember szemével nézve, mind az a hibája, hogy irányzata merőben építő és vallásos, s így egyáltalában nincsen tekintettel azokra a gyakorlati szempontokra, amelyek pedig a modern korban élő embert a legjobban érdeklik.

Így például az a modern ember, aki a túlvilágra megérkezik, a földön tanultak nyomán először a Mennyország, a Tisztítótüz és a Pokol felől érdeklődik. Ezen a ponton az utazót mindjárt meglepetés éri. Azt hiszi, hogy a Túlvilág csak ebből a három részből áll. A való helyzet ezzel szemben az, hogy a Mennyország, a Tisztítótűz és a Pokol a túlvilágnak csak elenyészően csekély része, olyan kicsiny és olyan jelentéktelen, hogy a legtöbben már sok ezer éve tartózkodnak ott, de sem az egyikben, sem a másikban még sohasem voltak. Hogy ennek mi az oka, azt az utazó azonnal megérti, mihelyt ezeket a helyeket meglátogatta.

A Mennyország a legjobb üdülőhöz, egyesek szerint Nizzához, hasonlít. A belépést eredetileg bonyolult eljáráshoz kötötték. Az embernek kérvényt kellett beadnia, amelyhez mellékelni kellett curriculum vitae-jét, keresztlevelét, erkölcsi bizonyítványát és halotti levelét. Ez utóbbira azért volt szükség, mert attól tartottak, hogy esetleg élő emberek is bejutnak (lásd Odüsszeusz, Vergilius, Dante). Ezen kívül kötelezvényt kellett aláírnia, amelyben fogadalmat tett, hogy a legbensőbb meggyőződése szerint a Mennyországba tartozik. Az akta bizottság elé került, amely a kérvény felett döntött. Ha a döntés kedvező volt és az igényjogosultságot megállapította, az embert egy a katonai sorozáshoz hasonló eljárásnak, majd lelki vizsgálatnak vetették alá. Az alkalmas kimondása esetén az illetőt aztán beöltöztették, vagyis utasították a központi raktárt, hogy a halott járandóságait adják ki, fertőtlenítették, s aránylag egyszerű szertartás alapján, amikor is az embernek meg kellett esküdnie, hogy a Mennyországban minden erejével és igyekezetével stb., végül bibliai nevet választottak számára és beeresztették.

Az eredetileg elgondolt eljárás azonban sohasem lépett érvénybe. Ma a helyzet az, hogy aki be akar menni, annak egy már kész, sematikus blankettát kell aláírnia, melynek szövege szerint az illető lelke legmélyéről érzi a Mennyországra való igény jogosultságát. Ezt a segédhivatali igazgató ellenjegyzi, s az ember fehér ruháját, zsoltároskönyvét, csajkáját és kulacsát azonnal megkapja. A mai helyzet kialakulásának oka az, hogy a Mennyország a túlvilág legrosszabbul menő üzeme. Nemcsak azért, mert valószínütlenül unalmas hely, hanem azért is, mert egy sereg súlyos és kevésbé súlyos visszaélés az otttartózkodást csaknem elviselhetetlenné teszi.

A Mennyország ellátása rossz. A vezérigazgató az ügyekkel nem törődik, a különböző tanácsnokok, igazgatók, felügyelők úgy garázdálkodnak, ahogy akarnak. A szabályzat szerint az ottlakók csajkáját naponta kétszer színültig kellene tölteni mannával, és egy fél liter nektárt kellene kiadni. A fejadagokat azonban csökkentették, s ma már a halott alig kap egy fél csajkát. A minőség is teljesen leromlott.

Mindennapos jelenség, hogy nem friss, dohos, avas, penészes mannát szolgáltatnak ki, a nektár pedig savanyú, zavaros és sokak szerint olyan, mint az uborkalé. Feljelentésekkel semmit sem értek el. Az akta az adminisztráció útvesztőiben elsikkad. A vezérigazgatóhoz is elmentek kihallgatásra, és az meg is ígérte, hogy szigorú vizsgálatot indít, de semmi sem történt.

Ami aztán a Mennyországban való tartózkodást igazán tűrhetetlenné teszi, az a hurik viselkedése. Huri az olyan nő, aki idekerült, mert a földön nem volt része szerelemben. A Mennyország tele van velük. Édeskésen mosolyognak, grácia, báj, melegség nélkül, a szajhaság és a kenetteljes morál legétvágyrontóbb vegyüléke, ahogy beszélnek, minden férfival azonnal szóba állnak, kikezdenekvele, hozzádörgölőznek, hamis hangon énekelnek. Nem lehet tőlük szabadulni. A nap egyik órájában sem bizonyos, hogy nem jönnek el, nem kezdenek el kihívóan viselkedni.

A helyzet nem nagyon csábító és nem is csábít. A Mennyország nagyon rosszul megy. Többször volt már szó arról, hogy az üzemet megszüntetik, vagy átalakítják valami egyébbé. Hogy ez eddig nem történt meg, annak oka: még nem találtak olyasmit, ami a Mennyországot helyettesíti.

Ha a Mennyország leginkább üdülőhöz hasonlít, akkor a Tisztítótűz kórházhoz, vagy szanatóriumhoz. A túlvilágon általában arról vannak meggyőződve, hogy ide azok az emberek mennek, akiknek nincs önbizalmuk, akik neuraszténiásak, szkizofrének, hipochonderek, mániákusok és önkínzók. Az eredeti szabályzat itt is elég szigorú volt. Az igényjogosultságot igazolni kellett, és akkor a Tisztítótűz-bizottság megjelölte a vezeklés módját. Ma már a halottak a felügyelő közegekkel maguk beszélhetik meg a kúrát, sőt felügyelet nélkül is olyan gyógymódot használnaly amilyet akarnak.

A Tisztítótűzben az egész élet a betegség, bűn, vételő hiba, szenvedés, nyavalya, görcs, fekély, nyomorékság körül forog. Az emberek minden idejüket azzal töltik, hogy bűneiket és betegségüket tanulmányozzák, nagy könyveket olvasnak a gyógymódokról, erről beszélnek, egymást analizálják, tanácsokat osztogatnak, újabb és újabb igen nagy könyveket írnak a legkülönbözőbb nyavalyákról. A Tisztítótűz a betegség kultuszának helye. Az emberek ide azért jönnek, hogy vétkeiktől megszabaduljanak, de a megszabadulás ebben a környezetben teljesen lehetetlen. Kúra, gyógymód, operáció, aszkézis, jód, kloroform, éter, bonyolult vágások, beavatkozások, kezelés, pakolás, masszázs, fürdő, légzés, fogyasztás, hízlalás, hashajtó. A Tisztítótüzet az ápolónők teszik tűrhetetlenné. Higiénikus hisztériájukkal senkit egy pillanatra sem hagynak nyugodtan. Egyébként egymást érik a bünbánati kurzusok és legújabban nyolcosztályú siralomiskolát állítottak fel, ahol igen híres szakértők tartanak elóadásokat.

Amint látszik, a való helyzet egyáltalában nem felel meg a földi ember képzeletének, s így a túlvilágot ajánlatos szakszerüen, Baedecker-módjára ismertetni.

Útiköltség

Az utazás költsége az igények szerint rendkívül különböző. Luxusutazás, lassú úton, kényelmesen, hálókocsival és teljes ellátással 6.500 livorin. (Livorin a túlvilági pénzegység.) A kiszolgálás külön, átlagban tíz százalék. Az első osztály 5000 livorin, a második osztály 4.500, a harmadik 3.000. Turistaosztály 2.650, a fedélköz 2.500. Ellátás nélkül 33 százalékkal kevesebb. Kedvezményes jegyért lehet folyamodni, de sohasem adják meg. Az utazás költségeit a túlvilágra való érkezéstól számítva egy éven belül meg kell fizetni. Részletfizetési engedélyt adnak.

Megérkezés

Már Aiszkhülosz írja, hogy a túlvilág kapujában az embert Telephosza fogadja. A görögök általában tudtak arról, hogy az embert, amíg tájékozódik, a Pszüchopomposz vezeti. A Pszüchopomposz, mai szóval, az idegenvezető, piros svájci sapkájáról könnyen felismerhető. Díjazása egy napra 2.50 livorin.

A határátlépés rendesen nem zajlik le símán. A vámvizsgálat szigorú, semminemű idegen tárgyat a túlvilágra bevinni nem szabad, még akkor sem, ha az ember hajlandó érte vámot fizetni. Ahogy Goethe mondta, útravalóul csak a kiképzett tulajdonságot szabad elvinni. Vannak, akiknek ilyesmijük egyáltalán nincs, s így ezek kénytelenek üres kézzel megérkezni.

A határon az elkobzott tárgyak múzeuma áll, s ezt érdemes megnézni. Mindenféle tárgy található itt: zsebkendő, elszáradt virág, kis szalagocska, ami a földön maradt kedvesre, férjre, asszonyra, gyerekre emlékeztet; van itt jócskán pénz, főképpen arany, ruha, testi szépség, vannak könyvek, van koldustarisznya, kutya, ló, kard, minden, amihez az ember ragaszkodott. A határőrség nem ismer irgalmat, mindent elkoboz, a tárgyakat le kell tenni, még azoknak emlékét is.

Köztudomású, hogy a túlvilág határa, a Sztyx folyó igen rohamos folyású és mély víz, amin a csempészet lehetetlen. A túlvilági oldalon egyébként állandó határrendőrségi járőrök cirkálnak, a partokat fényszórókkal világítják meg, s eddig még senkinek sem sikerült tiltott tárgyat, emléket stb. a határon átcsempésznie.

A földön némelyek tanításának hatása alatt az a nézet terjedt el, hogy az ember jó és rossz tulajdonságait a határon szétválasztják, a jók a Mennyországba, a rosszak a Pokolba kerülnek. Ebből egy szó sem igaz. A személyiség a maga egészében megmarad, csak azt veszik el, ami nem tartozik szorosan hozzá. Némelyek megkíséreltek protekciót igénybe venni, de ajánlólevelek, rokonságra, stb. való hivatkozás eddig minden esetben eredménytelen maradt.

Nyelv

A túlvilági nyelvhez hasonló a földön nincsen. Sajátságos hangzásban leginkább a közép-afrikai törpe népek csaholásához hasonlít, felépítése azonban ember számára elképzelhetetlenül bonyolult. Különös szerepet játszanak benne a félhangok, dupla hangok, torokreszelés, orrhang, nyávogás, és egy hang, amit ooo -val jelölnek, s ami úgy hangzik: prprpr, mintha az ember köpne.

A főnevek ragozására szabály nincs. Minden főnév ragozása a másiktól mindenben különbözik. A nyelv állandó ragokat és képzőket nem ismer. Némelyik főnévnek kilenc esete van, némelyiknek hat, némelyiknek kettő, másnak tizenegy, vagy pláne harmincnyolc.

Példa:

föld = mjachtorr
földnek = mjaturrnu
földet = mjachterke
földszinten = tamkovijj
föld fölött = kakap
föld alatt = imbarna

Bizonyos vonatkozásban azonban maguk a szavak is megváltoznak. ěgy ha valaki azt akarná mondani: föld alatt vagyok, ezt nem a nyelvtan szerint imbarnával fejezik ki, hanem azt mondják: nyujj konto torko broka prprpr. Az angyal szó ragozása:

angyalnak a = rrr
angyalt = cijjceő
angyali = buhh
angyaltól = imlador

Megjegyzés: váratlan bonyodalmak is akadnak, böven. Pl. az említett imlador szó nemcsak azt jelenti, hogy angyaltól, hanem jelenti a következő szavakat is: angyalszárnytoll, angyaltól származó félvér gyermek, angyalexcrementum, de azt is jelenti, hogy: bánatos.

Igeragozásra szabály éppen úgy nincs, mint a névszóragozásra. A személy mindig attól függ, hány személyről van szó. Ez a nyelvet hallatlanul megnehezíti. Mert van egyes szám, kettes szám, hármas szám, négyes szám, tizes szám, nyolcvanas szám, egészen ötszáz és negyvenhatig. Mindjárt hozzá kell tenni, hogy: a közönséges nyelvben. Mert az irodalmi nyelvben még tovább is van ezerszázhatvankettőig. Miért éppen eddig? Senki sem tudja, bár sok nagy könyvet írtak róla. Példa:

megyek = bet
ketten megyünk = bubini
hárman megyünk = ferkema
négyen megyünk = törtö
öten megyünk = tarkama
hatan megyünk = sázáj
százharmincketten megyünk = banakuloi
háromszázötvenketten megyünk = tömeleghamba
általában: sokan megyünk = nyamagaimő
ötszáznegyvenhatan megyünk = ürülőprprpr

A dolgok azonban itt sem egyeznek. Mert ha valaki azt mondja: sokan megyünk a vásárba, ezt nem a nyelvtan szerint szabályos ürülőprprprrel fejezik ki, hanem azt mondják: nén ikunszju caft nyuló toffch.

Néhány közkeletű szólásmód:

jó napot = imemama jakurtuk
hogy van? = püpüpü
köszönöm = ija banakafur éskejte valahen xeszitijaprprpr
jól vagyok = sz
merre van? = üskükü
WC = pampipapszesz
jó éjt = uvauvau
kérek = ü ü
kenyér = buuchuu

Fontos megjegyzés: a túlvilági nyelv szavainak kiejtésében gondosan kell ügyelni a jellegzetes éneklő hangsúlyra. A hangsúly elhelyezésére szabály nincs, és azt könyvből tanulni nem lehet. A helyes éneklésre az embert csak a gyakorlat taníthatja meg.

Írás

Az írás, úgy látszik, a görög, az ékírás és a kínai írás összetétele. Háromféle írást különböztetnek meg. Az első a fonetikai, vagy hangírás, amelyben összesen száznegyvennégy hang szerepel. A második az úgynevezett szótagírás és ebben kilencvenezer szótag van. A harmadik a fogalomírás, amelyben egymillió és háromszázezer fogalomról tudnak.

Az első írást a kereskedők, iparosok és hírlapok használják. Ezt tanítják az elemi iskolákban is.

Példa:

_ X + ¤ 0 - ami olvasva: huirprprpr jamhaucs kairtimó. Jelentése: Ősszörnyeteg.

A szótagírást a középiskolákban tanítják és a magasabb irodalomban használják. A fogalomírás, az ún. scriptura inferna, a bíróságok, a törvény stb. nyelve és írásmódja.

A három írás nem mindig fedi egymást. Ugyanaz a jel a különbözö írásmódokon különböző szavakat jelent. ěgy pl. van olyan írásjel, amely az egyik írás szerint olvasva közbiztonsági ellenőrt jelent (így hívják a rendőrt), a másik írás szerint havas esőt, a harmadik szerint levéltetűt.

Pénzegység

A túlvilág pénzegysége a livorin. Egy livorin ideális névértéke 44 örja, egy örja 16 sikiri, egy sikiri 252 bumm.

Arra a kérdésre, hogy ezek a számok miért ilyen szabálytalanok, senki sem tud kielégítő felvilágosítást adni. A pénz helyzete éppen olyan zavaros és bonyolult, mint a nyelv és az írás helyzete. ěgy mindjárt: háromféle livorin van, arany, ezüst és papír. Az arany azonban a legkevesebbet éri (38 örja), utána a papír (42 örja), a legdrágább az ezüst (43,5 örja). Örja viszont négyféle van: arany, ezüst, papír és úgynevezett hitelörja, amelynek tözsdei árfolyama is van. Rendesen tizennégy-tizenöt sikiri között ingadozik. Sikiri azonban már hatféle van: arany, ezüst, papír, hitel, járadék és birodalmi sikiri. A bumm váltópénz. A forgalomban több mint a fele hamis. (A pénzről bővebbet az Államügyek c. fejezetben.)

Időszámítás

A túlvilág időszámítása nagyon egyszerű. Az órák harminchárom percesek, a percek harminchárom másodpercesek, a napok harminchárom órásak, a hónapok harminchárom naposak, az évek harminchárom hónaposak. A hónapnevek: tironin, deva, gagori, cucame, bölön stb.

Az undecimáliák napnevei: tot, lot, bolot, lolot, tobolot, bolotot, lotobot, otobolot, botololot, tololobob, ké.

Minden hónap első undecimáliájának első napja, a másodiknak a második, a harmadiknak a harmadik, ünnep és teljes munkaszünet.

Fürdő

A nagy szabad fürdő közvetlenül az érkezési oldal mellett van. Belépődíj 10 sikiri. Óriási területen egyszerre ezerhatszáz millió ember fürödhet. Ez az ún. Szexi. Kisebb fürdők sok helyütt. Szállókban a szobákhoz ingyen fürdő jár, masszázzsal és erotikával. A fürdés mindennemű ruha nélkül történik.

Kabinok a szabad fürdőkben nincsenek, mindenki ott teszi le ruháját, ahol akarja, és azt a ruhát veszi fel, amelyik jól esik neki. A túlvilágon a fürdőkultusz igen nagy, és divatos az éjszakai fürdés. A fényszolgáltatás állami monopólium (bővebbet lásd az Államügyek c. alatt). Az éjjeli fürdés drágább (12 sikiri). Fürdőtársnak, illetve társnőnek bárkit fel lehet kérni utcán, a szállóban, az étteremben, s a nők a meghívást egészen kivételesen tagadják meg.

Megjegyzés: férfi és nő közös fürdése a törvény értelmében szigorúan tilos. Akit rajtakapnak, azt súlyos pénz- és börtönbüntetéssel sújtják. Tény azonban, hogy utcákon, tereken, kávéházakban, vendéglőkben, nyilvánosan és állandóan a közös fürdés állandó szóbeszéd tárgya, még hatósági személyek, bírák, rendőrök, miniszterek között is, és a Szexiben soha férfi vagy nő egyedül nem fürdik és nem fürdött. Ez a jelenség szorosan összefügg a túlvilági társadalmi renddel.

Társadalom

A túlvilág társadalmi életében az érintkezés formáit megérteni, felvenni és megszokni a legnehezebb. De mindjárt hozzá kell tenni, a megértésre vonatkozó mindennemű kísérletet fel kell adni. Nem lehet abból semmit megérteni. A társadalom négyszázkilencvenhárom kasztra oszlik, minden kasztnak egyenruhája és címe van. A kasztok tagjai egymás között másképpen üdvözlik egymást, mint a felsőbb vagy az alsóbb kasztokat. Az úgynevezett sárgabetétesek (klistérozással foglalkozók) saját kasztjukat úgy üdvözlik, hogy balkezüket mereven előretartják és fügét mutatnak. A felsőbb kasztokat úgy, hogy mind a két tenyerüket ülepökre teszik és egy helyben ugrálni kezdenek. Az alsóbbrendűeket viszont úgy, hogy jobbkezük hüvelykujjának körmét fogukhoz verdesik. A sárgabetétesek az alacsonyabb kasztokhoz tartoznak, és alattuk már csak tizennégy kaszt van. Ezek: a kutyamosók, kerítők, utcai árusok, rikkancsok, szappanfőzők, hullarablók, detektívek, névtelen levélírók, hivatalfőnökök, utcaseprők, filmsztárok, parkettáncosok, árnyékszéktisztítók és hamis próféták.

A Címzésben a kasztot mindig meg kell jelölni. Három megjelölés van: nagyméltóságú, középméltóságú és kisméltóságú. (Méltóságosnál alacsonyabb címzéseket a demokratikus parlament eltörölte.) A zsebmetszőt pl. így kell szólítani: "Kisközépméltóságú, zsebmetszésben rendkívüli kiváló tevékenységet folytató, többszörösen méltán kitüntetett X. Y." A százhatodik kasztnál (denunciánsok) kezdődik a középméltóság, a kétszázhuszonegyediknél a nagyméltóság. Persze van nagykisméltóság (sofőrök), nagyközépméltóság (csirketolvajok), nagynagyméltóság (markotányosok), nagyfőméltóság (pénzhamisítók) és főnagyméltóság (hóhérok).

A túlvilágon a neveknek rendkívüli fontossága van. Akit halálakor egyszerűen Varga Ferencnek hívtak, az egy idő múlva Vargha, majd Wargha, még később Whargha, aztán Wharrgha, végül Wharrghaa lett, azoknak az okmányoknak segítségével, amelyet jó pénzért a hivatásos irathamisítók (négyszázharminckettedik kaszt, főnagyfőméltoság) állítottak ki. Három nemesi előnevet is szerezhet, s így most a következőképpen hívják: fegyverneki, bánatrazmakuti és felsőnemesharangozói Warghabéless-Wharrghaa Ferenc.

Ha valakit apagyilkosnak hívnak (száznegyvenhatodik kaszt), nem olyan sértés, mintha valakit nem a túlvilági viszonyoknak megfelelően szólítanak.

Külön kell beszélni a kitüntetésekről s az ezekkel járó címekről. Kasztjából tulajdonképpen senki sem léphet ki, de ha valaki valamilyen téren kitűnt, magasabb kaszt tiszteletbeli tagja lehet, s akkor az összes címeket és jelvényeket használhatja, köszöntési módja is a magasabb kasztnak megfelelő, csak közigazgatásilag marad az eredeti kasztban. A kasztból kiléphet, ha kitüntetésben részesül.

Négyféle kitüntetés van: hivatalos kormányzati, egyházi, félhivatalos kormányzati és kaszti. Hivatalos 118-féle van. A legmagasabb a Nagykakukk-rend (arany orrperec, fülbevaló, sisak, arany talár, hosszú kard, sarkantyú, térdig érő álszakáll), a legalacsonyabb a túlvilági lovag címzése: alkisközépméltóságú kegyelmes fővitéz; újabban életbe léptették a bán címet és rangot is (lila kaftán, fekete cilinder, nyaklánc, mellen és háton vérvörös bársonykör). Egyházi, félhivatalos és kaszti kitüntetés összesen 113689 van, de minden esztendőben több és több lesz.

Tudomány

A túlvilági tudományról könnyen fogalmat lehet alkotni abból a könyvből, amely a legújabban jelent meg, s rövid idő alatt ezernégyszázhatvannyolc kiadást ért meg. A könyv szerzője Arphanax Nathanael óperzsa származású botanikus, aki a túlvilág egy növényfajtájáról, az úgynevezett fekete bürcsönről monográfiát írt. A műből eddig 29 kötet került nyilvánosságra, de ez az egésznek még csak nem is a fele. Jelentősége az, hogy a tudományos szellemet egészen új alapokra fekteti. A fekete bürcsön sikerét szakszerűségének köszönheti. Az első kötet (1288 lap) tartalomjegyzéke ízelítőt adhat belőle. Az alábbiakban közöljük:

Első előszó az első előszóhoz.
Második előszó az első előszóhoz.
Harmadik előszó az első előszóhoz.
Első előszó.
Pótlék az első előszóhoz.
Jegyzet az előszóhoz.
Jegyzet a pótlékhoz.
Első előszó a második előszóhoz.
Második előszó a második előszóhoz.
Bevezetés a második előszó harmadik előszavához.
Megjegyzés a bevezetéshez.
Első jegyzet.
Második jegyzet.
Pótlék.
Utószó a pótlékhoz.
Jegyzet az utószóhoz.
Kommentár az utószó jegyzetéhez.
Második előszó.
Első jegyzet.
Második jegyzet.
Bevezetés a harmadik előszó első előszavához.
Harmadik előszó első előszavának jegyzetei, stb., stb.

A második kötet címe: Prolegomena. A harmadiké: Előfeltételek. A negyediké: Nyolcjegyzet a prolegomenához és az előfeltételekhez (döntö bizonyítékokat tartalmaz módszertani szempontból).
Az ötödik és hatodik kötet: Általános bevezetés. A hetedik-nyolcadik-kilencedik-tizedik kötet a részletes bevezetés. A tizenegyedik kötettől a huszonnyolcadikig az eredményt összefoglalja és jegyzetekkel egészíti ki. A huszonnyolcadik kötetben fordul elő először a fekete bürcsön kifejezés, a 864. lapon, alul, a kilencvenkettedik jegyzetben. Ez a kötet egyébként, mint címe is mutatja (Általános áttekintés az első fejezet előzményei és feltételei fölött) már a tárgyra tér.

Földrajzi fekvés

A túlvilág földrajzi fekvése, vagyis kozmikus helyzete, teljesen bizonytalan. Aki erre a helyre megérkezik, csodálkozva fogja tapasztalni, hogy az ott lakó nép állandóan azon vitakozik: vajon van-e túlvilág, avagy nincs? Sokan azt állítják, hogy van. Itt azonban sok nehézség merül fel, mert ennek az állításnak bizonyítására egyetlen adat sincsen. Az ellenpárt, amely a túlvilág nemlétezését állítja, bőven érvel. Be tudja bizonyítani, hogy ezen a helyen nincs mozgás, de nyugalom sincs: nincsen állandóság, de változás sincs; nincsen hang, de némaság sincs, és ahol valami nincs, de nincs meg az ellentéte sem, az a hely nemlétező hely.

Baj azonban itt is van, mert ha nincs, akkor hogyan lehet mégis tudni, hogy nincs? Erre Philip Harrison nevezetű gondolkozó, XVII. századbeli angol segédlelkész, akit templomrablásért felakasztottak, filozófiai iskolát alapított, és azt hirdette, hogy a túlvilág azért van, mert nincs, illetve azért nincs, mert van. A túlvilág ugyanis nem reális hely, amely tényleg létezik, amelynek kozmikus helyzete és kiterjedése van, hanem a meghaltak állapotának kényszerhelyzete, ami a meghaltságból következik. Ez az úgynevezett needs position, vagyis kényszerhelyzet-elmélet, másképpen Harrison-féle nonsens.

A harrisonisták, amint látszik, teljesen a szubjektív idealizmus alapján állnak, vagyis az emberből következtetnek a túlvilágra. Ezekkel szemben lépett föl Pelzwurm Archibald nevű német cipészlegény, aki a kritikai realizmus iskoláját alapította meg, és azt állítja, hogy a világ, akármilyen világ, ha túlvilág is, mégis csak világ, s így kell hogy legyen. Hogy mit tudunk felőle, az másodrendű kérdés. A pozitivisták mind a két elméletet elvetették, és azt mondták, hogy a metafizikai kérdések teljes háttérbe szorításával ők az élet szolgálatában állanak, és gyakorlati alapon keresik a megoldást.

Persze, mint a legújabban keletkezett iskola mondja, itt is baj van, mert hogyan akarnak ők az élet szolgálatában állni, amikor mindnyájan meg vannak halva, másodszor, hogyan akarnak gyakorlati alapon állni és megoldást keresni, amikor sem gyakorlat, sem megoldás nincs.

Ebből látszik, hogy a túlvilág kozmikus helyzete annyira bizonytalan, amennyire valami egyáltalán lehet. A helyzet a határokkal éppen ilyen. Számos expedíció indult már el, hogy a túlvilág határait megállapítsa, de mindegyik eredménytelenül tért vissza. A csillagászok véleménye is labilis. Az egyik iskola tanítása szerint a határ megvan, de végtelen távolságban, amit hozzávetőlegesen 123 milliárd elektro bramarbas-ra becsülnek. Egy elektro bramarbas értéke egyenlő 1177,689 pert nád. Egy pert nád értéke egyenlő 549 és egyharmad szextillió fényév.

Államügyek

A túlvilág államügyei azok számára, akik megérkeznek, eleinte rendkívül bonyolultak. A minisztérium állandóan ugyanaz, éspedig nem azért, mert a kormány még nem bukott meg, hanem azért, mert ha megbukott, újra ugyanazok a személyek foglalják el a miniszteri székeket, csak más sorrendben. Állítólag a kormány mögött álló érdekkör és a megszervezett hivatalnoki kar, amely a kormányzatot szolgálja, a minisztériumot szilárdan tartja.

Az őslakosság, az első halottak, azt mondják, hogy az ő idejükben a helyzet aránylag egészen tűrhető volt, és semmiben sem szenvedtek hiányt. Adót ugyan kellett fizetni, és hogy-hogynem, költségvetési deficit is mindig volt. Később a korrupció egyre nőtt, de idő, tér, határ, forma, szín, fény, hang, nyelv, művészet, táj és más egyéb, ami a túlvilági lény számára is fontos volt, még mindig érintetlenül állt. Lassan azonban mindez csaknem észrevétlenül fogyott. A kancellár az államháztartás egyensúlya érdekében hol a fény-, hol a hang-, hol a térszolgáltatást csökkentette. Arról mindenkinek tudomása volt, hogy ezeket az ő kreatúrái tüntették el, vagyis vágták zsebre, csak azt nem tudta senki, hogy hová a fenébe rejtették, mert nyoma veszett.

A pénzforgalom a történeti idők kezdetén, amikor a földön az első dinasztia az első államot Gondvánaföldön megszervezte, megszűnt. Minden pénz elfogyott és a túlvilág gazdasága kénytelen volt berendezkedni hitelkereskedelemre. De a miniszterek a hitelt is kezdték eltűntetni. Később áttértek a fény-, majd a hangkereskedelemre. De a fény is eltűnt és a hang is eltűnt. Most már illúzió volt minden forgalom, de úgy, hogy a római birodalom keletkezése idején kezdett eltünni az illúzió is, sőt eltűnt maga a forgalom is.

A politikai helyzetben nyilatkozik meg elsősorban a túlvilági lét sajátsága: a lét homálya. Egyes elméletírók szerint a teljesen felbomlott politikát a kormányzat kapitalisztikus szellemének tulajdonítják. Pártot alapítottak, amely az államéletet a szocializmus mintájára akarta berendezni. A való helyzet, úgy látszik, súlyosabb. A kormány magatartása kétségtelenül burkolt banditizmus; az összes felelős és jövedelmező állást tényleg a kormány kegyencei töltik be, akik felelőtlenül és szabadon garázdálkodnak. A korrupció és a cinikus fosztogató szellem azonban nem a politikából fakad. A politikában a túlvilág lételfajulása tükröződik, és ennek okát nem szabad sem a kormányzatban, sem a népben keresni. Az elfajulás világfolyamat, vagyis: az élet alapállapota itt a homály.

Így támad aztán az a helyzet, amit az idegen tapasztal, s amit oly nehéz megszokni, hogy a túlvilágiak beszélnek olyan határozott tényekről, mint a szóba kerültek: megérkezésről, vámvizsgálatról, pénzről, időről, szállóról, lakásról, fürdőről, férfiakról, nőkről, mindez azonban tulajdonképpen nincs sehol.

Tegyük fel, hogy a sajtóban cikk jelenik meg arról, hogy álarcos bakteriológusok a Yokohamából Cincinnatiba vezető országúton megtámadtak és kifosztottak egy csecsemőiskolát. Vagy pedig ilyen cím: Leszúrta gyilkosát és dalolva ment a halálba. Vagy a lapban támadó cikk jelenik meg, amelyik a kormányt a korrupció miatt felelősségre vonja. A valóság ezzel szemben az, hogy nincs sem sajtó, nincs álarc, országút, gyilkos, halál, nincs támadás, sem korrupció, kormány sincs, nem jelenik meg újság, nincs nyelv és nem olvas senki. És az, hogy a hírlapírót a kormányzat megbünteti és lezárja?

Büntetés! Bezárás! Ezeket a dolgokat a túlvilág kinevetné, ha lennének, sőt, ki tudja, talán örömmel fogadná, abban az esetben, ha tudna nevetni, vagy örülni.

De csalódik, aki azt hiszi, hogy ez képzelődés, vagyis, hogy a túlvilágiak tömegkényszerképzetek között élnek. Állítólag volt egy világ, de a kormányzat korrupt alakjai eltűntették. A történetírók állandóan erről vitatkoznak, s az úgynevezett realista história azon az állásponton van, hogy először azt kell eldönteni, volt-e valaha a túlvilágnak tényleges világjellege, vagy sem.

A földi ember ezek után hajlandó azt mondani, hogy a túlvilágon a legelemibb valóság is bizonytalan, vagyis nem is érdemes beszélni róla. Ez teljesen téves. Nincs szó itt sem elemről, sem valóságról, sem bizonytalanságról. A dolgok valamiképpen vannak, de csakis, azt lehetne mondani: átvitt értelemben, más szóval: túlvilágra átvitt értelemben. Hogy mi ez az értelem, az a legnagyobb mértékben homályos és elvesző és felbomló, ami a végtelen ellenőrizhetetlenségben eloszlik.

Rövid megjegyzés

Olyasvalami ez, ami csak az itt élő ember számára fontos. A túlvilágra érve ugyanis, mint emléket - és nem szorosan az emberhez tartozót - le kell rakni és el kell felejteni. Túlnan senki sem beszél erről, fel se tűnik. Nincs. Ez az, hogy a túlvilágon a nagy emberek nincsenek sehol. Se festők, sem államférfiak, sem aszkéták, se filozófusok, se költők, se szentek, se próféták, a túlvilági ember világképéből a nagy ember teljesen és tökéletesen hiányzik. Hová lettek? Nem tudni. Talán egy helyre gyűltek? Valószínütlen. A túlvilág külön részén tartózkodnak? Nem. Talán saját túlviláguk van?

Teljesen ki van zárva. Az bizonyos, hogy abban a túlvilágban, amely - a dolgok bármiképpen álljanak is - mégis csak a túlvilág, abban a túlvilágban nagy ember egyáltalán nincs. Ez a felvilágosítás persze az ott levő számára semmit sem jelent, mert hiszen odaérve el kell felejtenie. Az itt élő számára esetleg valamit meg tud magyarázni.

PAIDOKRATIA

Üldögélő így szólt Rózsapalásthoz:

- Az államok fölött rendetlenség lett úrrá. A dolgok annyira bonyolódtak, hogy a bennfentesek tudása csődöt mondott. Mit kellene tenni?

- A régiek azt mondták, hogy a hatalmat ilyenkor egy parasztra kell bízni; a régebbiek azt mondták, hogy egy vademberre; a még régebbiek azt, hogy egy asszonyra.

- És mit mondasz te?

- Tekintet nélkül arra, hogy az államokban a rendetlenség, vagy a rend az úr, a hatalmat egy ötéves gyerekre bíznám.

- Miért nem vállalod magad?

- Mert még különbséget tudok tenni a jó és a rossz között; mert az embereket hasznuk, és nem arcuk szerint ítélem meg; mert kezem már a munkához szokott és elfelejtettem játszani; mert azt hiszem, hogy jó király lennék, ha az embereket boldoggá akarnám tenni; végül pedig, mert már tapasztalt vagyok.

- Öreg vagy és bölcs. De mondd, ha már tudsz, nem vagy-e tudatlan? Ha bűnös, ártatlan? Ha nem cselekszel, nem nyerted-e vissza a tevékenységhez való erőt? Ha már megértél, nem vagy-e újra gyermek?

- A mai embert a végzet elérte. Az államok fölött rendetlenség lett úrrá, s a dolgok már annyira bonyolódtak, hogy a bennfentesek tudása csődöt mondott. Hogyan történhetett? Azt hitték, hogy a kis rendetlenséget a kis tudású ember szűnteti meg, a nagy rendetlenséget a nagy tudású, az igen nagy rendetlenséget az igen nagy tudású. Reálisnak hívták azt az embert, aki ravasz volt és elvetemült. Ebben az emberben, mint a régi mondás szól, egyesült egy angyal tudása és egy ördög tapasztalata. Gondolata mögött hátsógondolat van, hitében rosszhiszeműség. Senkiben sem bízik, minden szóban kételkedik. S amikor már tele van hátsógondolattal, rosszhiszeműséggel, bizalmatlansággal és kételkedéssel, mert mindenkiről feltételezi, hogy hazug és tolvaj és hiú és szívtelen, akkor azt hiszi, hogy a világot tökéletesen és kívül-belül megismerté. Meg van győződve arról, hogy a kapzsi szerez vagyont, és komisznak kell lenni annak, aki tekintélyt kapott. Nos, szedd össze mindazt, amit mondtam: ravasz és elvetemült, rosszhiszemű és bizalmatlan, kételkedő, és tele van hátsó gondolattal, mondd, milyen az ilyen embernek a világ? Egy sereg pimasz és nyegle gazfickó marakodása a hatalomért, a vagyonért és az élvezetekért. Ez az az ember, akinek nincsenek illúziói, s amikor valaki azt mondja: nemes, hunyorgatva válaszol: én tudom. Ő az, akit az élet megtanított. Ő az, aki az iskolát kijárta. Megtanulta azt, ami közönséges és aljas és alattomos. Fontos, hogy túltegyen a csalókon és a sikkasztókon és a hazugokon és az útonállókon és a terroristákon. S amikor az első nemzedéken túltett, olyan gyermeket nevelt, aki rajta is túl tett. A következő nemzedék ezen is túltett, és az erre következő még ezen is. Végül a gazdagságban, piszokban, rondaságban és erőszakban mindenki olyan tapasztalt lett, hogy egymás eszén már nem tudtak túljárni, egymást nem tudták becsapni, és nem tudták egymást hátulról leszúrni. Most már egymásnak egyetlen szavát sem hitték el, egymásról csak ordenáré erőszakot feltételeztek, semmi mást. Az győz, hitték, aki nagyobb gazfickó, és elkövetkezett az idő, amikor mindenki egyforma gazfickó lett. Így aztán az államok fölött úrrá lett a rendetlenség, és már a bennfentesek tudása is csődöt mondott. Mindenki olyan reális lett, hogy semmit sem hitt el. Íme az ártatlanságát vesztett, bukott emberiség, amely azt hiszi, hogy a benne levő romlottság értelem. Ezért mondják a régiek, hogy a hatalmat ilyenkor egy parasztra kell bízni, mert a paraszt még nem romlott; ezért mondják, hogy a hatalmat egy vademberre kell bízni, mert a vadember ártatlan; ezért mondják a még régebbiek, hogy a hatalmat egy asszonyra kell bízni, mert az asszony tapasztalatlan. A világot ismét a romlatlanra, az ártatlanra és a tapasztalatlanra kell bízni. S ezért mondom én, hogy az uralmat egy ötéves gyermekre kell búzni, mert a gyermek nem reális. A gyermek nem korlátolt, nincsenek elvei, nem tud se jóról, se rosszról, csak nevet és játszik. A játék pedig a legnagyobb misztérium: ez a szellem gyöngédsége. A gyermeknek van szíve és nincs előítélete, nem ismeri a hatalmi viszonyokat, és az uralmat hamarabb unná meg, semhogy megbukna. Milyen megkönnyebbülés! A realitásban meghülyült szív után végre valaki, akinek nincs tapasztalata, hanem kedélye, akinek nem az élvezet a fontos, hanem az öröm, nem a hatalom, hanem az igazság, nem a vagyon, hanem a szépség. Láttál már gyermeket a homokban ülni és játszani? Nincs nála komolyabb lény. Több: nincs szakszerűbb. Amit tesz, azt jószívvel és odaadással teszi. Isten elemi alkotó szenvedélye még frissen él benne. Ha Isten reális lett volna, csak gyárat, bankot, hivatalt, tudományt teremtett volna, de sohasem: virágot, szép lányt és verseket. De hála legyen neki, Isten nem reális. A gyár, a bank, a hivatal, a tudomány nem egyéb, mint az elbukott emberiség alkotása, mert elvesztette, és nem érti a virágot, a szép leányt, az éneket és a verset. Nem hiszem, hogy Isten okos: ellenben tudom, hogy Istennek van szíve, hogy harmatos és üde és kedves, mint a gyermek. Isten játékai vagyunk, és az van hozzá legközelebb, aki játszik. Mi lenne, ha neki is előítéletei lennének? Ha korlátolt lenne és elfogult? Ha ravasz lenne és rosszhiszemű és gyanakvó és bizalmatlan, és hátsó gondolatai lennének? Mi lenne, ha reális lenne? Gyermekkirályt választanék, és hozzá küldeném a bölcseket, a katonákat és a minisztereket, hogy tanuljanak tőle, nem tapasztalatot, hanem, hogyan kell a dolgokat komolyan venni. Különbséget tenni jó és rossz között? Nem. Örülni annak, ami van. Hasznot várni? Nem. Szépet csinálni. Dolgozni? Nem. Játszani. Boldoggá tenni az embereket? Nem. Szeretni őket. Tapasztaltnak lenni? Nem. Tapasztalatlannak maradni, és ártatlannak, irreálisnak és elfogulatlannak, gyengédnek és romlatlannak. Megőrizni az emberinél magasabb égi realitást: azt, amelyik nem itt tesz bennünket otthonossá, hanem ott, ahol még a gyermek él.

- Hol?

- Ahonnan jöttünk és ahová megyünk.

KIERKEGAARD SZICÍLIÁBAN

Az utazás első élménye a lehetőségek rejtélyes kitágulása nemcsak arra, amerre valaki utazik, hanem minden irányba, és a hirtelen sokszorosára nőtt világban különös lélekjelenlétre van szükség, hogy az ember biztonságát el ne veszítse.

Az az elhatározás, hogy most Szicília felé halad, a lehetőségek egészen kolosszális méreteihez képest szegényes, és van benne valami komikus önkény. Miért éppen Szicília? Ez az egy? Mintha valaki a tál gyümölcsből, amely az egész kert kincsét az asztalra hozta, egyetlen szem cseresznyét választana ki, ahelyett, hogy az egészet megenné. Tulajdonképpen minden állomáson le kellene szállni; az épületből kilépve minden irányba el kellene indulni, egyszerre.

Fontosabb otthon maradni s még az ablakon se nézni ki; rövid és biztos út a világegyetemet körülhajózni. De ha már a küszöböt átlépte, ugye tükrök közé lép, s azon szórakozik, hogy állandóan elfelejti: mindabból, amivel találkozik, titokzatos módon eltorzulva saját magának arca néz?

Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat; mert otthon a súly magadra esik, az úton a világra, s mindig az marad ismeretlen, ahová nézel.

Úgy kellene utazni, ahogy a tűz terjed, a középpontból kündulva, minden irányba, s ahogy a tűz, elemészteni azt, amin az ember átment, hogy mikor az utat befejezte, mögötte ne maradjon más, mint rom és hamu. Ehelyett az ember ég el, és a világ tovább virágzik.

Már a legelső órák egyikében feljegyzést tett a mágikus utazásról. Mit jelent az, hogy utazom? Realizálódom. De azzal, hogy Szicíliába utazom, a megnyúló világnak csak egy részét realizálom, a határtalanból csak ezt az egyetlenegyet, a többi mind megvalósíthatatlan marad, egészen biztosan visszavonhatatlanul és mindörökké. Ha most Velencében leszállnék, Ravennába utaznék, onnan Páduába, a lehetőségek közül ismét csak egyetlenegyet valósítanék meg.

A sok élet közül miért élem ezt az egyet? A sok Én közül miért vagyok éppen ez az egy? Valamit akarok tőle, de azt akarni, hogy ez az egy megadja nekem mindazt, amit a többi elmulasztásával vesztettem, bolondság. Szegény utazó, szegény élő, szegény Én.

Azzal, hogy átúszod az óceánt, még nem győzted le, csak a felszín egyetlen vonalán haladtál át egy ideig. S ha képes lennél száz mérföldes mélységben és szélességben úszni, csak most úszol, de hol vannak az évezredek, mikor még nem úsztál s mikor már nem fogsz! Ha már nem lehet egyszerre mindent, legalább annyit, amennyit lehet? Realizálódni ott, ahol tudok. A legjobb úgy, hogy kidobni magamat az ablakon, ráfeküdni erre a mágikus mozgásra, ami az utazás, és hagyni, vigyen ahová akar, és tegye, ami neki tetszik. Kapjon fel az út és repüljön velem.

Ekkor jött közbe a gyomorrontás. Mit evett? A reggeli már nem ízlett, de megitta. Baj volt? Talán. Kis keserűpálinkával próbálkozott, de sajnos hamisítvány volt, és csak a feje fájdult meg tőle. Gondolta, lefekszik aludni, de melankóliával ébredt. Este, bár semmi étvágya sem volt, mégis kávét ivott. Másnap reggel ismét. Akkor az az állapot következett, hogy gyomra a éhségtől fájt, de étvágya csepp sem volt. Az egészet betetözte, hogy mégis megebédelt. Estére már émelygett és szédült. Így telt az utazás első két napja.

A helyzet pontos tudatosításán sok múlik, így hát meg kell tudni: mi a gyomorrontás? A táplálkozás megszűnése oly módon, hogy az ember nem kíván enni. Lényegesen tehát a valósággal való kapcsolat megszakadása. Mint minden betegség. Enni annyi, mint tanulni, szól egy költő. S mikor az evést visszautasítom, a tanulást utasítom vissza. Nem akarok tanulni. A gyomorrontás tehát nem más, mint a realizálódást megakadályozó tényezők túlsúlya.

Közben a tengerparton ült és kedvetlenül a moszatos zöld vizet nézegette. A lassú szél nyirkos meleget hozott. Az egész környezet terhére volt. Holnap megérkezik Szicíliába.

Bárkinek bármi legyen is a véleménye ma Napóleonról, a történet tüzérhadnagyáról, aki francia császár lett és meghódította Európát, kétségtelen, hogy amikor élt, az emberek nem a történet alakját látták benne, hanem valami egészen mást. Az emberi élet korlátlan lehetőségének ez a példája a gyengéket elkábította. Az erőseket még inkább. De az ember már a kortársak előtt is másodrangú szerepet töltött be. A fontos nem Napóleon volt, hanem a napóleoni sors. És ha nem is lehetett utánozni őt, a sors, amit élt, követendő eszménnyé, sőt törvénnyé lett. Gyengékben és erősekben felébredt az élet korlátlan lehetőségének napóleoni tudata: kitűnt, hogy mindent meg tudunk csinálni, mert az, ami bennünk él, határtalan.

Az utána következő nemzedék csodája lord Byron volt. Kässner azt mondja róla: der zweite Traum deren, derer erste Napoleon war, azoknak második álma, akiknek az első Napóleon volt. Byron nem volt Napóleon, de ha előtte nem lett volna, senki sem értené azt a szenvedélyt, amely maga körül az összes határokat esztelenül feldúlta. Az irodalmárok ostoba emberek. Azt hiszik, hogy mindez irodalom. Azt hiszik, hogy romantika. A romantika eredete abban van, hogy az emberek a napóleoni lét nyomán fölfedezték magukban a végtelenséget. Byron romantikus volt, ami azt jelenti, hogy szabadjára eresztette az elementáris tűzvészt, amit az ember magában hord, s aminek neve: élet.

Byron volt a második álom, az összes hagyományos határokon áttörő, az összes bilincseket lerázó, az összes szokásokat felforgató életszenvedély második megnyilatkozása, az élet kimeríthetetlenségének második megnyilatkozása s az élet daimonjának második felszabadítója. S nem állott egyedül. Hogy ne kelljen messzire menni, vegyük Stendhalt, aki saját becsvágyának óceánjába fulladt. Mert a becsvágynak Napóleon óta egészen más értelme lett, mint azelőtt volt. Régebben egy kicsit mindenki szégyellte, ha magában ilyesmit mértéken felül hordozott.

Stendhal elmondta véleményét, amikor Julien Soreljét a Vörös és Fekete hősét megírta. Uralkodni, sóhajtotta, reggel és este, éberen és álmában, józanul és részegen; uralkodni, suttogta esztelen érületében és hajthatatlanul, mint egy hülye. Szegény bolond, egy bűbájos leány szívét eltaposva kívánt a világ trónjára lépni. De mit leány! Mit kegyetlenség! Mit őrület! Mit hülyeség! Uralkodni, uralkodni!

Ez volt a helyzet a második álom emberei között. Uralkodni! Byron és Stendhal, Napóleon apostolai s a napóleoni élet határtalanságának evangélistái kötelezővé tették a végtelenség-szenvedélyt, az uralomvágyat, a hatalmi ösztönt, a szégyentelen becsvágyat. Ne higgye senki, hogy ez a romantika abban az időben higgadtan megítélhető volt. Még ma sem tudja higgadtan megállapítani csaknem senki, hiszen magában mindenki úgy él: uralkodni, uralkodni! Min? Miért? Mindegy. Uralkodni. Lehetetlen volt ellenállni - nem a hősnek, hanem a hősi életformának. És ez alól Shelley éppen olyan kevéssé volt kivétel, mint Keats, Victor Hugo, Leconte de Lisle, vagy bárki más. Amiről itt szó volt: a heroikus életnek új formája, mindenki a végtelent és határtalant, a tökéletest és az istenit látta benne.

Könnyü ma látni, hogy egyik se volt. Akkor bezzeg ugyan kinek kellett volna lenni, hogy a valóságot felismerje? Byron, Shelley, Stendhal, Keats, Hugo mégis csak idejüknek legkitünőbb emberei voltak. S ha ők megszédültek, hogyan lehet nagyobb józanságot követelni Humboldtól, Hegeltől, vagy Fichtétől?

Úgy látszott, hogy ezt már nem lehet fokozni. Az összes nagy érzés felszabadult, és az összes nagy szavakat kimondták. Byron és Stendhal nyomán olyan ember kezdett kialakulni, aki már csak rendkívüli pillanatokban tett különös erőfeszítésekben értette meg, hogy miről van szó. A felcsigázott emberi szenvedély olyan közszellemet alkotott, amely nagy szavakat csinált egy életől, amely már nem volt sehol. Szent Ilonán maradt. Így vált az egész lendület irodalommá s lett a polgár szórakoztatója.

Mert a következő lépést már nem tudta követni senki. A napóleonok elárasztották a biedermeier szalonokat, hősi tetteket hajtottak végre a tőzsdén, a politikai gyűléseken és a hálószobákban. Byron elkezdett a gazdaságtannal foglalkozni, és Stendhal varrólányokat csábított el. Az epigonizmus teteje, amikor a hős újságcikket ír. Ez következett el a negyvenes években, amikor propagandát csináltak egy heroikus életnek, de hérosz már nem volt sehol.

- Nem igaz, itt volt ő, de a világtól már elszakadt, s a padlásszobában lakott. A negyvenes évek manzard-Napóleonja, ez a keserű magányos, ez a nyomorult világhódító, a végtelenségnek ez a koldus uralkodója s a szégyentelen becsvágy toprongyos evangelistája Párizs és Koppenhága külvárosában élt, de nem adott fel semmit.

Az egyik Baudelaire. Etre un saint et un héros pour soi-méme, szent és hős vagyok, de csak magamnak.

Saját korának: vicclapfigura és megbotránkozás. A kor neki: szégyen és utálat. Mikor mindenki nagy szavakat keres a kicsiny létnek, ő kicsiket talál a nagynak. A hódító, ezt a papoló zsivajt már le se nézi, csak mint egy értelmetlen kényszerhelyzetet viseli, s terhére van. A hódító már Stendhalnál befelé fordult, mert kívül a világot Napóleon felégette. A napóleoni becsvágyból pszichológia lett. A feladat most már nem Oroszországot legyőzni, hanem ott belül azokat a birodalmakat, amelyeknek se határuk, se nevük. Hősnek lenni a pszichológiában egészen más, mint a csatatéren. Veszélyesebb. A heroikus élet egészen más síkra helyeződött át. A korlátlan lehetőségek száma új világot nyit itt, miután az, amelyet Napóleon meghódított, poshadó trágyadombbá lett, és valamirevaló ember az utcán már csak az orrát befogva járt. Az élet daimónja megfordult, s a hódítás méltóbb terét kereste s találta meg, azt, amiről e nagyszájú svihákoknak sejtelmük sincs.

Napóleon hozzá képest suhanc. A magányos hős, aki az élet határtalan lehetőségeit pszichológiailag meglátta, s az elementáris tüzvészt befelé is szabadjára eresztette, volt az új fensőbbrendű ember. Az igazi győző, helyesebben az igazi legyőzött azonban nem Baudelaire volt, hanem Sören Aaby Kierkegaard. Mert nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ennek az újfajta belső győzelemnek ára a külső legyőzetés. Ezt a világot csak az hódíthatja meg, aki zátonyra jutott; csak az összetört ember diadalmaskodhat. Kierkegaard a harmadik álom - der dritte Traum deren, derer erste Napoleon und zweite Byron war. A hódítás teljesen megszünt mint világi tevékenység. S erre a tevékenységre tényleg a legjobb a padlásszoba.

Kierkegaard hallatlan fölfedezést tett, olyan nagyot, amelyhez súlyra nézve a wagrami csata olyan, mint egy futballmeccs. Az élet, mondja, nem a jelenségen, nem a látható s érzékelhető képen, képzeten és alakon múlik: a belső aktivitáson, a pszichológiai tevékenységen, amely a külső világtól teljesen független. Az emberi lét nem jelenségekből, hanem elhatározásokból áll. Az egyedüli fontos, amiben az emberi lény közvetlenül él. Az egzisztencia középpontja nem a jelenség, hanem az elhatározás.

Ma még sokan azt hiszik, hogy a hősben a látvány, a színpadi, megható és elragadó hatásos szerep a legfontosabb. Nem. A hősben egyedül a megvalósuló álom és eszmény a fontos. Mert az élet nem a hírből, hanem az álomból táplálkozik. Az igény Napóleon óta megváltozott. Az újabb emberfajtát a császár nem elégíti ki. Előnyben részesítette a padlásszoba lakóját, aki a fűszeresnek is tartozott, de a pszichológiai hőstett líráját meg tudta valósítani.

Amikor a hajó Szicília egy kikötőjében letette, lakást keresett, átöltözött és kiment. Gyomra rossz volt, s lehelletének szagát maga is elkerülte. Mindenekelőtt megfürdött a tengerben, aztán valahová le akart ülni pihenni. A házak között forró büdösség aludt, mint egy zsíros és nagyhasú szörny. Fát keresett, hogy árnyékában lehűljön, de csak bokrot talált. A melegtől elkínzott ág a napsugarat nem fogta fel. Mégis leült és nézte a vizet. Étvágyrontó zöld moszatok úsztak benne, s a fenekén a kövek között elhasznált edények törmeléke hevert. Tovább indult, hogy alkalmasabb helyet keressen. A part mellett inogva lépdelt. A hegy felől a lomha szél émelyítő nehéz illatot hozott, amitől minden tagja ellankadt. Csakhamar ismét leült. Csak úgy volt ott, semmi nélkül, könyv nélkül, gondolat nélkül, kívánság nélkül, kedv nélkül, öröm nélkül.

Azt gondolta, hogy itt a parton majd kedves, hosszú sétákat tesz. De út nem volt sehol, csak öszvérek taposta ösvény, tövises bokrok között az ingó köveken. A tenger cseppet sem volt barátságos, vízében a torzonborz hínárral és a nyúlos zöld moszattal. A nap meg annyira perzselt, hogy ha egy percre megállt, bőre égni kezdett.

Visszajövet a kövek között neszt hallott. Két lépésnyire tőle kígyó siklott el, nem is nagyon sietve, még vissza is fordult és sziszegett. Így hát, gondolta, a sétát is fel kell adni. Kár. De ilyen körülmények között öngyilkosság lenne. Minden bokorban mérges kígyó lehet. Talán rálép, vagy ráül, s akkor megmarja. Dermedten állt. A kígyó már jó ideje, hogy eltűnt, mozdulni sem mert. Később óvatosan lehajolt, követ vett fel s odadobta, ahová a kígyó bújt. Még egy követ. Semmi. Elindult, a kövek alját remegve nézte, nem nyúlik-e el közöttük a vipera. Mostmár nemcsak a melegtől izzadt. Ettől a naptól kezdve csak a házak közvetlen közelében mert járni.

Gyomra még mindig nem javult. A hőség állandó volt, a lusta szél fűszeres illatot hozott a hegyekről, s olyan nyirkos volt, hogy a szobában is minden tárgy a párától ragadt. Néha felnézett a környező sziklákra, s árnyékosabb helyet, szabadabbat vélt felfedezni. De amikor indulni akart, eszébe jutott a kígyó. Inkább a forró fal tövébe ült, s nézte a vízbedobott cserepeket.

Sajátságos: ez a sűrű melankólia, mióta elindult, már több mint egy hete, szűntelen tart, rosszul alszik, izzad, fáradtan ébred, a reggeli nem ízlik, és borzadva gondol arra, hogy kimegy a napra fürödni, de mégis megy, mert a házak között a párolgó olajgáz és a foszló szemétszag elviselhetetlen.

A szélső háztól nem messze szokott fürödni. A parton haladt, inkább a vízben, gondolta, hogy a kígyó a tenger közelébe nem merészkedik. Száz lépés lehetett mindössze, legfeljebb százötven. A legyek itt már nem kínozták annyira. A vízbe gázolt, a világos kövekre lépett, először mindig óvatosan megnézte, hová. Néhány métert úszott kifelé, aztán hirtelen visszafordult, mert azt hitte, hogy valami bestia megtámadja.

Megérkezése után a hatodik napon, éppen délelőtt s fürdőben, a nyilt tengeren, kint messze a parttól, lehetett vagy három mérföldnyire, bukdácsoló nagy halat vett észre. A hal gyorsan úszott, farokuszonyát a vízból ki-kivágta, és hancúrozott. Cápa, gondolta, hiszen csak a cápa szokott egyedül vadászni. Szívdobogást kapott, mint amikor a kígyóval találkozott. Már ez is.

Más fürdőhelyet kell keresnie. Ez itt nem elég védett. A cápa könnyen idejöhet és megtámadhatja. Néhány méterrel odébb sekély vizet talált, ahol a sziklák medenceszerűen körülvették a fürdőhelyet. Ha bement, itt igazán védve volt. Fürödni ugyan nem tudott, mert a víz sekély volt, meleg, poshadt és kevés. Végül, gondolta, mi különbség van aközött, hogy otthon, abban a mosdótálban mosakszik, itt meg ebben? Mert az egész tényleg alig volt nagyobb, mint a mosdótál. A különbség az, hogy itt a nap eszeveszetten tűzött, és a legyek marták.

A tizedik napon elhatározta, hogy csak akkor megy fürödni, ha a nap már leszállt. Reggel és délelőtt a templom lépcsőjén állt, a falu egyetlen árnyékos és aránylag hűs helyén, s a legyeket hajtotta el magáról. Ha északi, vagy keleti szél volt, az idő tűrhetően telt, de a déli szél a házak minden bűzét idehozta. Dél felé aggódva gondolt az ebédre. Nem volt éhes, és gyomrában a realizálódás már két hete megállt. Mintha emészthetetlen massza ült volna benne, szivacs, vagy itatóspapír. Rosszkedvűen evett. A bor nem ízlett, de itta, mert legalább elálmosította. Délután ismét a templomhoz ment, lelapulva a falak között, nehogy a nap érje. Itt ült fél hétig. Akkor a nap már annyira lehajolt, hogy elmehetett a mosdótálig. Megmosdott, s idegesen nézte a nyílt vizet, vajon nem közeledik-e a cápa?

Az út igazán nem sikerült. Azzal indult, hogy a lehetőségek minden irányban kitágulnak előtte, íme most úgy látszik, hogy ugyanazok a lehetőségek lezárultak, és még soha sem volt ennyire fogoly, mint most. Tágas nagy séták helyett ötven lépés a fal tövében a háztól a templomig és vissza; sok új íz helyett az állandóan émelygő gyomor; ragyogó napfény helyett a kényszer, hogy az árnyékban üljön; a vidám és friss fürdő helyett a kicsiny mosdótál. Ennyire szűkült a kitáguló világ? És ha történetesen arra gondol, hogy a fülledt szagoktól fuldoklik, hogy a legyek marják, és nyaka, karja, válla már csupa seb és hólyag, a nyirkos szél az agyára fekszik, akkor azt kell gondolnia, hogy mindazt, amit várt, negatívan élte át, vagyis éppen az ellénkezűjét annak, amit remélt.

A kérdés, amiért az utazást elhatározta s magát ebbe az elhatározásba belevitte, a következő: próbára tette magát, vajon mindaz a szépség, amit e ragyogó világban sejtett, ki tudja-e csalni kolostorából, vajon elég erős ahhoz, hogy a tündöklő természet kisértésének ellenálljon? Elég erős volt hozzá. Az Ént nem lehetett kicsalni semmivel. Csak még beljebb bújt. Csak szenvedett bele.

Amit tapasztalt: saját arca néz vissza rá. Az Én bent volt, de kívül se látott mást, csak őt. Amikor a tengerbe lép, kenőcsös moszat tapad rá, undorító legyek bosszantják, gyomra émelyeg, a forró párában fuldoklik, éjszaka izzadtan és álmatlanul, mint a kemencében az izzó kőfalak között hentereg. Utazva önmagad ismered meg. Ez vagyok én? Ez a harmadik álom? Ez a nyomorúságos féreg? Igazán nem hasonlít sem az elsőhöz, sem a másodikhoz.

Előnyben részesítette a helyzeteket, amelyekben magát feszélyezve érezte, s aszkétikus szigorral védte meg magát attól, hogy a világgal békét kössön. Nem! Nem a világ! Az Én! Mit akar? Azt, hogy legyőzzék? Most aztán le van győzve. Tökéletesebben már nem lehet.

Ilyen vagyok? Így rettegek étvágyamért, így borzadok a szabad vízben úszni, menekülök a hüllő elöl, amely talán nem is mérges? Így féltem magam a napfény erejétől s a parazita legyektől? Ez vagyok Én?

Elutazott? Nem. Tapodtat se mozdult hazulról, mert Énjéből nem tudott kilépni. A mágikus mozgás, ami az utazás, nem tudta kicsalni belső kolostorából, ahol fogvacogva, dideregve valamit félt. Görcs. Gyomor. Fürdő. Nap. Ami eléje lépett: étel, bor, gyümölcs, séta, víz, kövek, virágok, illatok - attól rosszkedvűen és leverten elfordult, mert nem talált velük viszonyt, és a világból nem tudott semmit megszeretni. Ahelyett, hogy az Én is olyan tág, szabad és levegős lett volna, mint a világ, a világ is olyan szűk, sötét és szánalmasan kicsiny lett, mint az Én. A fürdő szimbóluma: nem irtózatos, hogy az óceán helyett itt fürdik ebben a ronda pocsolyában? De az. Lavórban mosdik a tenger partján. Miért? Fél a poliptól, a cápától, a ráktól. Ő fél? Az Én. Mit félt? Önmagát. Csak hogy megmaradjon, senki se bántsa, meg ne sértse, jaj, el ne veszítse. S mit ért el vele? Rossz gyomrot, kínlódó izzadást, lapulást a fal tövében, unalmat, légycsípést.

Ehelyett belül bíbelődik önmagával, túlzott, tiltott és tisztátalan művelettel belenyúl minden piszokba. Ez a pszichológiai hős? Látni, beismerni, szenvedni, megalázkodni, bevallani. A lélekelemzés aszkétikus pátosza. Befelé utazik és fölfedezi magát. Piha! Elég.

Nem elég. Ha már itt vagy a pszichológiai líra mámorában, valld meg, hogy az egész kicsalás-elmélet gyatra és komisz önáltatás. Úgy tűnteted fel, mintha ez a világ itt azt akarná: egyél, igyál, fürödj, sétálj, szeresd a kockázatot, a szabadságot, a veszélyt, a napot, - végre szeress valami mást is önmagadon kívül, s te állhatatosan nem engednél neki, mert kitartasz. E gyakorlat pedig dicsőség. Hát azt hiszed, ha nem szeretsz semmit, magadat tudod? Önmagadhoz csak a világon keresztül vezet az út, és nem szeretheted magad, ha mást nem szeretsz. Az, hogy elbújsz előle, nem jelenti, hogy elbújsz magad elől? Nem kell a nap, más szavakkal: nem kellesz magadnak. Mi ez? Mindentől félsz? Miért? Mind ellenedre van? Hal? Bor? Kígyó? Nap? Illat? Szél? Mind téged kínoz, nyomorult? Nem inkább az Én az, ami kínoz? Bolond!

A valóság lesújtóbb, mint hitted. A helyzet igen egyszerű: nem tudsz kilépni magadból. S ez az Én nem kolostor. Hagyjuk a vallásos illúziókat. Nincs itt szó semmiféle vallásról. Nem akar téged itt megkísérteni senki. Magad tetted próbára magadat, hogy ki tudsz-e bújni a sorvasztó önelemzés önző ájulatából, amely nem tud mást, mint önkínzó vádakat emelni, s fal mellé bújik, ha kisüt a nap.

Megbuktál szerencsétlen. Ezt akartad. Most elérted. Alkalmatlan vagy arra, hogy a világot szeresd. Ironikus érzelgő. Megváltatlan szent. Önmagát nem tudja feladni. Be van zárva Énjébe. Állandó aszkétikus rendszabályokat alkalmaz, s amikor élveznie kellene, elrejtőzik saját öröme elől, mert azt hiszi, bűn. A bűn, barátom, az, hogy bennemaradsz. Hogy Én maradsz, s képtelen vagy az utazás mágikus metamorfózisában tengerré, nappá, borrá, széllé válni. Ezért nem tudsz enni rendesen, s a narancsligetek illatában émelyegsz. Próbáld meg, nem a magad nevében élni a világot, hanem a világ nevében élni magadat. Próbáld meg magad lantnak élni, amin az elemek játszanak. Ki követeli tőled, hogy ha valami szépet látsz, előbb leköpjed önmagadat? Ez neked a vallás? Ez a te vallásod? A világot lepiszkolni, hogy csak az Én maradjon épen? Nem vallás ez, barátom, hanem rossz kedély.

Fel kell adnod azt, amit meg akartál menteni. Hősi életet örököltél, de az első álom eltűnt, s utána eltűnt a második. Le kell mondanod a hősi pátoszról. Amit tőled követelnek, az nem a megtanult szerep jól árnyalt elszavalása. Ne légy többé hős. Tanulj meg élni úgy, mintha egyedül lennél. Mintha nem nézne senki. Mintha otthon lennél. Mit akarsz? Ugyanazt a szerepet játszod befelé, amit őseidtől tanultál, de ők kifelé játszották. Hidd el, befelé nincs hősi szerep, de hős sincs. Jó embernek lenni. Próbálj meg őszinte lenni pszichológia nélkül. Szeretni Én nélkül, Istent látni vallás nélkül. Csak úgy, ahogy tényleg van. Valahogyan szívből és örömmel. A féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala. Csak Isten van, ő ragyog itt a tengeren és a narancsligetek között, és ez a bűvös illat ő, a szél is ő, a kígyó is ő, a cápa is, a bor is. Ne számold, hogy hányadik álom vagy. Inkább álmodj magad.

folytatás