Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

« vissza a Hamvas Béla (1897-1968) főoldalra

Hamvas Béla
TABULA SMARAGDINA
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
http://www.extra.hu/apoka/hamvas/tabula/tabsmar.html
http://www.tradicio.org/hamvas/tabula%20smaragdina.htm

Kommentár a
Tabula Smaragdina
(Hermész Triszmegisztosz)

tizenhárom mondatához, egyben bevezetés az

Alchimiába
(a hermetikus gondolkozásba)

I.
TÖRTÉNETI BEVEZETÉS
Nem gyanútlanság, hanem rosszhiszeműség lenne, ha valaki a Tabula Smaragdinát a XX. század közepén oly értelemben kísérelné meg magyarázni, ahogy azt bizonytalan néhány ezer évvel ezelőtt szerzője értette és leírta. A Tabula Smaragdina az őskori hagyomány nagy és jellegzetes műve. Keletkezése óta a hagyomány korszaka lezárult, az emberiség a történet korszakába lépett, és minden jel arra vall, hogy a történeti korszak is vége felé tart. Ami e hermetikus alapmű korhű és filológiailag hiteles magyarázatát lehetetlenné teszi, nem az, hogy attól bennünket néhány ezer év, hanem hogy két világkorszak választ el.

Persze ez nemcsak a Tabula Smaragdinára érvényes. Vonatkozik az archaikus kor minden hasonló művére, a kínai, a hindu, az egyiptomi, a héber, a görög hagyomány minden fennmaradt sorára, sőt festett és faragott és épített művére. A filológia és a kommentár nem lehet tisztességes, ha az ember nem azzal kezdi, hogy e korszakok között levő fundamentális különbséget tudomásul kell venni.

Az őskori műveket kommentálni mégis nemcsak gondolatilag érdekes, hanem azokat - különösen most - a történeti korszak végével újra kommentálni kell. Kell pedig azért, mert éppen ma semmi sem látszik fontosabbnak, mint a korszakok gondolkodását egymáson lemérni. Tárgyilagosabb mérték, mint a mai gondolkodástól - ha nem is tökéletesen távolálló - de alapvetően különböző archaikus gondolat, nincs. Amire szükség van, nem is filológiai kommentár, hanem oly mérték, amely a két gondolkodást megkülönbözteti, hogy a kettő egységét meg tudja teremteni. A Tabula Smaragdina világa számunkra helyreállíthatatlanul elmúlt. Ahogy elmúlt a Tao-te king és HÉRAKLEITOSZ, a Mahabharáta és AISZKHÜLOSZ világa. Különös naivitás kell ahhoz, hogy az ember a művek restaurációjában hinni tudjon. A szcientifikus filológia ma részben még ebből a hiszékenységből él. Az őskor művei azonban mindinkább az idő túlsó feléről való atmoszférájukkal egyedülálló módon alkalmasak arra, hogy ösztönzéseikkel és gondolataikkal azt, ami bennünk rejtett, kibontsa, ahogy a modern fizika és geometria önmagát PTOLEMAIOSZon és EUKLEIDÉSZen, a matematika önmagát PÜTHAGORASZon tudja mérni, a kémia az alkímia gondolatain tudatosítja önmagát.

NIETZSCHE is Apollón és Dionüszosz orfikus isteneinek neveit veszi elő, hogy korunk döntő feszültségeit megértse. A történet előtti és történet utáni korok affinitása, úgy látszik, tény. Amit a szcientifikus filológia az affinitásról tudomást nem szerezve és önmagát objektív eredmények látszatával hitegetve csinál, merő ismeretszerzés. De nem ismeretekre, hanem tudásra van szükség.

A Tabula Smaragdina latin nyelven maradt fenn. Egyesek szerint görög szövege is volt, de elveszett. Mások szerint a Tabula Smaragdinát eredetileg is latinul fogalmazták. Ennek a feltevésnek a szövegben levő görög szavak ellentmondanak. A Tabula Smaragdina tizenhárom mondat. Szerzője a szöveg szerint HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ (háromszor legnagyobb Hermész). Hermész nevét a gnosztikus és alexandriai iratok jól ismerik. A legvalószínűbb hipotézis, hogy egyiptomi származású ember volt, bár a név nem személynév, hanem úgynevezett beavatási fokozat. Lehet, hogy Toth volt, Toth pedig az egyiptomi leviták magas kasztja, mint Iránban a Zarathusztra, vagy Indiában a risi. Ma úgy mondanánk, hogy mester volt. Kora bizonytalan. Vannak, akik keletkezését az özönvíz után az első generáció idejére teszik, de nem tudni, hogy Kr.e. 8000-ben, vagy Kr. e. 12000-ben történt özönvízre gondolnak-e. HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ tekintélye igen nagy volt. Felőle még az egyházatyák is különös tisztelettel beszélnek.

Az alexandriai korból HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ neve alatt egész sereg, főként dialogizált értekezés maradt fenn. A gyűjtemény általában a Corpus Hermeticum neve alatt ismeretes. Ezek az értekezések - ha töredékesek is - világosan jelzik, hogy valamely beavatás oktató művei. Túlnyomó részük inkább kései gnosztikus iratnak látszik, könnyen feltételezhető, hogy itt nem magáról Hermész személyes tanításáról, inkább a hermetikus hagyományba való beavatásról van szó. A Corpus Hermeticumban csak néhány mű van, amely a konvencionális katekizmus stílusnál magasabb nyelvet használ, s e művek gondolatainak folyamatos jelenléte különböző szerzőknél úgyszólván a mai napig követhető. Ezek az értekezések, főként a negyedik (az úgynevezett szent beszéd) és a tizenhatodik (Ammonhoz), a többitől már tömörségüknél fogva is különböznek, sok tekintetben a gnóziszt, az orfikát, a Kabalát és az egyiptomi hagyományt kötik össze, ma már meg nem állapítható módon szintetikusan, vagy mindössze szinkretikusan. Gondolataik az egyházatyák műveit is át- meg áthatják, ORIGENÉSZét és ALEXANDRIAI KELEMENét éppen úgy, mint NIZZAI és NAZZIÁNI GERGELYét, DIONÜSZOSZ AREOPAGITÁét és MAXIMUS CONFESSORét. Később e gondolatok az alkímián kívül a középkori misztikusoknál élnek tovább. BÖHME, SAINT-MARTIN, OETINGER, SCEUS, BAADER, MOLITOR gondolatvilága egész SZOLOVJEVig, BERGYAJEVig és BULGAKOVig a legkönnyebben innen érthető.

A hermetikus művek a hellenisztikus Alexandriából kelet felé is elterjedtek, és Európába bizonyos megfogalmazások az araboktól kerültek át. Vannak, akik az egész alkímiát arab eredetűnek mondják. Ez a feltevés ilyen mereven egészen biztosan hamis. A hermetika olyan hagyomány, amelyen amíg a középkorban Európába került, sok iskola dolgozott. Abban az alakjában például ahogy PARACELSUSnál, vagy BÖHMÉnél felmerül, az eredeti egyiptomi és későbbi görög orfikus, püthagoreus és kabalista és arab elemeket meg különböztetni már teljesen lehetetlen. Olyan formájában pedig, ahogy SAINT-MARTIN után jelenik meg, az egész őskori hagyománynak csaknem tudatos egyesítési kísérlete.

II.
A SZÖVEG
1. Verum, sine mendatio, certum et verissimum
– ’Való, hazugság nélkül, biztos és igaz’.

2. Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius
– ’Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd’.

3. Et sicut omnes res fuerunt ab uno, meditatione unius: sic omnes res natae fuerunt ab hac una re, adaptatione
– Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.

4. Pater eius est Sol, mater eius Luna, portavit illud ventus in ventre suo, nutrix eius terra est
– Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.

5. Pater omnis thelesmi totius mundi est hic
– Ő a théleszma, az egész világ nemzője.

6. Vis eius integra est, si versa fuerit in terram
- Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.

7. Separabis terram ab igne, subtile a spisso, suaviter, cum magno ingenio
– Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással, szenvedéllyel.

8. Ascendit a terra in coelum, iterumque descendit in terram et recipit vim superiorum et inferiorum. Sic habebis gloriam totius mundi. Ideo fugiat a te omnis obscuratis
– A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér.

9. Hic est totius fortitudinis fortitudo fortis. Quia vincit omnem rem subtilem, omnemque solidam penetrabif
– Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja.

10. Sic mundus cratus est
– A világot így teremtették.

11. Hinc adaptationes erunt mirabiles, quarum modus est hic
– Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja.

12. Itaque vocatus sum Hermes Trismegistos, habens tres partes philosophiae totius mundi
– Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.

13. Completum est quod dixi de operatio solis
– Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.

AZ ARAB VÁLTOZAT
1. Való, való, nincs benne kétség, biztos, megbízható.

2. Íme, ami fent van, alulról jön, ami lent van felülről. Az Egy műve a varázslat.

3. Ebből az Egyből egyetlen művelettel minden létező így keletkezett.

4. Apja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.

5. Ő a varázslat nemzője, őrzője, ereje tökéletes, a fények élesztője.

6. Tűz, amely földdé válik.

7. Válaszd el a tüzet a földtől, a könnyűt a nehéztől, vigyázva, mesteri kézzel.

8. A földről az égbe száll, úrrá lesz a fény fölött, s ismét leszáll a földre. Megszerzi a felső és az alsó erőket. Így lesz úrrá afölött, ami fent van, s ami lent. Mert veled van a fények fénye, s ezért a sötétség előled kitér.

9. Az erők erejével leszel úrrá a finom fölött, és hatolsz be a nehézbe.

10. Olyan ez, mint a világ teremtése.

11. Az ilyen tett varázslat, és ez a módja.

12. Ezért neveztek Háromszor Nagy Hermésznek.

13. Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.

Gabir ibn Khajjam (Al Gabir)

*

A Tabula Smaragdina mondanivalója a következő. Ha az ember az Egy varázslatának műveletét végre akarja hajtani, műveletéhez az, ami lent van és ami fent van, egymásnak megfelel. Mert ahogy minden dolog az Egy gondolatából származik, úgy a természetben is - átvitellel ugyan, de - minden az Egyből keletkezett.

Hogyan származott és hogyan keletkezett?

Nemzője a Nap. Anyja a Hold. Méhében a Levegő hordozta és a Föld táplálta. Mert ő (a théleszma) az egész világ nemzője. Ereje a legmagasabb fokra akkor lép, ha a földre ér és onnan visszafordul. Ez pedig a művelet teóriája, mondjuk, ez volt az ismeretelmélet.

Most következik a gyakorlati útbaigazítás. Mit kell tenni? A tüzeset a földtől és a könnyűt a nehéztől el kell választani. Az elválasztásban a tudás éppen olyan fontos, mint a szenvedély. Megkülönböztetni és megkülönböztetni. Ez a legfontosabb.

E művelet közepette (a théleszma) fölemelkedik, aztán leszáll, hogy a felső és az alsó erőket is magába szívja. Ilyen módon az ember a dolgok fölött levő hatalmat elnyeri. A sötétség pedig eloszlik. Az ember oly hatalom birtokába jut, amely a légneműt is megfoghatóvá és legyőzhetővé teszi, a nehéz anyagot pedig áthatja.

A világot ilyen módon teremtették és ez az átvitel módja is. Mindez tulajdonképpen nem egyéb, mint a Nap művelete.

PARACELSUS a Tabula Smaragdinához azt a megjegyzést fűzi, hogy a tizenhárom mondat az az univerzális recept, amely szerint a dolgok természetes, vagy tökéletes állapotukba helyezhetők. Különbség a földi, ásványi, növényi, állati, lelki, szellemi körök között nincs, mindegyikre egyaránt alkalmazható.

A legeslegelső gondolat, amit meg kell érteni, hogy mit jelent az Egy varázslatának műveletét végrehajtani. (Az arab szöveg szerint: Az Egy művelete a varázslat. PARACELSUS: auszurichten die Wunder eines einzigen Dinges. Ad perpetranda miracula rei unius.)

Ez a művelet:

1. Az embert a dolgok fölött való hatalomhoz juttatja.

2. A világot is ilyen módon teremtették.

3. Tulajdonképpen nem egyéb, mint a Nap művelete.

Akármilyen nehéz is legyen megtanulni és gyakorolni, érdemes. A dolgok fölött való hatalmat ígéri (nem az önkényt!). A légnemű legyőzhetővé lesz (az ember repül!) és a nehéz anyag átlátszóvá (mint a röntgensugarakkal). Az arab szöveg azt mondja: olyan ez, mint a világ teremtése.

Hogyan kell kezdeni? Úgy, hogy az ember megkülönböztet. A könnyűt a nehéztől elválasztja. A példa mindjárt világosságot fog teremteni: Pál Apostol azt írja, hogy az ember élhet test szerint és szellem szerint. Ugyanő más helyen hármas megkülönböztetést tesz, testi, lelki és szellemi között. Szarkikosz, pszükhikosz, pneumatikosz. És ugyancsak PÁL a természeti és a szellemi ember megkülönböztetését tanította.

A Tabula Smaragdinában az elválasztást ilyen módon kell értelmezni. Ez a belső chemia alapművelete: megkülönböztetni. A dolgokat egymástól elválasztani és azokat külön tartani és azokat elnevezni és külön-külön azokat megismerni. Az első lépés a tüzes és a földes elemek megkülönböztetése. Testemben - mondja PÁL - más törvényt látok, amely ellen értelmem szembefordul.

Amit tehát a Tabula Smaragdina tanít, az a belső chemia analitikus módszere. Egyfajta beavatás, amely szerint az ember a dolgokat, de elsősorban önmagát, mint Paracelsus mondja, a tökéletesség állapotába helyezheti. Olyan transzmutáció (átváltozás), amely minden létezőre alkalmazható.

Mi ennek az átvalósulásnak ismertetője? Az, hogy pontosan olyan, mint amilyet a Nap végez, amikor világosságával és melegével és sugarainak egyéb életkeltő tulajdonságaival életet fakaszt és nevel. Senkinek se jusson eszébe ezt a hasonlatot elcsépelt metaforának tartani. A szellem és a Nap műveletei között analógia van, s az analógia nem hasonlat, hanem egyfajta logika. Erről még éppen eleget lesz szó.

A Tabula Smaragdina azt mondja, hogy ugyanazt a sugárzó, életfakasztó meleg világosságot, amellyel a Nap a természetet elárasztja, az ember önmagában megvalósíthatja és azt a sugárzást életének tartalmává teheti. De ugyanezzel a sugárzással a dolgokat is áthathatja. Ez a művelet az, amit később alkímiának neveztek el. Aranycsinálásnak azért mondják, mert az arany a Napnak megfelelő fém és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá, vagyis arannyá változtatja.

Az alkímia azt mondja, hogy a lények és a dolgok meg- és átváltoztathatók. Annál is inkább, mert ahogy a lények és a dolgok itt a földön élnek, az nem is természetes, nem is tökéletes.

De van olyan eljárás, amellyel az ember önmagát a tökéletességbe helyezheti, és ez az eljárás ugyanaz, mint amellyel a dolgokat is tökéletessé teheti. Az alkímia az a tudás, mely a tulajdonságok és az elemek megváltoztathatóságát tanítja oly módon, hogy abból indul ki: a környező jelen világ nem az eredeti természet, hanem annak elrontott alakja. Ezt a romlást ki kell küszöbölni és az eredeti természetet helyre kell állítani. Az analógia nyelvén ezt úgy fejezték ki, hogy az elemeket arannyá lehet változtatni.

A Tabula Smaragdina ezek szerint nem egyéb, mint annak a műveletnek receptje, amely szerint a világ (ember, tulajdonság, dolog, elem, fém, stb.) eredeti és valódi állapotába visszahelyezhető. Ilyen művelet van. A művelet tulajdonképpen és végeredményben egyetlen mondatban kifejezhető. Esetleg egyetlen képletben. Ezt a képletet az alkímia az analógia nyelvén a Bölcsek kövének nevezi. Kőnek nevezi azért, mert ez minden egyéb gondolat és művelet fundamentális alapja.

III.

SORS ÉS ARITMOLÓGIA
Aki az újkori európai filozófiából indul ki, archaikus gondolkodást soha megérteni nem fog, nem tud és nem is tudhat. A filozófia Európában a létezés minden egyéb mozzanatát leválasztva egyedül az ismereteket kívánta rendezni és ezért végül is teljes egészében tudománnyá óhajtott lenni. Mivel azonban a realitással tevékeny kapcsolatban a tudomány állott, a filozófia az elő és az utótudomány sajátságos faja lett, éppen olyan önkényes, mint amilyen mulandó.

Az archaikus gondolkodás minden esetben beavatás. Ilyen a hindu szánkhja, a kínai Ji king, a héber Kabala, a görög orfika, a kaldeus asztrológia és a bizonytalan, talán egyiptomi eredetű alkímia. Az a tény, hogy az archaikus gondolkodás beavatás, a következőt jelenti: olyan teoretikus praxis, illetve olyan praktikus teória, amely az ember számára a létezés alapkérdéseiben való elméleti beavatással gyakorlott élettervet nyújt. E kettő egymástól nem választható el. Az utolsó archaikus beavatás PLATÓNé, igen sápadtan azt az elrajzolt orfikát tanította, melyet később idealizmusnak neveztek, s amely oly számos khimérát nemzett. Az európai filozófiákat egyszer érdemes lenne oly módon megvizsgálni, hogy melyikben milyen tudattalan beavatási kísérlet rejtőzik. Valószínű, hogy az embernek BACONt, SPINOZÁt HUME-ot, KANTot, HEGELt, SPENCERt aszerint kellene értékelnie, hogy azok milyen beavatás alapján milyen élettervet kínálnak, az értelmetlenségek feneketlensége, főként azonban a tengernyi laposság fölött szégyenkeznie kellene.

Minden archaikus beavatás bázisa az aritmológia. Az európai filozófiák alapja is az, ha nem is tudnak róla. Aritmológiának nevezik nemcsak a számértelmezést, hanem az értelmezés összes következményeit is. Az archaikus aritmológiák közül Európa kettőt vett használatába. Az egyik az orfikus tízes, amelyet számrendszerének alapjává tett, a másik a kaldeus tizenkettes, amellyel az időt méri. A hagyomány ismerte a kínai (64-es), a szánkhja (25-ös), a Kabala (22-es) aritmológiát. Egyebek között a különböző mitológiák, sőt a naptárak (tolték), a betűjelek bázisa is az aritmológia. A beavatás azért nyugszik az aritmológián, mert a dolgok megismerése, az életterv felépítése és megvalósítása is a számok rendje szerint történik.

Ha az ember csak rövid és futólagos szemlét tart azok fölött az aritmológiák fölött, amelyek Európában, természetesen ismét teljesen tudattalanul, a dolgok megismerését, az életterv felépítését és megvalósítását irányították, abból a reménytelen zűrzavarból, amelybe Európa végül is került, mert abba kerülnie kellett, sokat megért. Mindenekelőtt, a szcientifikus matematika számértelmezése. A matematika és kezdeményezésére az egész természettudomány megkísérelte a számot minőségétől megfosztani. Olyan kvalitástalan számot konstruált, amellyel tartalmától függetlenül, mint merő formális elemmel (tényezővel) lehet operálni. E percben az ember ne keresse a formai és tartalmi (kvalitás-kvantitás) elemek szétválaszthatatlanságának, mégis szétválaszthatóságából származó meg nem oldható bonyodalmakat. Semmi egyébre ne legyen tekintettel, csak arra, hogy a szcientifikus számértelmezés szükségképpen milyen módon vált az eldologiasodás bázisává, más szóval, hogy e steril szám, miképpen sterilizálta a gondolkodást, vagy ami ugyanaz, az életvezetést.

A szám értelmezése minden egyéb létezési mozzanat értelmezésének fundamentuma. A számkoncepció dönti el annak a világnak szerkezetét és képét, amelyben élek, s így annak az életnek alakját és értelmét és súlyát és értékét, amelyet élek. Az eldologiasodott számkoncepció következménye az emberi létezés területén azt az irreális helyzetet teremtette, amelyben annak színtelenné és értelemüressé és absztrakttá és személytelenné kellett válnia.

A kvalitástalan számkoncepció megteremtette a kvalitástalan embert. Vagyis a kvalitástalan ember megvalósítása törvényes és hivatalos életterv lett. Ez az ember azonban természetesen nem realizálható. Nem volt és nem is lesz soha. A kvalitástalan ember az ember számára egyáltalán nem jelent olyan életterv-kísérletet, amelyet ha valamely mértékben megvalósít, annak arányában boldogul. Sőt éppen ellenkezőleg. És ez a dologban az elhihetetlen botorság. Minél inkább megvalósítja, annál üresebb és boldogtalanabb, mert annál személytelenebb és sterilebb. A kvalitástalan ember nem ember, hanem dolog (termelőeszköz), de még dolognak is tarthatatlan és absztrakt. A gondolkodók azt a mozzanatot, amikor az eltömegesedés megkezdődött, sokat keresték. Az eltömegesedés időpontja helyenként más. De forrása minden esetben egy: amikor az ember létezésére a minőségtelenséget alkalmazni kezdte. Abban a percben az ember eldologiasodása elkezdődött. Ami csak más kifejezés arra, hogy merő mennyiséggé kezdett lenni. Ez a minőségtelen, merőben mennyiségi ember, akit úgy ismerünk, hogy tömeg.

A matematika számértelmezése a másik oldalon természetesen szabad utat nyitott azoknak az éppen olyan önkényes, mint amilyen tarthatatlan számértelmezéseknek, amelyek az eldologiasodott tömegemberrel szemben az anarchikus és autarchikus egyén (én) élettervét kívánták megvalósítani. Az ilyen számkoncepciókkal az európai gondolkozás és irodalom és művészet tele van. Néhány ilyen számértelmezés: az idealista, a realista, a romantikus, a klasszikus, a szubjektív, az objektív, a pszichológiai, a szociológiai, a mágikus, a konkrét, az absztrakt, a mítikus, a történeti, a teológiai, az eszkatológiai, a konvencionális, a naiv, az egzisztenciális, a pragmatista, a pozitivista.

A XX. században a számértelmezések jelentőségére rájöttek. Csaknem komikus, de mindenesetre botrányos körülmények között. A fasizmus azt kezdte tanítani, hogy az árja és a nem árja fizika, kémia, technika, orvostudomány, stb. egymással nem azonos. Kezdetleges nyelven tehát a fasizmus kijelentette, hogy az árja és nem árja számértelmezés különbözik. Van árja és nem árja szám. Később a bolsevizmus is erre az alapra helyezkedett és különbséget kívánt tenni a kapitalista és kommunista szám között. Ez volt a XX. században a legnagyobb skandalum. Az ember megrökönyödve hallotta, és volt kénytelen tudomásul venni, hogy a fizikát és a kémiát és a biológiát és természetesen a matematikát világnézeti és hatalmi rendszerek függvényévé teszik. Nem egyéb ez, mint a szám egzisztencializálása, vagyis nem egyéb, mint a másodlagosan felépített ideológiának az alapokra való visszavetítése, illetve a sorrend megfordítása. Mert az értelem nem az ideológiából kerül a számba, hanem a számból az ideológiába. Ezen felül persze még gondjuk volt arra is, hogy ezt a fejreállást úgy nevezzék el, hogy: végre a talpunkra állottunk.

Ha az európai matematikát reális számértelmezésre építették volna, e skandalózus lépésre nem nyílt volna lehetőség és alkalom. A matematikai (szcientifikus) számértelmezés azonban önmagában olyan nonsens volt, hogy ahhoz képest még az egzisztencializált szám (szociologizált, fajelméleti, osztálytalan, stb.) is valósággal megkönnyebbülés. Ugyanakkor kitűnt, hogy a kvalitásától megfosztott, merőben mennyiségi szám (tömeg, eldologiasított) következtében az ember ha e számmal operál és ezt a számot alkalmazza, tud olyasmit csinálni, mint a technika, de viszont már nem tud különbséget tenni a létezésről való gondoskodás és az élet kiirtása között. A technika ugyanis semmi egyéb, mint az élet és az élet minősége és szépsége és gazdagsága és tenyészete iránt tökéletesen közömbös (személytelen) szám alkalmazása. A technika ugyanannyi életet pusztít el, mint amennyiről gondoskodik, hogy azt az életet, amelyet fenntart minőségtelenné és eldologiasítottá teszi.

Azzal, hogy a számkoncepcióból a szám kvalitását kihagyhatónak vélték, teret engedtek annak a jelenségnek, amit a leghelyesebb száminflációnak nevezni. Amit tartalmától megfosztanak, az ritkulni kezd. A száminfláció ilyen fogalmakat teremtett: végtelenség, végtelen számsor, végtelen hatalmas, végtelen világegyetem, határtalanság, határtalan haladás, korlátlan lehetőség, végtelen fejlődés. A száminfláció démoni természetét GOETHE a Faust második részében a papírpénzről írt jelenetében úgy ábrázolja, hogy azt egzaktabbul nem is lehet. HEGEL e jelenséget schlechte Unendlichkeitnek nevezte. A szám azzal, hogy lényegéhez tartozó minőségi (személyes, egyszeri, megismételhetetlen) jellegét az egyik oldalon leválasztották, a másik oldalon mennyiségben felhígult. Ez az egyre híguló túltengés az infláció. A szociológusok csodálkoznak, hogy Európa lakossága 1800 és 1900 között - holott azelőtt több mint ezer évig stabil számban élt - száz év alatt közel megtízszereződött. Miért?

Aki az előbbiek következményeit belátja, nem kérdez. Azt azonban már senkinek sem jut eszébe megkérdezni, hogy ez az eltömegesedés milyen mérvű élet-devalvációval járt együtt. Az európai aritmológia alkalmazásában ez a folyamat nyomról-nyomra követhető. A tömeg korszakában az emberi lény felhígulásával és rapid devalvációjával kell számolni. Az európai aritmológia nem vette észre, hogy az inflációs számsorban az, egyre nagyobb szám egyre kisebb, vagyis a devalváció nem egyéb, mint az egész számoktól való egyre nagyobb mérvű és gyorsabb távolodás. Minél kisebb a szám, az ember annál olcsóbb. A száminfláció (végtelen világegyetem, végtelen fejlődés, korlátlan lehetőség) a másik oldalon természetesen a devalvált egyénhez vezetett. A devalvált egyént, az eldologiasított tömegemberrel szemben az anarchikus (határtalan) szabadságtörekvés jellemzi, helyesebben: az egyéni önkény. Ugyanaz a felhígulás. Ugyanaz a határnélküli és formanélküli és túltengő és mértéktelen és elértéktelenedő túltombolás, amely nem egyéb mint enyészet.

Az, európai számértelmezés e futólagos elemzéséből az ember fogalmat szerezhet arról, hogy mi az aritmológia és hogy minden gondolkozás bázisa a számkoncepció. Mert a dolgok megismerése, az egyéni és közös életterv felépítése és megvalósítása a számok rendje szerint történik. Az európai filozófiák is beavatások, csak nem tudnak róla. Az európai filozófia (szcientifikus) bázisa is aritmológia, csak nem tud róla.

A sors kérdése itt jelenik meg. A sors az életkerék forgása, de oly módon, hogy a kereket maga az ember forgatja és önmagán önmagát forgatja és a forgás aszerint kényszer, vagy szabadság, hogy az ember kényszerből forgatja a kényszer irányába, vagy szabadon, a felszabadulás irányába. A sors tulajdonképpen dráma. Végül is nemcsak a végzet, hanem a megszabadulás kiindulópontja is. Mert ha a kerék forgásában össze is lehet törni, ezt olyan irányban lehet forgatni, hogy a kerék önmagát felszámolhatja. A sors akkor göngyölíthető fel, ha az ember azt magára veszi és éberen feloldja.

A sors felszámolása és az aritmológia között összefüggés van. Amit ez a kifejezés, hogy felszámolás, kitűnően jelez. Az életkerék forgatása a számok rendje szerint történik. A szám a végső gyök (gyökér, matrix, radix), az életképlet jelképe és hieroglifája, amelynek segítségével az ember minden lappangó sorscsíráját fel tudja bontani, át tudja világítani, és a megszabadulást eléri.

E kommentár elején futólagos utalás történt arra, hogy a Tabula Smaragdina hiteles hermetikus megértése lehetetlen. Lehetetlen azért, mert ki van zárva, hogy az ember a hagyományt a kereszténység bázisa nélkül autentikusan fogja fel. Mi a hagyományból többet értünk, mint amennyit a hagyomány gondolni vélt. Ez a megjegyzés most újból aktuálissá lett. Miért? Mert a sors és az aritmológia összefüggésével kapcsolatban most sorrendben az a döntő számelemzés következik, amely minden archaikus hagyományhoz és minden kereszténységhez tartozó gondolatot egymástól elválaszt.

Az archaikus szám minden esetben limes. Határ. törvény, ahogy PÁL apostol mondaná. Definitív. Olyan szám, amelynek alakja geometrikus. Minden hagyományos aritmológia példa rá, a kabalisztikus és az orfikus éppen úgy, mint a szánkhja, a Ji king, vagy a tolték naptár. A keresztény szám pedig infinitezimális. Vagy ha így jobban tetszik: zenei. Meghatározhatatlan. Vagyis szabad. A szcientifizmus ezt az infinitezimális jelleget értette félre, amikor a végtelen számsor, a végtelen világegyetem, stb. rémképeiről beszélt. Nem végtelenségről, különösképpen pedig nem a rossz végtelenségről, hanem a meghatározhatatlan és szabad centrumról van szó. Ez az infinitezimális és szabad centrum a személy. A keresztény aritmológia számértelmezése a személyes, egyszeri, egyetlen, megismételhetetlen szám. Akadhatna valaki, aki talán HEGEL befolyására azt mondaná, hogy a keresztény szám par excellence történeti szám. Persze pont ellenkezőjét állítaná annak, mint ami a tényleges helyzet. Mert a szám nem a történet terméke, hanem éppen ez az egyszeri és megismételhetetlen szám teremtette és teremti folyton azt, amit történetnek hívunk. Mert a történet nem egyéb, mint az infinitezimális szám permanens realizálódása, a személy és a szám egységének folyamatos megvalósulása. Ez a szám a hagyomány definitív és geometrikus limesével nem áll ellentétben. Mint ahogy a hagyomány és a kereszténység sehol, egyetlen pontban sem áll ellentétben.

A kereszténység a hagyomány beteljesedése. A hagyományt a kereszténységtől nem azért kell óvatosan és minden pontban elválasztani, mert azok szemben állnak, hanem azért, nehogy az ellentétekből konfúzió támadjon. Csak a kettőt különválasztva lehet őket egyesíteni (distinguer pour unir). RUDOLF KASSNER (Zahl und Gesichtjében, de egyebütt is) a hagyományt a szám, a kereszténységet a személy (arc) jegyében érti meg, és e kettőt szembeállítja. E kísérlet hibás. Hibás, mert feltételezi, hogy aritmológiája csak a hagyománynak volt, a kereszténységnek nincs. Éppen ezért a személyes szám értelmét nem találhatta meg. KASSNER nem ismeri BÖHMÉt és a böhmei hagyományt. KASSNER az infinitezimális számnak a modern fizikában (PLANCK, HEISENBERG, EINSTEIN, BOHR, RUTHERFORD, DE BROGLIE, stb.) történt elementáris áttörését, a festészetet és zenét és költészetet (VAN GOGH, KLEE, CHAGALL, PICASSO, SZTRAVINSZKIJ, BARTÓK, PROUST, JOYCE, ELIOT, stb.) sem képes megközelíteni. E területeken az egész vonalon a személy és a szám egysége nyilatkozik meg. A modern társadalmi, politikai, gazdasági és államtörekvéseket úgy kell felfogni, mint desperát kísérleteket, hogy a személy és a szám e már megnyilatkozott egységét megbontsák (a kereszténység aritmológiáját hatálytalanítsák) és az emberiséget ismét a hagyomány limesébe (törvény) kényszerítsék vissza. Ez a terrorisztikus rémállamok és a kapitalisztikus bábeldemokráciák közös arcvonala. Sok reményük nincs a sikerre. A keresztény aritmológiát főként az orosz emigráció fejtette ki (BULGAKOV, BERGYAJEV, SESZTOV), amelynek SZOLOVJEVen és BAADERen keresztül egyenes kapcsolata van BÖHMÉvel, az alkímiával és az archaikus hagyományokkal.

Ha most az ember e kétféle számértelmezés szerint a sorshoz nyúl, természetes, hogy más képletet kell felállítania, más műveleteket kell végrehajtania és más eredményhez jut, ha a hagyomány számából és máshoz, ha a kereszténység számából indul ki. A dolgot rendkívül bonyolítja, hogy mi a történetben a hagyomány számából ténylegesen nem is tudunk kiindulni, mert hiszen létezésünk teljes egészében a kereszténységbe van ágyazva. Amit tudhatunk, legfeljebb annyi, hogy a hagyomány aritmológiáját nagy igyekezettel magunkra kívánjuk erőszakolni, de természetesen ebből eredmény sohasem lesz, csak stagnálás, és a helyzet fokozódó zavara. A hagyományos számértelmezés azzal, hogy történetben élünk, érvénytelenné lett. Tényleges életünk bázisa a személyes (infinitezimális) szám.

A hindu svadharma azt tanítja, hogy minden aktivitás forrása a minőség. Ha csak mennyiség lenne, nyugalom lenne.

A sors az életkerék forgásának képlete oly módon, hogy a kereket az ember maga forgatja és ezzel önmagát forgatja. A forgatás és a forgás egy. A hagyomány sem kívánt mást, mint a forgatás egy bizonyos módja segítségével a forgástól megszabadulni. A sorsképlet megoldása mindig a szabadság volt. De a hagyomány a megszabadulás minden műveletét a definitív (limes, határ, törvény) szám alapján végezte s ezért az eredmény, amit elért sem lehetett más, mint hogy ismét a törvényben és a határok között találta magát. A kereket hiába forgatta, a forgatásból (körforgásból) nem lehetett más, csak a határok közé való visszatérés. Ezért minden archaikus sorsmegoldás mögött az újratestetöltés (reinkarnáció) gondolata áll. A definitív aritmológia számértelmezése a határok (kényszer, szükség, ínség, törvény) közül nem vezet ki, hanem újra visszaforgat. A kereszténység azt a megszabadulást, amit a hagyomány óhajtott, úgy érte el, hogy más számértelmezés alapján más műveletet alkalmazott. A kereszténység azt a szabadságot, amelyet a hagyomány kívánt, meg tudja valósítani. Megvalósítani úgy, hogy a képletet másként állítja fel. Hogyan történik ez? Úgy, hogy a középpontba a személyes számot állítja. A személyes szám egyszeriségét és megismételhetetlenségét és infinitezimális voltát. E művelet értelme és jelentősége, a logika és a mathészisz, összefüggéséről szóló részben, főként azonban az Egy elemzésénél teljesen világossá fog válni.

Eddig be lehetett érni azzal a lazább Baader-féle fogalmazással, hogy a dolgok megismerése, az életterv felépítése és megvalósítása és a sors megoldása a számok rendje szerint történik Most azonban már a helyzet szigorúbb és véglegesebb fogalmazást kíván. Az életterv felépítése és a szám között való kapcsolat sokkalta szorosabb. A szám eredetileg az élettervtől nem állott külön. A hagyományból ismert minden számértelmezés már minden valószínűség szerint a primordiális számértelmezés eléggé sápadt alakja. Sápadt és absztrakt, vagy ami ugyanaz, eredeti természetét elég világosan már nem jelzi. A szám eredeti természete konkrét és teljes egészében nemcsak az élettervbe volt beépítve, hanem azt meg is alapozta és tartotta és irányította, de nemcsak az élettervet, hanem mindazt, ami ezzel bármilyen kapcsolatban és vonatkozásban állt, a gondolkozást, a tapasztalatot, a morált, a törvényt, a társadalmat, a gazdaságot, a művészetet, a metafizikát és a vallást. A szám primordiális koncepciója hieratikus volt, ebből a jellegéből minden aritmológiában valamit meg is tartott, s ezt csak az európai szcientifizált aritmológiában vesztette el, vált profánná, szekularizálódott, s az európai szám eredetileg az élet (sors) megoldásának jelképrendszere. Az eredeti értelmet a szám a kereszténység aritmológiájában visszanyerte, s ezzel újra oly mértékben konkréttá lett, hogy az élet felépítésében és megoldásában középponti helyét ismét elfoglalta. Ebben az aritmológiában az arithmoszt (szám) és a logoszt (értelem) külön gondolni többé nem lehet. Az arithmosz és logosz közepe pedig a személy, aki a számoknak értelmet és az értelemnek a számot adja, és ezzel a mennyiséget és a minőséget (tartalmat és formát, szubjektumot és objektumot) ismét összeköti.

A sors és az aritmológia között levő összefüggés ezek szerint az, hogy a sors egyedül és csakis az aritmológia alapján és annak segítségével oldható meg. A sors megoldása nemcsak a számok rendje szerint történik, hanem a sorsot a számok vezetik. Minden sorshelyzetnek szám felel meg és a szám egyúttal a helyzet megoldását is jelzi. Még a legbonyolultabb esetekben is. Minden nyelv tudja, hogy amikor az ember számol, valakire számít, vagy nem számít, sőt ami számít, vagy nem számít, számot vet, leszámol, felszámol (likvidál), számon tart, számba vesz, elszámol, milyen műveleteket végez. A szám szó (arithmosz) számítás, számadás, beszámíthatóság, számbavétel, minden esetben az értelem (logosz) szó szinonimája. Ez már mind aritmológia, éppen úgy, mint költészet, zene, szobrászat, építészet, festészet, tánc. A világ létét a számok irányítják, mint PÜTHAGORASZ mondta. S ahogy, mint a régiek mondták, az ember számol, ha zenét hallgat, számol, ha gondolkozik, számol, ha cselekszik, ha emlékszik és az élet minden mozzanatának számértéke és számértelme van.

Az aritmológia sorsszámolás (sorsmathészisz), amit az ember azért végez, hogy műveleteivel mátrixát felfedje, az abban levő feszültségeket feloldja és felszámolja, ezáltal önmagában az adósságszerűen számontartott drámák sorozatát a mátrixra visszavezesse (redukálja), vagyis ahogy mondják: felszabaduljon. Az ember, különösen a válságok jelen halmozódásában, sorstorlódásban él. A torlódás a sorsvonalak, életirányok, célok és kötelességek, végül is a drámák megsokszorozódását jelenti. A műveletekben az ismeretlenek száma rendkívül megnövekedett. Az ember egyszerre több, sőt sok dráma szereplője. Minden dráma egyenletrendszernek felel meg. Aki ennek tudatában nincs, azt az ismeretlenek felmorzsolják. A sors az, ami vagy az embert számolja fel, vagy azt az ember számolja fel. Az emberek hasonlíthatatlanul nagyobb része ma is ilyen egyre hatványozódó deficitben él. Aki azonban sors szövevényébe betekintést nyer, az ismeretleneket kiemelheti és a szövevényt rendezheti. Vigyázni kell arra, hogy az ember a műveletet minden esetben személyére, ne pedig eszközeire alkalmazza. Ha a műveleteket eszközökre alkalmazza és közben személye érintetlen marad, úgy jár, mint a modern ember, aki a civilizáció minden külső előnye ellenére a ragadozó dúvadtól nem sokat különbözik, vagy az a tudós, aki roppant ismereteket halmoz fel és maga idióta marad. A hagyomány, de a középkori gondolkodás is e veszélyre figyelmeztet. Elég, ha valaki LAO-CE, HÉRAKLEITOSZ, PLATÓN, CSUANG-CE intéseit olvassa. Az ismeretek halmozása veszély. Nem a dologi tudást kell növelni, hanem a személyes élet színvonalát kell emelni. Ha a dologi tudás nő, a személyes élet színvonala süllyed, de ha a személyes élet színvonala emelkedik, nem a dologi tudás csökken, hanem megvilágosodik és leegyszerűsödik az egész, de nem úgy, hogy szimplább lesz, hanem úgy, hogy az ember minél magasabbra lép annál mélyebbre és távolabbra lát. Egyetemes tájékozódás. Átlátszó egzisztencia.

A személyes élet színvonalának emelését az Upanisádok vidjának nevezték el. A vidja éberséget jelent. A vidja felső fokán (paravidja) az ember a világ teljes egészének látására képessé válik. Ez a visvarupa darsana, a nagy világlátomás, amelyet a Bhagavadgíta leír, s amelyben az ember a létezést teljes gazdagságában látja: lényeivel és tulajdonságaival, a kozmosz csillagaival és az óceánokkal és a hierarchiákkal és a kezdetekkel. Európában egyedül Böhme látta egyszerre az egészet. Újabb korban J. C. POWYS ezt a látomást komplex víziónak nevezi. Nem az ismereteket halmozni. Az éberséget emelni. Mert életemet nem a dologi tudás, hanem látásom világossága dönti el. E látás oly mértékben fokozható, hogy az ember lénye gigantikus alakot ölthet. POWYS e lényt ichthyosaurus-ego-nak hívja. Ez az én-kolosszus a létező világot teljes egészében magába veheti, a baktériumok cikázásától, a kozmikus napokig, nem mint rajta kívülfekvő látványt, hanem mint lényén belül történő személyes tapasztalatot; a mikrobáktól az üstökösökig, a színek ízeit, a hangok illatát, a lények alakját és természetét, az értelem és az érzékek rezdülését, rég kihalt növények színét és szagát, örökre elnémult nyelveket, a jövőben születő lényeket, városokat és ételeket, képeket és gondolatokat, és az ős fényörvény érzékfeletti ragyogását.

IV.

AZ ELEMEK
A Tabula Smaragdina kommentálása megkezdődhet. Nem azért, mert bevezetésül elég lényeges dolgok hangzottak el, hanem főként azért, mert az a nélkülözhetetlen atmoszféra, amely a Tabula Smaragdina mondatainak megértéséhez elemi előfeltétel a konkrét és a reális szám (sors) fogalmának meghatározásával megteremtődött. Az elemek egymáshoz hétféle művelettel kapcsolódnak. Ez a hét operáció a következő:

a probléma,

az axióma,

a paradoxon,

a hüpothészisz,

a provizórium,

az improvizáció,

a doxa.

1. LOGIKA ÉS MATHÉSZISZ
A szám és a sors összefüggése nem egyéb, minthogy a sors megfejtése a számok rendje, irányítása és vezetése szerint történik. A sors megfejtője maga is a szám. Ebből a szám műveleteinek és a gondolkodás műveleteinek összefüggése magától értetődően következik. Az összefüggés a logika és mathészisz kapcsolatának nevén ismeretes (matematikai logika). Tudjuk hogy a szám primordiális értelmében és alakjában a sors jele. A mathészisz eredetileg a sors képletét állította fel, vezette le és oldotta meg. Mindannak, amiről ma azt hisszük, hogy absztrakt, eredetileg konkrét természete volt, és az ember minél régebbre megy vissza, annál konkrétabb. Az a tény, hogy a szám a sors műveleteit vezette, nem jelenti a sorsnak sem egyéni, sem közösségi voltát. Sorsa volt mindannak, ami a sors kerekén forgott, egyénnek, népnek, királyságnak, földrésznek, családnak, csillagnak. A kerék forgását szám irányította. Éppen úgy, mint a dolognak a kerék körében való elhelyezkedését. Mint a forgás sebességét és irányát. Mint a periféria felé való távolodást, vagy a centrum felé való közeledést. Ezért kozmológia és asztrológia és asztronómia és fizika és alkímia és kémia és biológia és pszichológia alapja, ugyanaz a szám, mint amely a zene, a vers és az építészet alapja. Az imént háromféle aritmológiáról, vagyis a szám háromféle értelmezéséről volt szó.

- Az első a hagyomány körébe tartozó mindennemű aritmológia, mint amilyen a kabalisztikus, az orfikus, az egyiptomi, a tolték, a kínai, a többféle hindu, iráni, kaldeus és babiloni. Ezt az aritmológiát minden esetben a szám definitív volta jellemezte.

- A második a devalvált, merőben mennyiségi számértelmezésen alapuló aritmológia, amelyet az újkori szcientifizmus fogadott el.

- A harmadik a keresztény aritmológia, amely a kettészakadt szám és értelem közé a személyt helyezte, és ezzel a kettőt ismét összekötötte. A keresztény számértelmezés személyes aritmológiája pedig trinitárius. Hogy miért trinitárius, az még e fejezet folyamán szóba kerül.

A háromféle aritmológiának az emberiség három bázisa felel meg. A három bázis: az archaikus őskor, a történeti kor és a megváltás kora. Az archaikus őskor száma az aranykori szám, a történetié az apokaliptikus szám, a megváltásé a szabadság száma.

E helyen is, mint az imént, ismét hangsúlyozni kell, nem szabad abba a tévedésbe esni, hogy az ember a számot és annak értelmezését az, egyes korszakoktól függővé tegye, s így a számot meg nem engedett módon historizálja. Később a trinitásról szólva ez a hibalehetőség újra szóba kerül, s akkor végleges elintézést fog nyerni. A háromféle aritmológiának és az emberi létezés három bázisának (a három korszaknak) három logika felel meg. Az első az analógia, a második az azonosság (ellentét), a harmadik az egység logikája.

1. Doxa: Az aritmológia és a logika kapcsolata a számsor transzlogizálása (értelem teljessé tétele). Nem azért, mintha a számnak eredetileg értelme nem lenne. A szám értelme a szám alapjában van (ld. 57. pont). Ez az alak mennyiségszerű minőség, vagyis minőségszerű mennyiség. Ez az alak a szám értelme. S ez az értelem a szám alakja. A transzlogizálás nem egyéb, mint az az értelmező művelet, amely a szám mennyiségében a minőséget, és így alakjában az értelmet konstatálja.

2. Hüpothészisz: A logika és a mathészisz egymással háromféle kapcsolatot vehet fel, aszerint, hogy a logika a számnak milyen értelmezést nyújt.

3. Axióma: A szám és értelem egymástól nem választható el. A háromféle értelem: a definitív, a számtömeg és az infinitezimális. A háromféle értelem három korszaknak felel meg: az archaikus őskorszak, a történeti korszak és a szabadság korszakának. A háromféle korszak háromféle logikának felel meg: az analógia, az azonosság (ellentét) és az egység logikájának.

4. Paradoxon: Az aritmológiából úgy látszik, hogy ez határozza meg a logikát és teremti meg a korszakokat is. A korszakból úgy látszik, hogy a történet teremti meg az aritmológiát is, a logikát is. A logikából úgy látszik, mintha a logika lenne az aritmológiának és a történeti korszaknak is a bázisa.

5. Probléma: A szám (arithmosz) és az értelem (logosz) és a személy egysége megfelel-e az aritmológia, a logika és a történet egységének? Mindenekelőtt a hagyomány logikája. A hagyomány számértelmezése definitív. Lezárt alakzat, mint az euklideszi geometria és a ptolemaioszi kozmosz. E lezárt rendszerben az értékfokozatok véglegesek. A rend ugyanakkor rendszer és a rendszer törvény. Az értékfokozatok létszférák, a lét (érték) szférák neve hierarchia. A hierarchiák egymás fölött vertikálisan helyezkednek el. A látható világ hierarchiái az ásványok, a fémek, a férgek, a rovarok, a halak, a madarak, az állatok, a növények, az emberek világa. Az emberek világában a hierarchiák a kasztok: a szellemi, a kormányzó, a gazdasági és a szolgáló kaszt. Hierarchia van a drágakövek között. Hierarchia van a túlvilág szférái és a túlvilági lények és a bolygók és a csillagok között.

6. Doxa: Minden hierarchiának száma van. Ez a tanítás az orfikus, kabalisztikus, védikus, iráni hagyományokból ellenőrizhető. A hagyományok azt tanítják, hogy a világot nem közvetlenül a teremtő alkotta, hanem kisugárzó hatalmai. E kisugárzó hatalmakat (emanációkat) nevezték a héberek szephiráknak, a hinduk pradzsapatiknak, az irániak amsapadoknak. Ilyen kisugárzott hatalom tíz volt. A számsor első tíz egész számának értelme, hogy ez a tíz teremtő hatalom száma. Ez a legfelsőbb hierarchia.

7. Doxa: Az analógia nem egyéb, mint az egyes hierarchiák között levő megfelelés. A Tabula Smaragdina ezt a következőképpen mondja: ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, s ami lent van, az megfelel annak, ami fent van. A hierarchiák, vagyis a létezési színvonalak (valóságnívók) egymásnak megfelelnek. A legközönségesebb példa erre a 7-es szám analógia sora. A naprendszer hét bolygójának a szivárvány hét színe a diatonikus hangsor hét hangja, a hét hét napja, a hét emberi alapjelleg, hét fém, hét drágakő, hét növény, hét állatfaj, a hét magánhangzó, stb. felel meg. E sor elemei egymásnak nagyobbára úgy felelnek meg, mint pl. valamely egész alapszám a 10-es, húszas, harmincas, stb. számsorban.

8. Axióma: A nyelv-színvonal valóság-színvonalnak és az érték-színvonalnak felel meg. E színvonalakat először az archaikus hierarchiáktól meg kell különböztetni és csak azután szabad azokat egyesíteni.

9. Axióma: Az aritmológia igénye, hogy benne a legmagasabb valóság-színvonal - és így a legmélyebb nyelv- és érték-színvonal érvényesüljön. Az aritmológia még szcientifikus mathészisz alakjában is éppen úgy, mint akár a kabalista vagy Püthagoreus, a legmagasabb valóság-értelmezést kívánja nyújtani. Ez a létezés-művelet megfejtése. Ezért az aritmológia primordiális alakjában sors- (élet-) mathészisz. Ezért a szám primordiális alakja és értelme, hogy sorskulcs.

10. Doxa: A szám mindig ábrázolható (mindig értelem és alak egysége). Az őskor hieratikus geometriája a számábrázolás tudománya. Az őskori orfikus hieratikus geometria kései, de még tiszta alakjában az ún. EUKLEIDÉSZ-féle geometria. Az EUKLEIDÉSZ-féle geometria ma (lásd EINSTEIN) nem érvénytelenebb, mint 2500 évvel ezelőtt volt, csak ma nem orfikus számértelmezésük van, s ennek a számnak más geometria felel meg.

11. Doxa: A nyelv-színvonalak, valóság-színvonalak, érték-színvonalak összefüggését és megfelelését újabban parallel-koordinációnak nevezték el (MAX WEBER, SCHELER, MANNHEIM, SOROKIN). E megfelelésekhez még a lélektani, szociológiai és világszemléleti (JASPERS) megfeleléseket is sikerült hozzákapcsolni. E megfelelések alapja az archaikus hieratikus analógia. A modern, főként társadalmi, ideológiai, lélektani, ismerettani parallel-koordináció azonban nem hierarchikus, hanem a modern számkoncepciónak megfelelően anarchikus (nem objektív, hanem személytelen) természetű. A szcientifizmus azt, hogy a társadalmi, lélektani, tudományos, ideológiai, stb. valóságszínvonalak közül melyik a primer, eldönteni nem tudja. Ezért nem tudja az összes valóságszínvonalakat egyszerre esedékessé tenni. A parallelkoordináció (párhuzamos egymásmellé rendelés) gondolata éppen olyan értékindifferens, mint a szcientifizmus kivétel nélkül minden gondolata. Az értékindifferencia a devalvált számkoncepció következménye.

12. Hüpothészisz: A történetben egyre több értékmozzanat jelentkezik, vagyis szükségképpen egyre személyesebbé válik. Az örök egyszeriség és az örök ismétlődés között, az egyetlenség és az általánosság között, az Én és a közösség között egyre mélyül az egység. A személy. Ma ez még csak kifejlődőben van. A történet helyébe azonban majd az egység folyamatossága lép.

13. Improvizáció: Az analógia nem metafora. Ebbe a tévedésbe az újkori ember akkor esik, amikor feltételezi, hogy például a költészetben a jókedv és a szép idő megfelelésére való utalás önkényes. Ezért az újkori ember csak nehezen érti meg, hogy az asztrológia az év hónapjai és az emberi alapkarakterek között analógiát teremt. Az asztrológia abból indul ki, hogy van január (Bak) természetű, február (Vízöntő) természetű ember és ezt a természetet az határozza meg hogy az ember születésének időpontjában az állatkör melyik jegye volt éppen felkelőben. De az állatkörnek az állatokról való elnevezését is csak az analógia alapján lehet megérteni.

Az alkímia az az analógia, amely az emberi tulajdonságok és a fémek (ásványok) megfeleléséből indul ki. Az egész újkori tudomány téved, amikor abban a hiszemben van, hogy az alkímia az ásványokkal, a fémekkel foglalkozik. Téved akkor is, ha azt hiszi, hogy a sal, a sulphur, a higany a markazit, az antimon, stb. elnevezések metaforák. Téved akkor is, ha azt hiszi, hogy az alkimista mondanivalóját feleslegesen misztifikálja. Az alkímia az analógiás logika alapján áll, és a fémek és az emberi tulajdonságok hierarchiájának (valóságnívóinak) megfeleléséből indul ki.

14. Axióma: Az analógiás logika alaptörvénye: "Ami fent van, az megfelel annak, ami lent van és ami lent van, az megfelel annak, ami fent van".

15. Axióma: Az analógiás logika valóságnívóinak végső alapja (gyöke) a szám. Ez a tétel a következőképp értendő: az emberi tulajdonság megfelel valamely fémnek, a fém megfelel valamely színnek, a szín a hangsor valamelyik hangjának, a hang megfelel az, egyik bolygónak, a bolygó valamely szellemi hatalomnak, a szellemi hatalom valamely számnak. Tovább nincs. A szám az analógia végső alapja.

16. Hüpothészisz: Az archaikus emberiség az analógiás logika szerint gondolkozott.

Az őskorban a gondolkozás alapművelete a megfelelések felismerése volt. (Ami fent van, az megfelel annak, ami lent van.)

Ami a csillagos égen van, az megfelel annak, ami az emberi természetben s ez annak, ami a föld mélyében s ez végül annak, ami a számban van. A kasztrendszer olyan hierarchia, amely a szellemvilágban levő hierarchiának, s ez végül a számok között levő rendnek felel meg.

17. Improvizáció: A világ zárt egész, amelynek minden eleme más és más elemnek felel meg. Az összes tudásszínvonal (asztronómia, asztrológia, kémia, alkímia, stb.) között megfelelés van. Az összes megfelelés alapja az aritmológia. A végső elem, amely minden más elem analógiáját tartja és irányítja, s amely a megfelelést az elemek között megteremti, a szám. Az analógiás logika megfelel az, analógiás aritmológiának. Az analógiás logika is és az analógiás aritmológia is zárt egész. Azért zárt egész, mert aritmológiájának számkoncepciója definitív szám.

E definitív számon nyugszik az őskor zárt kozmosza, zárt társadalma (kaszt), zárt hierarchiája, zárt metafizikája (Kabala, Ji king, szánkhja, stb.)

AZ AZONOSSÁG (ELLENTÉT) LOGIKA
A történeti emberiség, amikor ARISZTOTELÉSZ az azonosság (ellentét) logikai törvényeit felállította, abban a hiszemben volt, hogy az egyedül lehetséges gondolkozás törvényeit ismerte fel. ARISZTOTELÉSZ előtt egy nemzedékkel PLATÓN még erőfeszítéseket tett, hogy az archaikus szám értelmezését stabilizálja. Tisztában volt azzal, hogy a gondolkozást s így az emberi sorsot a társadalom és az állam rendjét a szám vezeti (Timaiosz, Nomoi, stb.), látta azt is, hogy az őskorban a definitív szám az emberiségben definitív rendet teremtett. Öregkori nagy műveiben megkísérelte, a definitív (orfikus, püthagoreus) szám értelmezését helyreállítani. PLATÓN még az analógiás logikát részesítette előnyben, holott tulajdonképpen már az azonosság (ellentét) logikája szerint gondolkozott. PLATÓN Szókratésze volt az első gondolkozó, aki az azonosság (ellentét) logikát alkalmazta. E gondolkozás alapja már nem a törvény volt, hanem a dialektika.

18. Hüpotheszisz: Analógiás és azonosság (ellentét) logika egymáshoz úgy viszonylik, mint a törvény és a dialektika.

19. Axióma: Az analógiás logika egyetlen alaptörvénye: minden valóság (létezés) nívó között megfelelés van. Az azonosság (ellentét) logika egyetlen alaptörvénye: A = A

20. Probléma: Az azonosságlogika az azonosság megjelölésével megérinti az ellentétet. Minden azonosságtétel magába foglalja a vele nem azonossal való ellentétet.

21. Axióma: Az analógiás logika különbségekben, az azonosságlogika ellentétekben gondolkozik.

Az analógiás logika megkülönböztet, az azonosságlogika szembeállít. Ezért az analógiás gondolkozásból a rendszer (törvény) következik, az azonosság gondolkodásból dialektika.

22. Paradoxon: A végtelen dialektika egyenlő a végtelen számsorral. Infláció. Devalváció. Rossz végtelenség.

23. Provizórium: Az analógiás gondolkodás alakja a kijelentés (apodiktikus), az, azonosság gondolkozás alakja a dialógus.

24. Axióma: Az analógiás gondolkozás az Egy, az azonosság gondolkozás a Kettő jelében áll.

25. Axióma: Az analógiás gondolkozás hierarchikusan alá- és fölérendel, értékelve megkülönböztet és elválasztva összefoglal. Az azonosság logika egymással szembeállít.

26. Improvizáció: Az analógiás logika a látás logikája. Az azonosság logika a döntés logikája. Az előbbi epikus (lírikus), az utóbbi drámai.

A hagyomány azt tanítja, hogy minden analógia egyetlen lényeges és alapvető megfelelést világít meg és támaszt alá. Ez az egyetlen alapmegfelelés a tapasztalati (látható) és tapasztalaton túli (láthatatlan) világ között levő analógia. De a hagyomány azt tanítja, hogy a látható és láthatatlan világ között analógia van. Ami fent van, az megfelel annak, ami lent van. A látható és a láthatatlan valóságszféra között az a szféra, amely a láthatót láthatatlanná, és a láthatatlant láthatóvá váltja át: ez az átváltó pont a szám.

Az analógiás logika azt mondja, hogy a látható és a láthatatlan világ egymásnak megfelel, éspedig a kezdemény minden esetben a láthatatlanban van, és e kezdeményt a valóság minden síkja követi. A kulcsa pedig a szám. Az azonosság (ellentét) logika azt mondja, hogy a látható és a láthatatlan világ azonos-ellentétes. Az azonosság-ellentét kulcsa a szám.

27. Improvizáció: Az analógia metafizikai koncepciója, hogy a primordiális világ a láthatatlan (szellemi) világ. A természet nem egyéb, mint a szellem kolosszális analogonja. Az azonosság metafizikai koncepciója, hogy a szellemvilág a természettel azonos (ellentétes), és azt a kérdést, hogy a kettő közül melyik a primordiális, kikapcsolja. Az azonosságlogika értékindifferens. Az azonosságlogika értékindifferenciája és a modern szám kvalitástalansága összefügg. De nem úgy hogy a logikus értelem iránt való közöny teremtette meg a minőségtelen számot. sem pedig úgy, hogy a történeti korszak teremtette meg a mennyiségi (minőségtelen) számot és logikai értékközönyt. A számértelmezés teremtette meg a logikai értékindifferenciát és a történeti korszak jellegét.

Az értékközöny a mennyiségi szám logikai megfelelése. A mennyiségi (minőségtelen) szám logikai értékindifferencián keresztül teremtette meg a számtömeget (halmazt), illetve a tömegszámot, az eltömegesedést és eldologiasodást. Az azonosság-elv teremtette meg a társadalomban élő ember azonosságát, értékekre való tekintet nélkül az egyenlőséget.

28. Paradoxon: Nincs tény. Ami van, csak értelmezés (Nietzsche). Nincs szám. Ami van, csak értelmezés.

Nincs értelmezés. Ami van, csak szám.

Értelmetlen szám nincs.

Ha minden egyéb csak értelmezés, egy tény van, s ez a szám.

29. Doxa: Az analógiás logika alá és fölérendelő. Az azonosságlogika mellé és szembeállító. Az analógiás logika a kaszttársadalom. Az azonosságlogika a demokrácia. Az ellentétlogika viszály.

30. Paradoxon: Az azonosság csak a kirakatban van. A dolog az ellentét kihívására megy ki.

31. Provizórium: Az analógiás logika elhelyezése: nagyobb, vagy kisebb (fölöttem, vagy alattam). Az azonosságlogika elhelyezése: velem, vagy ellenem.

32. Provizórium: Az analógiás logika folytonos átmenet a különbözésből a hasonlóságba és a hasonlóságból a különbözésbe. Az azonosságlogika vagy az azonosságot, vagy az ellentétet állapítja meg. Ami nem azonos, az ellentétes. Harmadik eset nincs.

33. Improvizáció: Az azonosságlogika konstrukciói: azonos-ellentétes, objektív-szubjektív, pozitív-negatív, konkrét-absztrakt. Az azonosságlogika bipoláris logika Az azonosságlogika konfliktus-logika.

34. Paradoxon: Az azonosságlogika gondolkozása ugrás az elsőből az utolsóba. (Végletes). Csak ez a kettő van.

35. Doxa: Az azonosságlogika és matematikai jele az egyenlőség. Az egyenlőségjel teremti meg az emberiségben a társadalmi egyenlőség eszméjét.

36. Improvizáció: Ha a dolgok között - írja KASSNER - egyenlőség lenne, vagyis ha a test és a lélek ugyanaz lenne, a zene nem lenne más, mint rendszer.

37. Probléma: Vajon egyenlő-e az, ami azonos, és vajon azonos-e az, ami egyenlő?

38. Hüpothészisz: Az egyenlő száma és az azonos száma sem nem egyenlő, sem nem azonos.

39. Paradoxon: Az azonosság megállapítása ellentétet hív ki. Ez az ellentét az egyenlőség.

40. Doxa: Mindaz, ami a kettő jegyében áll, ellentétes.

41. Axióma: A kettő az a szám, amelynek nincs közepe.

42. Axióma: Aminek nincs közepe, merő periféria.

43. Doxa: A perifériális szám a minőségtelen, merőben mennyiségi szám.

44. Axióma: Az analógiás logika az Egy, az azonosság (ellentét) logika a Kettő, az egységlogika a Három jegyében áll.

AZ EGYSÉGLOGIKA
45. Provizórium: Platón az analógiás és az azonosság-ellentét gondolkozás határán áll. Oly módon, hogy bár az azonosságlogika szerint gondolkozik, de az analógiás logikát kívánja fenntartani. PLATÓN helyzetéhez hasonló HEGELé, aki azonban, bár az egységlogikát kívánja megteremteni az azonosságlogika szerint gondolkozik. HEGEL háromütemű gondolkozása valójában szillogisztikus, és teljes egészében az azonosság (ellentét) logika világába tartozik. HEGEL logikája áltrinitárius, és tulajdonképpen csak két üteme van.

Az egységlogika megteremtője BÖHME.

46. Doxa: Az egységlogika bázisa az inqualieren (közös áthatás) fogalma. Az inqualieren a következőket jelenti: a gondolkodás műveletében, amikor azonosítok, két elemet egymás felé közelítek egészen addig, amíg a kettő azonossá válik. Ez az

A = A

- De:

mielőtt az azonosulás (egyenlőség) megtörténik, mivel a két elemben mindig marad egyetlen pont, amely nem azonosítható, a pont ellenhatást vált ki. Az azonosulás helyett a két elem egymástól ismét távolodni kezd. A távolodás egészen addig halad, amíg a két elem az ellentét határát eléri.

- De:

ellentetté nem válik, mert a két elemben mindig marad egyetlen pont, amely azonos marad. Az ellentétté távolítás helyett a két elem közeledni kezd. A közeledés egészen addig halad, ameddig a két elem az azonosság határát eléri, de azonossá nem lesz. És így tovább.

Az inqualieren fogalma azt jelenti, hogy minden azonosnak tartott minőség centrumában lappang egyetlen pont az ellentétes minőségből, és minden ellentétesnek tartott minőség centrumában egyetlen pont az azonos minőségből. E nehézség azzal a művelettel, amit a minőségtelen, merőben mennyiségi számkoncepció megkísérelt, nem küszöbölhető ki. Miért?

Mert a mennyiségben is van egyetlen pont a minőségből. A szubjektumban az objektumból. A pozitívban a negatívból. A két elem soha sem ellentétessé, sem azonossá nem tehető.

Ha az elemek sem azonossá, sem ellentétessé nem tehetők, mi az, amit tenni lehet? Az elemek egyesíthetők. Az inqualieren az egyesítés művelete.

47. Improvizáció: HEGEL logikájában a tézis-antitézis-szintézis nem egyesítés, hanem azonosítási álzárlat. A szintézis nem egyesítés, mert semmi egyéb, mint az ellentétek kiküszöbölése, és az azonosság feltételeinek megteremtése. Az, egységlogikában azonban nem arról van szó, hogy az ember az azonosság és az ellentét körében megoldást teremtsen, hanem arról, hogy az egységet megvalósítsa. Az egység megvalósításának művelete az azonosság logikájából nem érthető.

48. Improvizáció: A Három-ban nem szintézisről, összetevésről van szó, mint HEGEL hitte. Az összetevés nem egyéb, mint a szétbontás ellentéte, vagyis a szétválasztott elemek összetevése. Ez a művelet a Kettő jegyében áll. HEGEL logikája nem trinitárius, hanem dialektikus. Nem a szabadság, hanem a konfliktus logikája, s éppen ezért történeti. A Háromban az Egy nem mint eredmény jelentkezik, hanem a Kettő között levő Közép, amely a Kettőt egyesíti. HEGEL bizonytalansága e téren feltűnő. HEGEL a logikát az aritmológiától nem különböztette meg, s ezért a kettőt összezavarta. HEGELnek nincs aritmológiája, vagy azt sehol sem fejtette ki. Valószínű, hogy Hegel nem is történeti, hanem romantikus számértelmezéssel dolgozott. Ezt mindenesetre olyan megjegyzésnek kell tekinteni, amely további és behatóbb vizsgálatra szorul.

49. Paradoxon: Az egységlogika egységműveletében az azonosság az ellentétben, az ellentét az azonosságban van.

50. Probléma: Ha az egység nem az azonosságban (egyenlőségben) és nem az ellentétben van, akkor hol van?

51. Axióma: Az egység a sokaságban van. Az egységet a sokaságban levő megegyezés teremti. De nem teremti, mert az egység teremti a sokaságot, amely az egységet újra teremti s ez ismét a sokaságot.

A világ csak az egy (sok) és sok (egy) jegyében érthető.

A megsokszorozódás mindig lépést tart az egységesedéssel. Ami differenciálódik, az integrálódik.

52. Provizórium: Az egységlogika az analógiás- és az azonosságlogikát nem zárja ki, hanem azokat egyesíti.

53. Doxa: Az analógiás, az azonosság (ellentét) és az egységlogika nem áll külön. Mindhárom korban szimultán együtt állt. De a három korszak sem állt külön, hanem minden időben mindhárom jelen volt és jelen van. Nyilvánvaló azonban, hogy világossá és érthetővé ez csak az egységlogika bázisán válik, mert csak az egységben válik mindhárom szabaddá.

54. Provizórium: Misztifikáció (zűrzavar) akkor keletkezik, ha az ember egymáshoz nem tartozó logikákkal (aritmológiákkal) akar műveleteket végezni. Ha pl. az analógiás logika azonosság (ellentét) logika egy problémát analógiával kíván megfejteni. Ha az ember őskori gondolatot történeti gondolatokkal, történeti gondolatot archaikus gondolatokkal akar megérteni.

Az egységlogikában (aritmológiában) a három logikai művelet úgy helyezkedik el, mint a Háromban az Egy, a Kettő és a Három. A Három a Kettőt egyesíti. Ezért az egységlogikából mindhárom művelet megfejthető.

55. Axióma: Egyesíteni annyit tesz, mint a dolog (személy) minden tulajdonságát felszabadítani: minden számot realizálni.

56. Paradoxon: Egyesülni csak az egységben lehet.

57. Doxa: Csak aki az egységet látja, lát alakot. Az egység az alakhoz, az alak az egységhez van kötve. Ilyen értelemben mondja HEGEL, hogy csak az egész igaz. De az egység a szóhoz, a szó az egységhez van kötve. KASSNER azt mondja, hogy ez az Istenember aritmológiai értelme. Előtte a láthatatlan Egy törvénye volt érvényben, megjelenésével látható lett, a szabadság jegyében.

58. Improvizáció: Az azonosság (ellentét) logikájának történetileg és gondolatilag és aritmológiailag az egységlogikát meg kellett előznie, ahogy a Kettő mindig megelőzi a Hármat. Az őskori analógiás logika (aritmológia) az Egy jegyében áll. Az azonosság (ellentét) logika ezt az egyet dezintegrálja.

A műveletre koncentráltan figyelni kell: az azonosság (ellentét) logika nem differenciál, vagyis műveletét nem az egy sokszerűsítésével és a sok egyszerűsítésével végzi, hanem differenciálás helyett dezintegrál, más szóval az egységet megbontja. Az analógiás logika számsora romolhatatlan számsor. Az azonosság (ellentét) logika számsora romlandó számsor. Ezért az örök élet az analógia világában nem probléma, az azonosság (ellentét) világában viszont elhihetetlen. S éppen ezért a romolhatatlan (örök) számsor történettelen (időtlen), míg a romlandó (történeti) számsor az enyészet (mulandóság) jegyében áll. A két számsornak értelmet és végleges alakot egy harmadik, a szabad számsor ad.

Az azonosság (ellentét) logika dezintegrált, száma a Kettő. A Kettő tevékenysége, hogy kettévág. Kételkedik. Az egytől a legtávolabb a Kettő áll. A Kettő a maximális értékdeficit. A Kettő a legkisebb szám. Ezért mondja a hagyomány, hogy a Kettő a gonosz száma.

L' esprit mal (SAINT-MARTIN). A Kettő felez. SAINT-MARTIN döntő megállapítása, hogy a felezés sohasem az egyet éri, hanem minden esetben azt, aki felez. Ebből a gondolatból érthető meg, hogy a rossz sohasem a jót éri, hanem mindig azt, aki a rosszat elköveti.

Az azonosság (ellentét) logika azonosítása (megkettőzése, felezése) a rejtett dezintegrálás művelete, amely soha célt nem ér, mert az egységet nem tudja felbontani, hanem maga bomlik fel.

Ez a felbomlás a dezintegrálódás következménye az elértéktelenedés. A romlandóság, az enyészet az eltömegesedés, a devalváció, az infláció, az eldologiasodás. Ez a minőségtelen (merőben mennyiségi) szám. Ennek a dezintegrálódásnak el kellett következnie, hogy az ember az egységet meg tudja valósítani. BAADER azt mondja, hogy van eredetileg normális és későbbi abnormis dualitás. Tényleg van. De az eredetileg normális dualitás az analógia, s így a kettő két elemének megfelelése jegyében áll, s ezért soha kétség és kételkedés nem merül fel afelől, hogy a kettő különbségével hasonló és hasonlóságával különböző. A dualitás a definitív szám jegyében áll. Ettől élesen meg kell különböztetni azt a dualitást és dezintegrálást, amely egészen más művelet. A dezintegrálás nem a hasonlóság-különbözés, hanem az azonosság-ellentét jegyében áll. Képlete nem az, hogy ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hanem az, hogy A = A. Azt pedig tudjuk, hogy az azonosság száma és az, egyenlőség száma sem nem azonos, sem nem egyenlő.

Az azonosságlogika valódi értelme, hogy mivel a kettő jegyében áll, a kettőt mindenképpen fenn kell tartania, és fenn is tartja (dialógus, dialektika), még akkor is, ha az azonosságot megállapítja mert akkor is mindig kettő azonosításáról van szó. Így tehát akár azonosság, akár ellentét, a Kettő megmarad, sohasem lesz belőle Egy.

Az egységlogika (BÖHME) felismerte, hogy a Kettőből az út az Egyhez nem az, hogy visszamenni az Egybe, hanem hogy előre kell menni a Háromba. Ha két egymással ellentétes művelet egymással szemben áll, a harmadik közvetítésére van szükség. A Három mindenütt és minden esetben a közvetítő. Ha két vonalat a harmadikkal összekötök, középpont keletkezik. Két vonalnak nincs közepe s így nincs alakja. A Háromban a Kettő nem egymás ellen van, hanem egymás között (egymásban). Erről a dezintegrálódásról mondja SAINT-MARTIN, hogy ez nem az Egybe való visszatérés, hanem az Egy visszaadásának művelete.

59. Provizórium: A világban - mondja KASSNER - azonosság nincs. A világ amennyire realitás, ugyanannyira imagináció. Ebből következik, ha a világból az imaginációt ki lehetne szívni, a nirvána maradna.

60. Axióma: Minden számnak három alakja (értelme) van. Az első az előrefordulás, a haladvány iránya. Extraverzió. Ez a pozitív. A hímnem. A második a visszafordulás, a metanoia iránya. Introverzió. Ez a negatív. A nőnem. A harmadik az egység transzmutált alakja. A centroverzió. Ez az androgün.

61. Axióma: A centrovertált szám művelete ismét háromféle. A vertikálisan fölfelé, a vertikálisan lefelé és a centrum körül keringés művelete. Az első pozitív, hímnemű, a második negatív, nőnemű, a harmadik androgün művelet.

62. Axióma: A centrum körül keringés művelete ismét háromféle: Az első folytonosan a centrum felé mozog. Ez a centripetális. A hímnem. A héber hagyományban neve geburah.

A második a centrumtól távolodik. A centrifugális. A nőnem. A héber hagyományban a gedulah.

A harmadik a centrum körül köralakban mozog. Ez az androgün. A cirkuláris erő. A héber hagyományban ez a tiferet. Alexandriában ez a Trokhosz geneszeosz Ixion kereke.

63. Axióma: A számban alakot, értelmet és műveletet mindig meg kell különböztetni, hogy az alak és az értelem és a művelet a számban egy legyen.

64. Axióma: Az analógiás logika hierarchikusan alá és fölérendel, értékelve megkülönböztet és elválasztva összefoglal. Az azonosság-gondolkozás értékre való tekintet nélkül azonosítva ellentétet állít fel, és ellentétbe állítva azonosít. Az egység-gondolkozás egyszerűsít.

65. Axióma: Az egy tevékenysége az egyesítés. Eredménye az Egység.

66. Provizórium: Az egyesítés (egység megteremtése) műveletében minden dolog saját minőségét és mennyiségét intakt módon megtartja. Ha bármely dolog bármely tulajdonságában megcsorbulna, egység nem jöhetne létre.

67. Axióma: Az Egység egyszerű.

68. Improvizáció: Az egység egyesít, éspedig nem úgy, hogy a dolgokban levő egységet kiemelve, az azokban levő nemegységet elnyomja. Az Egység azáltal egyesít, hogy a dolgok között levő egységet állandóan teremti. Ez a megjegyzés igen fontos. Mert az Egység, ha a dolgokban levő nem egyesülő törekvést (tendenciát) elnyomná és ennek ellenére egységet akarna teremteni, az egység feltétlenül ál-egység lenne. Az ál-egység nem realizált egység, nem megvalósított, s így nem egység. A valódi egység a dolgokban levő minden tulajdonság számontartásával és fenntartásával teremti meg a dolgokban és a dolgok közt levő egységet. Az egyesítés kívülről egybeesik a belülről való egyesítéssel. Az egyesítés felszólításra, az egyesülés szabadon történik. Az egység megteremtésében a szabadság nem mellőzhető.

E tétel következménye igen nagy. Elképzelhető hogy Egység felszólítás, vagy kívülről való beavatkozás nélkül, esetleg spontán megvalósuljon. Erre már példa volt és van elég, de teljesen ki van zárva, hogy egyesülés szabad elhatározás nélkül történhessék. Az egyesülés művelete személyes (szabad) művelet.

Az egység csak szabadon (személyesen) egyesülő elemek között valósulhat meg. Erre példa az ál-egységek megteremtésének számos kísérlete és valamennyi kísérlet szánalomra méltó kudarca. A kívülről való egységesítés belső (szabad, személyes) egyesülő művelet nélkül az elemeket egymással nem egyesíti, hanem azt a helyzetet teremti, amelyben az elemek az egymás ellen felizgatott elkülönülés állapotába kerülnek.

BAADER azt mondja, hogy az egymással szabadon egyesülő elemek haladványának (történetének) az evolúció, az egymással kényszerből egyesülő elemek haladványának (történetének) a revolúció felel meg. A külső kényszer által teremtett ál-egységben a felizgatott elkülönülésben levő elemek izgalma egy ponton felrobban, s ez a robbanás a forradalom. A forradalom minden esetben ál-egységet robbant fel és pusztít el.

Az Egység csak az elemek között levő egyetértés alapján teremthető meg. Ez az egyetértés szabad művelet. A szabad műveletet az ember akkor végzi, ha integritása (egysége, egyszerisége, egyetlensége) intakt marad és maradhat. Bármilyen beavatkozás, amely az ember integritását érinti, azonnal mint dezintegráló erő (szám) jelentkezik, éspedig az ember (egyén) és a közösség területén egyaránt. - Ezzel az azonosság és az analógiás és az egység logikájának és az aritmológiának egymással összefüggő tárgyalása befejeződött.

2. UNUS
A Tabula Smaragdina megértése szempontjából a szöveg következő eredményeiről lehet beszámolni:

A Tabula Smaragdina ide vonatkozó szavai:

rei unius - egyetlen dolognak

ab uno - egyből

meditatio unius - az egy gondolatából

ab hac una re - ebből az egy dologból

thelesma - théleszma (nap, mindenek apja)

fortitudnis fortitudo fortis - erőben ez az erő ereje.

Ezek a szavak valamely alakban mind az Egyre vonatkoznak. Ahhoz, hogy az Egy elég érthető legyen, szükség van az Egy aritmológiai (logikai) jelentőségét egész terjedelmében kifejteni. Ezek után az Egy tárgyalásába nyugodtan bele lehet fogni.

69. Axióma: Az analógiás-, az azonosság- és az egységlogika nem áll külön. Az egységlogikában mindhárom logika egy. Az egységlogikának megfelelő személyiség-aritmológiában mindhárom aritmológia egy.

70. Axióma: Az Egység az összes lehetőségek (tulajdonságok) kibontakozásának feltétele.

71. Axióma: A számsor az Egy megnyilatkozása (kinyilatkoztatása, apokalipszise).

Az Egyben minden szám megvan.

Az Egyben minden szám, mint meg nem nyilatkozott sok van meg.

Az Egyben minden művelet megvan.

Az Egyben minden műveletet az egyesítés egyesít.

72. Paradoxon: Az Egy nem áll szemben a sokkal, hanem teremti azt. A személy nem áll szemben a közösséggel, hanem teremti azt.

73. Paradoxon: I contains multitudes (WHITMAN): Énem tartalma sokaság. Ez a paradoxon nem a demokrácia, hanem az Egyház mellett tanúskodik. Az Egyházat nem szabad összetéveszteni a klerikalizmussal.

74. Axióma: Az Egység a kezdet, amely minden más számot megért, de amelyet egyetlen más szám sem ért meg, amelyből minden más szám születik, de amely egyetlen más szám szülötte nem lehet (BÖHME).

75. Axióma: A számok az Egy tevékeny és szenvedő alakjai (GOETHE nyomán: Leiden und Taten des Einen).

76. Axióma: A szám szignatúra, amely az Egyhez való viszonyt jelzi. Önmagában értelme (alakja) nincs. Az értelem (logosz) az Egyben van. Minden szám jele (kalkulus) nem önmagát, hanem az Egyhez való viszonyát (távolságát) jelzi. Az Egytől a legnagyobb távolságra a Kettő van. Ezért ez a legkisebb szám. A legnagyobb szám az Egybe ismét belép. BÖHME azt mondja, hogy a legnagyobb a világ száma.

77. Axióma: Az Egy minden számot oszt (felold), de az Egyet egy szám sem oldja (osztja) (SAINT-MARTIN).

78. Axióma: Az egyesülés (táplálkozás, megismerés, erósz) minden élet bázisa.

79. Axióma: Az Egység akciótotalitás (BAADER).

80. Axióma: Az Egységben minden igaz (BAADER).

81. Axióma: Csak az Egység igaz (HEGEL).

82. Axióma: Csak az egész szabad (SAINT-MARTIN).

83. Axióma: Az Egység lüsziosz akatalütosz (mindent feloldó feloldhatatlan) (PLÓTINOSZ).

84. Improvizáció: Az axiómák megértéséhez a következőket kell végiggondolni:

A szám nyelvnívó. A lét értelmezése. Erről már többször volt szó. A szám nyelvnívójának valóságnívó felel meg. Ezt is tudjuk. A szám az a nyelvnívó, amelyben a valóság értelme megfejthető. Éppen ezért a létezés csak számmal fejthető meg. Minden létezés-műveletnek számművelet felel meg. Éppen ezért az ember nemcsak akkor számol, ha énekel vagy verset mond vagy épít vagy fest, hanem akkor is, ha mozog és akkor is, ha gondolkozik, akkor is, ha táplálkozik vagy harcol vagy szenvedélyes vagy kísérletezik vagy utazik vagy alszik.

Számkvalitást nem lehet megváltoztatni anélkül, hogy ezzel azonnal minden egyéb kvalitás meg ne változzék. De semmit sem lehet megváltoztatni anélkül, hogy az ember végül is ne számkvalitást változtasson meg.

A szám a valóság utolsó látható színvonala (alakja), lépés az okból az értelembe (logoszba).

Amit számnak nevezünk, az minden esetben az Egy valamely transzfigurációja. Amit haladványsornak nevezünk, az az Egy olyan transzfigurációja, amely haladványsor tagjai között levő távolság minden esetben egy.

A haladványsorban a progressus (előrelépés) mindig regressusszal (hátralépéssel) jár együtt. Ami az Egyhez a legközelebb áll, az áll a legtávolabb, a Kettő. Ezen a műveleten alapszik a differenciálás és integrálás. A sokasodás ismét közeledik az Egyhez. A sokszerűség (minden lehetőség felszabadulása) teljesülése az Egységbe való visszatérés.

Az Egyen belül és kívül lévő számsor viszonya megfelel a látható és a láthatatlan világ viszonyának. A láthatatlan és a látható világ viszonya megfelel a természet és a szellem viszonyának. A szellem és a természet viszonya megfelel az emberi személy és a közösség viszonyának.

A megnyilatkozott szám, amely az Egyen kívül van (látható, természet, közösség) az Egytől sohasem szakad el, sőt, a haladványsorban amennyivel progresszívebb helyet foglal el, pontosan olyan regressziót hajt végre. Ezért a láthatóvá válás nem jelenti az Egy köréből való kilépést. Az Egy hatalma minden számban jelen van. Valamennyi szám együttes összege ezért Egy. Ezért az Egy az összes tevékenységek (műveletek) összessége (akció-totalitás).

Ebben a totalitásban (egészben) minden szám a saját értékének megfelelő helyen van, s ezért értékének megfelelő tevékenységet fejthet és fejt ki. Erre céloz BAADER, amikor azt mondja, hogy az Egységben minden igaz, és HEGEL, amikor azt mondja, hogy, csak az egész az igaz. De erre céloz SAINT-MARTIN, amikor azt írja, csak az Egész szabad. A szám akkor szabad, ha helyén van, vagyis, ha értékének megfelelő tevékenységét teljesen és akadályozó mozzanat nélkül kifejtheti. Ez pedig a szabadság.

Újabban a legutóbbi gondolat körül alapvető félreértések egész serege támadt. Az Egység akció-totalitásával tisztában voltak. Sőt, épp ez a gondolat volt az, amiből minden esetben kiindultak és mondjuk így, az akció-totalitás kellett nekik, de az Egység nem. Az Egységben minden szám megvan. Az álegységben a haladványsor nemcsak hiányos, hanem, és ez a legkülönösebb, a valódi számok (SAINT-MARTIN: nombre réel) helyett ál-számok jelentkeztek és homogén tér keletkezett, de álszámokból és végül kiderült, hogy a tér sem volt valódi tér. Mivel az ember itt nem reális, hanem ál-számokkal állott szemben, minden művelet tulajdonképpen ál-művelet lett. Így támadt az az ál-egység, amelyben semmi sem volt igaz. A legkevésbé persze nem volt egész és még kevésbé volt szabad, vagyis az egész nem volt egyéb, mint desperát erőszak. Azt az axiómát, hogy az Egység az összes lehetőségek (tulajdonságok) kibontakozásának feltétele, megkerülni nem lehet. Ahol csak egyetlen tulajdonságot is szabadságától megfosztanak, ott az Egység megvalósulásának lehetőségét kizárják. E művelet a létezés valamennyi színvonalán érvényes.

85. Paradoxon: Önmagát egyetlen szám sem mozgósíthatja, csak az Egy. De egy marad.

A paradoxon úgy értendő, hogy egyetlen szám sem tehető meg a számsor alapjának.

86. Probléma: Több Egy van?

A kérdés a végtelenség kérdése. Végtelen Egy van? Egy végtelen van? Végtelen végtelen van?

Egy Egy van.

Minden esetben ugyanarról az Egyről van szó.

Ez egyszersmind a monoteizmus problémája. Bizonyítani fölösleges. HAMANN azt mondja: Isten létét tagadóknál csak azok botorabbak, akik isten létét bizonyítják.

Az, hogy egy Egy van, alapja a hindu advaitának (nem kettő). HÉRAKLEITOSZ írja: hen panta einai (minden egy). Jahve ehad.

87. Paradoxon: Az egyenlőség az Egység megrablása (MEISTER ECKEHART).

A teljes gondolat így hangzik: Ahol egyenlőség van, ott nincs egység, mert az egyenlőség az Egység megrablása (Gleichheit ist eine Beraubung der Einheit). És ahol Egység van, ott nincs egyenlőség, mert az egyenlőség a különbségek sokaságát elnyomja. Ahol a dolgok egyenlők, ott egység nem valósulhat meg. Önmagammal nem vagyok egyenlő, önmagammal egy vagyok.

Ez a gondolat minden demokratikus és szocialisztikus törekvés fejfájára írandó, mint a halál közvetlen okának megjelölése.

A kiindulópont a minőségtelen, merőben mennyiségi szám. E szám műveleteinél elég, ha az ember a számokat összeadja (kivonja, szorozza) és akkor a művelet elvégezhető és az eredmény kész. A művelethez tehát hozzáfognak, az egyenleteket megfejtik és a műveletek végén a képleteket megkapják. Amikor azonban a képletet realizálni akarják, kiderül, hogy az eredmény nem az egyenlőség, hanem a soha nem tapasztalt különféleség, éspedig a folytonos egyenlősítési művelettől fölheccelt különféleség magán kívül, bőszülten védekezik mindennemű egyenlősítéssel szemben. Miért? Mert az aritmológiai műveleteket a merőben mennyiségi számmal végezték, a reális szám (SAINT-MARTIN: nombre réel) azonban saját minőségéről semmiféleképpen nem volt hajlandó, de nem is tudott lemondani. Senki sem adja fel saját élete értelmes voltának gondolatát. Így az egyenlőség helyett az egymástól folyton távolodó elemek felizgatott sokadalma keletkezett. SAINT-MARTIN a számsornak ezt az állapotát szeriálisan divergens állapotnak nevezi. Éspedig azért, mert abban a hiszemben vannak, hogy a helyes aritmológiai művelet az egyenlősítés. Ha a számnak csak mennyisége lenne és minősége nem, az egyenlősítés tényleg a helyes eredményhez vezetne. Mivel azonban a számnak értelme (logosza) van, s az értelem a mennyiség és minőség egymástól el nem választható, egymást közösen átható egységben van, mindennemű egyenlősítési törekvés odavezet, hogy amennyiben egyenlősítek, az Egységet megrabolom, és amilyen mértékben egyenlőséget teremtek (ad extra), pontosan ilyen mértékben teszem az Egység megvalósulását lehetetlenné.

A demokratikus és szocialisztikus társadalmi koncepciók száma nem reális szám. E nem reális számra épül fel az aritmológia, erre az aritmológiára a logika, a logikára az élet értelmezése, az élet értelmezésére az egyéni és a társadalmi életrend.

Az életrendet hiába változtatom meg. Hiába változtatom meg az élet értelmezését. A logikát és az aritmológiát is hiába változtatom meg. A szám értelmezését kell megváltoztatnom. A szám reális értelmét fel kell ismernem. Ha a szám reális értelmét (mennyiség és minőség egyben) felismertem, azonnal látni fogom, hogy az egyenlősítés művelete hibás. Egységet kell teremtenem. Az Egység megvalósításához az út nem az elemek között egyenlőséget teremteni, hanem az összes tulajdonságok (elemek) kibontakozását elősegíteni (felszabadítani). Így érem el azt a rendet, amely totálisan akcióképes és amelyben minden igaz, mert szabad. Ez az Egység.

88. Doxa: Einbildungskraft gebunden an die Ungleichheit (KASSNER).

Azért vagyunk képesek imaginálni, mert nem vagyunk egyenlőek. Rációnk szerint egyenlőek vagyunk, de mivel egyenlőek, nem vagyunk egyek. Imaginációnk szerint különbözőek vagyunk, de mivel különbözünk, egyek vagyunk.

89. Doxa: BAADER: Im inneren Sinne ist die Vielheit der Einheit Subjekt, im äußeren Sinne die Einheit der Vielheit. - Ami nem egyéb, mint: külsőleg az egyes ember a közösség szubjektuma (szolgálója), belsőleg a közösség az egyes ember szolgálója (szubjektuma).

3. MIRACULUM
A Tabula Smaragdinában a következő szavak kerülnek sorra:

miracula - varázslat

meditatio - gondolat

omnes res natae - minden keletkezett dolog

Luna (mater) - Hold (anya)

mirabiles - varázslat

omnes res - minden dolog

omnis - minden

90. Axióma: Az Egyből egy van, a Kettőből kettő

91. Axióma: A Kettő két eleme között háromféle viszony van. Az egyik szerint a két elem analóg, a másik szerint a két elem azonos (ellentétes), a harmadik szerint a két elem egy.

Aszerint, hogy melyik logika (aritmológia) szerint látom, a Kettő két elemének egymáshoz való viszonya más. De a három logika (aritmológia) az egységlogikában egy. Ezért a Kettő két tagja egymáshoz való viszonyának mindhárom lehetősége is Egy.

92. Axióma: Az inqualieren fogalma a Kettőt az Egyből kivezeti és az Egybe újra visszavezeti.

Hogyan történik ez? Ez az, amit a Tabula Smaragdina varázslatnak, gondolatnak, keletkezett dolognak, stb. nevez. A kivezetés nincsen visszavezetés, a visszavezetés nincsen kivezetés nélkül. A Kettő mindig Kettő marad, mert a Kettőben az Egyhez, való viszony is kettős, az egyik, hogy az Egyből kilép, a másik, hogy az Egybe belép. Ezért van a Kettőből kettő. És ez a miraculum.

A hagyomány a Kettőt tükörnek is nevezi. El lehet nevezni másnak másolatnak, képnek, utánzatnak, hasonmásnak, lenyomatnak, szignatúrának, bélyegnek, párnak, ellentétnek, azonosságnak. El lehet nevezni másiknak, fátyolnak, felületnek, látszatnak, káprázatnak. Mindezt meg lehet tenni, mert a haladványban a Kettő áll az Egyhez a legközelebb - vagyis a legtávolabb.

93. Probléma: Van-e a Kettőből közvetlen út az Egybe?

94. Doxa: A hagyományban az Egy minden esetben a hímnemű. a Kettő a nőnemű szám.

95. Doxa: A Kettő a meghasonlás száma, de ugyanakkor a hasonlóság száma.

96. Doxa: Az őskori aritmológiák szerint a Kettő az anathema (antitézis, Sátán) száma.

97. Axióma: A Kettőnek nincs közepe.

Ezért a Kettő felület, fátyol, test, burok, anya, tükör, Hold, káprázat, varázslat, szignatúra, képmás.

98. Doxa: Dualité est une négation de l'unité supreme (GUÉNON): a kettősség a legfelsőbb egység tagadása.

99. Paradoxon: Az erkölcstelen kettősség.

Az erkölcstelen nem igaz.

A nem igaz nem szép.

Negatív logika, etika és esztétika.

Negatív teológia.

Ateizmus.

100. Axióma: Nem két világ van, hanem egy.

101. Provizórium: Az azonosság (ellentét) logika a Kettő jelében áll. Ezért nem jut túl azon a kérdésen, hogy a létezés és a gondolkozás egymással azonos vagy ellentétes (HEGEL). KASSNER azt mondja, hogy a gondolkozás és a létezés identitásának kérdése az egyéniség nélkül megoldhatatlan. Az egyéniség (személy, egység) szerepe a világban az, mint ami a szellemi világban a transzcendentális számé. Más szóval, az egyenlőség csak abban az esetben lenne megvalósítható, ha a személy (egység) nem lenne. Csak akkor lenne megvalósítható az utópia és a rémállam.

102. Provizórium: Aki a létezést és a látszatot egymástól elválasztja, még az azonosságlogika alapján áll (KASSNER nyomán).

103. Doxa: A Kettő az Egy első varázslata.

Az első haladvány. Ha az Egy minden szám fundamentuma, akkor a Kettő az első szám.

104. Paradoxon: Ha a Kettőt, mint az Egyet fogom fel, akkor keletkezik a dualitás. Ha a dualitást kettőnek fogom fel, keletkezik az ellentét. Ha az ellentétet kiküszöbölöm, a Kettő két eleme azonosul. Az azonosság (ellentét) logikát úgy is fel lehet fogni, mint kísérletet minden ellentét kiküszöbölésére és a Kettő két elemének azonosítására. De mivel az azonosítás nem egyesítés, hanem egyenlősítés, az azonosságlogika nem teremtett egységet, hanem csak egyenlőséget és ezzel az egységet megrabolta.

105. Hüpothészisz: A Kettő két eleme vagy egymás mellett, vagy egymás után, vagy egymás fölött áll.

106. Paradoxon: A Kettő választja el a teret és az időt.

107. Paradoxon: A Kettő két eleme sohasem azonos, mert akkor a Kettő Egy lenne. Tehát a két elem ellentétes. A két elem különbözik?

108. Paradoxon: A Kettő két eleme soha sincs együtt.

109. Doxa: A Kettő a dialógus (dialektika) száma. Éppen ezért a viszály száma.

110. Paradoxon: A Kettő nem két Egy, hanem Kettő.

111. Axióma: A Kettő művelete a kettéválasztás. - Ilyen kettéválasztás: azonos-ellentétes, homogén-heterogén, kvalitás-kvantitás, szubjektum-objektum, stb., stb.

112. Hüpotészisz: A Kettő terminus mediusa hiányzik.

113. Paradoxon: A Kettő a differenciális első, az integrálás utolsó előtti foka.

114. Paradoxon: Minél mélyebbre mész, a varázs annál intenzívebb.

115. Hüpothészisz: A Kettő két eleme egymáshoz van kapcsolva anélkül, hogy egyesítve lenne. Ebből mi következik? Az, hogy a két elem azonos? ellentétes? egyenlő? Mindenesetre: nem Egy.

116. Probléma: SAINT-MARTIN azt mondja hogy az égi számsorban a számok egymástól nincsenek elválasztva és megkülönböztetve, hanem egyesítve vannak. A szellemi számsorban a számok el vannak választva, de nincsenek megkülönböztetve. A természet számsorában el vannak választva és meg vannak különböztetve. Vajon milyen szám a Kettő a szellemi és az égi számsorban?

117. Probléma: Ha nem lenne szám, Egység lenne. Mi lenne, ha csak a Kettő lenne?

118. Provizórium: A negatív Kettő az anathema, a pozitív Kettő az arány.

119. Doxa: Amit a Tabula Smaragdina varázslat, gondolat, keletkezett dolog, Hold, minden dolog névvel jelöl, a Kettő jelében áll. Ami azt jelenti, hogy az Egy első haladványa. Az első megnyilatkozás. Ugyanakkor az Egy tükörképe és hasonmása. A hindu metafizika szerint ez a májá, nem a valóság, mert a valóság az Egy, hanem a valóság káprázata. Varázslat. A héber hagyomány szerint a Kettő a Hohma száma. Ez a második szefira, a tükör, vagyis a bölcsesség. Az első látvány. Az első látomás. A kínai hagyományban az Egy a jang, a férfi, a szoláris, a spirituális princípium, a Kettő a jin, a női, a lunáris, a testi és anyagi Princípium. A hermetikus hagyományban van hindu, héber és kínai analógia. A hermetikában az Egy jelképe a Nap, a Kettőé a Hold. A Nap féme az arany, a Hold féme az ezüst. Minden született és keletkezett dolog a gondolatból születik és varázslat.

4. TRINITAS UNIFICAT DUALITATEM
Ez a megfogalmazás BAADERé, s annyit jelent, hogy a Három a Kettőt egyesíti.

120. Axióma: A Három a Kettőt egyesíti (BAADER).

Ezt az axiómát a következőképpen kell érteni:

Az Egynek nincs művelete. Miért? Mert az Egy minden műveletet (és számot) magában foglal. Magába foglalja pedig mint meg nem nyilvánult műveleteket (számokat).

A Kettő az első haladvány, és ezért az első művelet. A Kettő megkettőz, vagy ami ugyanaz, megfelez. A Kettő az első megnyilvánulás. A világ megfelezése (megkettőzése: valóság-káprázat). A Genezis szerint az Úr a világosságot elválasztotta a sötétségtől. Ettől kezdve az egy világosságban két világ van, a világosság és a sötétség világa. A két világ az egyhez úgy viszonylik, mint az Egy két fele. A Kettő az első operáció, amelyen az Egy önmagát önmagával úgy állítja szembe, polarizálja, hogy önmagát megfelezve megkettőződik és önmagát megkettőzve megfeleződik. A Kettő megnyilvánulásával megnyilvánul a polaritás: a szubjektum-objektum, én-te, arc-tükör, kvalitás-kvantitás, hím-nő, igen-nem, látható-láthatatlan.

A Kettő problémája nem az, hogy kettő, hanem az, hogy a Kettőből mindig kettő van, vagyis, hogy van pozitív és negatív Kettő. A pozitív (normális) Kettőt nevezi BAADER dualitásnak. Ez a produktív Kettő. A pozitív Kettővel szemben áll a negatív (abnormis) Kettő. Ez a destruktív Kettő. A pozitív és produktív Kettő erőnövekedés. A negatív és destruktív Kettő erőcsökkenés.

Az alexandriai és gnosztikus gondolkozásban a Kettő két alakját jól ismerték. A produktív és pozitív Kettő az Egy megkettőződése, s ez a Szó (logosz), világosság, értelem, fény, tudás, éberség. A destruktív és negatív Kettő a gonosz, a sötétség, a tudatlanság, a halál.

Hogyan keletkezik a Kettőből Három? Más szóval: mi a Három operációjának értelme? A Három művelete közvetlenül az Egyen nyugszik, vagyis a Három közvetlenül az Egyből keletkezik? Vagy pedig a Kettőből? Vagy pedig az Egyből a Kettőn keresztül?

A Három művelete nem egyéb, mint az Egy második művelete. E műveletet először Böhme értette meg a maga teljességében és fejtette ki. A művelet elnevezése inqualieren (közös áthatás). A művelet egyébként az alkímia alapművelete.

121. Doxa: Inqualieren szabad fordításban annyit jelent, mint: közös áthatás.

122. Improvizáció: Fel kellett tételezni, hogy amikor az egyből Kettő lett, a Kettő mindkét elemében maradt valami az Egyből. Vagyis, amikor a kvalitás és a kvantitás kettévált, a kvalitásban maradt valami a kvantitásból és fordítva. A hímben valami a nőből, a nőben valami a hímből. Úgy látszik, a Kettő sohasem válhat abszolút Kettővé, hiszen akkor végleg és örökké kettő maradna, le is zárulna, és megállna. Se előre, se vissza. Azért, nehogy a Kettő két eleme végleg kettéváljék mind a két elemben marad valami a másikból (minden számban marad valami az, Egyből), s így a Kettő útja az Egy felé nyílt maradjon és a Kettő egyesülése ismét helyreállhasson.

A dolog azonban, bár így is van, ezzel még nincs kimerítve. Az inqualieren Böhme futólagos megértéséből mindössze annyi, hogy soha a Kettő a maga kettősségében meg nem valósulhat, mert az egyik elem magja a másikban, a másik magja az egyikben minden körülmények között megmarad. A Kettő két eleme egymástól soha ketté nem válhat. És mivel ketté nem válhat, az inqualieren lehetősége mindig megmarad. A világosságból a sötétségbe az út nyitva áll.

De a dolog, ismételten, még nincs kimerítve. Miért? Azért, mert ha így lenne, a Kettő merő látszat lenne, olyan látszat, amely soha meg nem valósulhat, s ezek szerint nincs. Kettő pedig van. Az inqualieren kimerítő értelmezése a következő:

A Kettőben az Egy ténylegesen és valóságosan kettéválik, éspedig úgy, hogy a Kettőben a két elem valóságosan nem egy, hanem kettő. A kvalitás csak kvalitás, és a kvantitástól teljesen elvált. A pozitív csak pozitív és a negatív csak negatív. Út egyikből a másikba nincs. Ez éppen a Kettő. Mert nincs közép. A Kettő két eleme között levő mindennemű kapcsolat megszűnt, és a két elem között levő viszony az, hogy ez a viszony megszakadt.

De abban az extrém mozzanatban, amikor a Kettő művelete valóban realizálódik, vagyis amikor a Kettő megvalósul, más szóval, amikor a két pólus egymástól a legnagyobb távolságra ér, s e mozzanatban mindkét elem csak önmaga, a másik teljes kizárásával, abszolút és zárt és homogén, ebben az extrém poláris viszonyban mind a két elemben keletkezik és a centrumból kipattan a vele szemben álló elem minősége. Ez az inqualieren mozzanata. Lehet átminősülésnek is nevezni. Ezért lehet hozzávetőlegesen közös áthatásnak fordítani. Az inqualieren fogalma tehát nem azt jelenti, hogy a Kettő két eleme közül az egyikben mindig van és marad valami a másikból, hanem azt jelenti, hogy a Kettő két eleme közül az egyikben a másik mindig keletkezik, vagyis abban kipattan és abban megszületik. A kvalitás abszolút kvalitás, amelyben a kvantitásból egyetlen porszem sincs. De a kvalitás abban a végső mozzanatban, amikor a kvantitással szemtől szembe (oppozícióba, poláris viszonyba, Kettőbe) kerül (amikor a Kettő művelete realizálódik), akkor a kvalitás centrumában megszületik a kvantitás, és így a Kettő két eleme egybeminősül.

A két elem egymást közösen áthatja.

Az elemek - mondja ARISZTOTELÉSZ (Metaph. 1.3.) - kölcsönösen egymásból keletkeznek. Ez az inqualieren konkrét és egzakt megfogalmazása. S ez egyszersmind az alkímia alapgondolata. Ha az elemek nem egymásból keletkeznének, az alkímiának semmi értelme sem lenne. Az újkori természettudomány e gondolatra száját félrehúzta. Ma, az atombontás felfedezése után tudjuk, hogy, e tudomány fölényével komikussá vált. Az elemek kölcsönösen egymásból keletkeznek. Az egyik elem a másikból keletkezik (Kettő, mindig Kettő).

A Kettőben egymással szemben két elem áll úgy, hogy az egyikben keletkezik a másik, a másikban az egyik. Ez a keletkezés az át- (egybe-)minősülés mozzanata: a Három.

A Három az Egy második operációja. A Három a közös áthatás művelete. Az Egy önmagában nem megnyilvánult művelet. Az Egy megnyilvánult művelete az egyesítés, a Három.

Így kell érteni azt az axiómát, hogy a Három a Kettőt egyesíti.

123. Axióma: A Három a realizált unió. Az Egység alapállása trinitárius.

124. Improvizáció: E két axiómának jelentősége a lélektanban és a társadalomtanban igen nagy. Mivel az elemek (számok) nem egymástól elvágott külön világban élnek, hanem egymással állandó átminősülő viszonyban vannak (egymásból keletkeznek), az elemeket (számokat), mint szeparált és izolált tagokat felfogni téves. Az egymástól szeparált és izolált szám az, amit az újabb korban Én-nek neveznek. Az Én-ek számsora a jellegzetesen diszkontinuitás-számsor, amelyben az egyik elemből a másikba átmenet nincs. Az imént, mint probléma SAINT-MARTINnek az a gondolata merült fel, amely azt mondja, hogy az égi számsorban a számok nincsenek egymástól elválasztva és megkülönböztetve, a természet számsorában a számok el vannak választva és meg vannak különböztetve. Ezek az egymástól elválasztott és megkülönböztetett számok az Én-ek. Az Én-ekkel való számolás annyit jelent, mint a diszkontinuitás számsorával számolni. De ha a diszkontinuitás számsorával számolok, minden esetben újra diszkontinuitásos számot nyerek. Az Én ál-szám, amelyből út a másikba nem vezet. Az Én nem inqualálható (közösen nem áthatható). Az Én nem dialogizálható. Az Én nem dialektizálható. Az Én olyan ál-Egy, amelyből soha Kettő nem lesz, s így abban a másik nem születhet meg, s így nem lehet Három.

Az egymástól nem izolált szám (a kontinuitás számsorának száma) nem az Én, hanem: a személy. A személy a Három jegyében áll. A személy trinitárius fogalom. A személy száma az Egy, amely megkettőződik, a Kettőben pedig keletkezik a harmadik. Ezért Három. A személyben a dialogizált (dialektizált) Egy a közösségben (Háromban). Amíg a lélektan és a társadalomtan Én-ekben (egymástól szeparált elemekben) gondolkozik, nincs is módja, hogy a lélektan és a társadalomtan területén kielégítő rendet (egységet) teremthessen. Az unió feltétele minden esetben a számok között levő átminősülés (közös áthatás) lehetőségének megteremtése.

125. Doxa: A hindu hagyomány azt tanítja, hogy a Trimurti a matematikára redukált igazhitűség.

Ez a tanítás háromfélét jelent:

- Trimurti annyi, mint trinitas,

- a matematika és a vallás affinitásban áll,

- az igazhitűség a mathésziszben kezdődik.

126. Axióma: A személy száma a Három.

A személy trinitárius fogalom. A személy realizált unió. Minden szám önmagában három mozzanatot (műveletet) rejt: az első művelet önmagának lezárása (fenntartása), amely lezárásban keletkezik a következő haladvány (szám), amely nem egyéb, mint az előbbi számra való bázisszerű visszautalás. A három művelet megfelel a szám esszenciájának (lényegének), operációjának és produktivitásának.

A Három úgy keletkezik, hogy a Kettő önmagát fenntartva (manifesztálva) megnyilatkozik, e megnyilatkozás lezárásával önmagában létrehozza a Hármat, amely nem egyéb, mint az Egy bázisára való visszatérés. Minden szám esszenciája hogy operációjával produktívvá lesz. Önmagát megkülönböztetve integrálódik, vagyis egységesül.

A Három a Kettőből úgy keletkezik, hogy a Kettő előrelépve visszalép, és a középen áll az Egy.

A személyre vonatkoztatva ugyanez: az embernek (Egy) önmagából ki kell lépnie (Kettő) és önmagát meg kell különböztetnie (átminősülnie), hogy az egységet tevékennyé tegye (a Háromban) a közösségben. Ha két egymást szerető lény, írja BAADER, saját személyes intaktságát nem tartaná fenn, önmagát nem tudná odaadni, s így, ha a különbözés eltűnne, eltűnne vele együtt az egyesülés szenvedélye, igénye és akarata. Nem lenne egység, csak különbség.

127. Paradoxon: Istenszeretet eldologiasítása a bálványimádás.

Amikor az archaikus és primitív népek a természetet megszemélyesítik (animalizálják), fordított bálványimádást követnek el.

128. Provizórium: A matematikai tényekkel szemben, mondja KIERKEGAARD, az embernek nem lehet meggyőződése. Ma már tudjuk, hogy mindaz, amit az ember gondol, az ember léthelyezkedésének ízét felszívja és életének minden mozzanatát kvalifikálja. Minden gondolat, s így a mathészisz gondolata mellett is új minősítő tényező szerepel. Ez a szám egzisztenciáléja.

Minden jel arra vall, hogy a szám minőségtelenségére vonatkozó szcientifikus feltevést fel kell adni. A számértelmezés, amellyel a szcientifizmus dolgozik, nem objektív volt, hanem személytelen. A deperszonalizált (objektív) szám a szcientifista szám egzisztenciáléja. Ezzel szemben állott és áll a keresztény szám-egzisztenciálé, amely a monoteista dialektizált trinitárius szám.

129. Paradoxon: A Háromban a Kettő hiányzó közepe az Egy.

130. Paradoxon: A Kettőből az Egybe nem úgy jutok, ha visszafordulok, hanem, ha előrelépek a Háromba.

131. Axióma: A Három a Kettő által transzmutált Egy (SAINT-MARTIN).

A transzmutáció tulajdonképpen nem egyéb, mint az átminősülés. E műveletet PÁL apostol metanoiának hívja. Metanoia visszafordulást (megfordulást) jelent. A Kettő egyesülni akarva visszafordul, s eléri a Hármat, amelyben az Egység megvalósul.

Az inqualieren (közös áthatás, átminősülés, transmutatio, metanoia, metamorphoszisz, transfiguratio) a létezés alapművelete. Ez a fogalom az alkimista kutatás centrumában áll, hogyan tudom magamat átminősíteni (a világot transzmutálni)?

132. Doxa: A Három művelete így is megfogalmazható: a Három az Egynek az a transzmutált alakja, amelyben az elemek megosztva, vagyis egyben állnak (BAADER: Geteilt, das heißt geeint).

133. Paradoxon: Kettőt egyesíteni a harmadik nélkül lehetetlen.

PLATÓN: "Igaz és változatlan beszélgetés kezdődik a más és az azonos felől".

134. Doxa: A következő fogalmi meghatározást kell tenni:

megkülönböztetés - szétválasztás.

A megkülönböztetés eredménye az egység, a szétválasztás eredménye a zűrzavar.

Az első művelet eredménye az unió, a második eredménye a konfúzió.

Mit jelent megkülönböztetni? A Kettő műveletét korrekt módon végrehajtani, vagyis minden minőséget a másiktól külön (minden személyt a másiktól külön), mint önálló egységet (szabadon) megérteni és felfogni. Csak egzakt módon megkülönböztetett minőségek inqualálhatnak (minősülhetnek egybe). Ez az unió.

A szétválasztott, de nem megkülönböztetett minőségek (személyek) összezavarodnak. Ez a konfúzió.

A tulajdonságok (minőségek) pontos megkülönböztetése magában hordja azok egyesülését. Ez a művelet az egységlogika alapművelete.

(Jegyzet: RENÉ GUÉNON, a tradicionális gondolkozás mestere az infinitezimális kalkulusról írt könyvében azt a hibát követi el, hogy a kereszténységet a hagyományok egyikének fogja fel, s így a kereszténységet valamely archaikus rendszerrel konfundálja. GUÉNON csak tradicionális és nem tradicionális gondolkozást (logikát) ismer, s így számára csak két aritmológia van, az Egy-(analógiás) és a Kettő-(azonosság-ellentét) logika aritmológiája. Éppen ezért számára az infinitezimális szám valódi értelme rejtve marad.

GUÉNON másik műve, amelynek gondolatvilága e kommentáréval rokon, az időről szól. GUÉNON a valódi (üdv-) időt a történeti (devalvált) időtől nem különbözteti meg, s így nem tudja, hogy a valódi idő a vertikális számsornak felel meg. Ezért az orfikában az idő jelképe az oszlop. Az oszlop később a gótikában csúcsívvé (háromszöggé) alakul át, de vertikális jellegét megtartja. A devalvált idő természetesen, mint a modern fizika tartja, lehet a tér negyedik dimenziója is, amelyben a tér meggörbül. A reális és devalvált idő meg nem különböztetéséből (konfúziójából) következik, hogy GUÉNON nem látja a valódi és a történeti Egyház között levő különbséget, s azt, hogy azt, amit általában ún. keresztény vallásnak neveznek, minden esetben el kell választani a reális (evangéliumi) kereszténységtől. Devalvált idő, történet, történeti Egyház (klerikalizmus) és keresztény vallás összetartozik és megkülönböztetendő a reális (üdv-) időtől, az üdvtörténettől, a valódi Egyháztól és az Evangéliumtól.)

135. Doxa: Az Egy hímnemű, a Kettő nőnemű, a Három androgün.

A nyelvekben a hímnem és a nőnem megkülönböztetése megvan. Az androgünt a semleges "nem" helyettesíti azért, mert az ember önmagában tudatosan az androgünt realizálni nem tudja. A semlegesnem elrontott androgün.

Az elektromosság a hímnemnek, a magnetizmus a nőnemnek felel meg. Az androgün helyettesítője az úgynevezett neutron (elektromos töltés nélkül) ugyanaz, ami a nyelvekben a semlegesnem, elrontott vonzó sugárzás, illetve sugárzó vonzás.

A személy trinitárius volta abban nyilatkozik meg, hogy a megnyilvánult nemiséget önmagában ellenpontozza az ellenkező nemiséggel, de a kettő közepében az androgün áll. Ezt az androgünt nevezik szellemnek (pneuma). A személyben a hímnem (lélek, Egy, elektromos, sugárzás, aktív, teremtő, stb.) és a nőnem (test, Kettő, magnetikus, vonzás, passzív, befogadó, stb.) közepe az androgün (szellem, Három). A hindu hagyomány szerint az Egy neve radzsasz, a Kettőé tamasz, a Háromé szattva. A görög hagyományban a pszükhé, a szarx, a pneuma. Az alkímiában a sulphur, a sal (az arsenik), a higany. Európában e fogalmak a léleknek, a testnek és a szellemnek felelnek meg. A megnyilvánult világban nincs lélek test és szellem nélkül, test szellem és lélek nélkül, szellem test és lélek nélkül. A létezés bázisa trinitárius.

136. Doxa: Spiritus est qui unificat: a szellem az, aki egyesít (Rosariurn Philosophorum). Más szóval: Quia omnia sunt ex uno et de uno et cum uno quod est radix ipsium. A Rosarium itt ugyanazt mondja, mint a Tabula Smaragdina, vagyis, hogy mindenek az Egyből, az Egy által és az Egy szerint keletkeztek: omnes res fuerunt ab uno (minden dolog az Egyből lett). Ez azoknak a gyökere.

137. Doxa: A Háromban az Egység három alakja nyilatkozik meg. Ez a három alak a Y a 0 és az l. A Y jel értelme, hogy az Egyben valamennyi szám és művelet együtt van meg nem nyilvánultan. A 0 jel értelme, hogy a Kettőnek nincs közepe, csak perifériája (a Kettő a burok, a fátyol, a májá, a nő, a fogyasztó, a vonzás, a test). Az 1 jel értelme, hogy a Háromban az Egy aktívvá lett, és tevékenysége (az egyesítés) megvalósult.

138. Doxa: A Háromban az Egy az integrátor (BAADER).

Az integrátor (az egyesítő) mindig a közép. Ebből következik, hogy az Egy sohasem nyilvánul meg, mindig közép (integrátor) marad.

139. Doxa: A 0 meg nem nyilvánult trinitás (SAINT-MARTIN).

Ezt a tanítást a következőképpen kell értelmezni: A megnyilvánult világban Egy, Kettő és Három, Kettő Egy és Három, Három Egy és Kettő nélkül nincs. Éppen ezért nincs 1, Y és 0 nélkül. Ha a 0-át szeparáltan (Kettőben) nézem, akkor nem egyéb, mint a nem sikerült (megvalósulatlan) egyesítés kísérletének jele, vagyis a realizálatlan Három.

140. Improvizáció: Az arány befejezetlen hármasság. A szívverés kétüteműsége befejezetlen ütem. A kínai hagyományban a jang (hímnemű, pozitív, világos) és a jin (nő-ütem, negatív, sötét) harmadik üteme a jen, az androgün, a befejezés. Az arány tendenciája, hogy a síkból a térbe menjen át, mert minden arány csak két-dimenzionális. A szívverés, ha az ember önmagában az androgünt helyreállítja, háromütemű lesz. A zene ezt úgy mondaná, hogy a kétütemű táncból (folyamatos előre-hátra lépés, jobbra-balra lépés), háromütemű tánc (keringő) lesz. A harmadik ütemben a tánc befejeződik (egy lesz).

141. Axióma: A közösség száma a Három.

142. Axióma: A szabadság száma a Három.

143. Axióma: A Három az Egyház száma.

Ez a három axióma szorosan összefügg. Kiegészítésül még hozzá lehetne tenni, hogy a Három az alapítás száma. Éppen ezért az építésé is.

A Három a realizált Egy. Mindaz, ami az Egyben Egy, egység, egyesítés, egyesülés, egyezés, megegyezés, egyéniség, egyenesség, egyszeriség, egyetlenség, egyszerűség, az a Háromban (a Kettőn keresztül) megvalósul. Éppen ezért az Egyház a Három jegyében áll. Az Egyház az emberiség egységének megvalósulása. Az Egyház nem vallásos (történeti) konstrukció, és ilyesmi, hogy egyházi állam, nonsens. Az Egyház az emberiség állam fölötti, nép fölötti, osztály fölötti, vallás fölötti egysége a szabadság jegyében. Ezért a szabadság száma is a Három. A szabadság bázisa a személy, és a személy bázisa a szabadság, és szabad személy csak az Egyházban, az egész emberiség közösségében (a Három jegyében) valósítható meg.

Aritmológiailag a gondolat kifejtése a következő: A szám akkor valósul meg (akkor válik produktívvá), ha önmagát manifesztálva megnyilatkozik, és minden más szám felé önmagát lezárja. Mert csak a lezáródás lehetősége teremtheti meg számára a kommunikáció feltételeit. Vagyis, ha nem zárná le magát, nem tudna megnyílni, és ha nem különítené el magát (Kettő), nem tudna egyesülni (Három).

E gondolat körül újabban az elképzelhető legnagyobb zavar uralkodik. Abban a hiszemben vannak, hogy a szám minőségét likvidálni kell, mert az egység csak a minőségtelen számokból teremthető meg. A számot merő mennyiséggé kell tenni. A szcientifizmus természetesen hamis számkoncepciójával erre a tévedésre alapot és tápot nyújt, s akik ilyesmire kívánnak berendezkedni, a szcientifizmusra hivatkoznak. Ez az úgynevezett tudományra épített társadalom.

De ha a számot merő mennyiséggé teszik, abban a minőség azonnal életre kel (mivel az elemek egymásból keletkeznek). Minél erősebb az a törekvés, hogy a számot merő mennyiséggé tegyék, a számban lévő és kitörő minőség is annál erősebbé válik.

Mindenekelőtt tehát a szám realitását (SAINT-MARTIN: nombre réel) kell helyreállítani, és a szám minőségének likvidálásra való törekvését fel kell adni. Ami annyit jelent, hogy a szabadságot meg kell adni.

A szabadság megvalósítása a következőképpen történik:

Minden számot egymástól a lehető legegzaktabban meg kell különböztetni (személyes szabadság), és a különbséget (minőség) fenn kell tartani. Csak ha a számok különbsége fennáll, történhet meg az egyesülés. BAADER azt mondja: megkülönböztetés nélkül nincs egység. Ha az ember megkülönböztetve nem egyesít (unterscheidend eint), akkor elválasztva feltétlenül összezavar (trennend konfundiert). E zavar ma valamennyi társadalomban tapasztalatilag látható. Distinguer pour unir, mondja SAINT MARTIN. Ahhoz, hogy az ember az Egységet elérje, az elemeket egymástól meg kell különböztetni, és a megkülönböztetés (munkamegosztás) minél egzaktabb és korrektebb, vagyis a szabadság minél nagyobb, az Egység annál szilárdabb. Csak a differenciált számsor integrálható. Ez a gondolat csak változata az előbbinek, amely szerint a Három (a közösség) a realizált unió (személy), más szóval az unió (a közösség) nem egyéb, mint a megvalósult Három (személy).

Megvalósulás csak szigorúan megtartott disztinkció segítségével keletkezhet. Verwirklichung durch Vereinzelnung, mondja BAADER. Olyan lélektani és társadalomtani művelet ez, amelynek alapja a logikában (aritmológiában) van. A műveletről az aritmológiában kiderült, hogy korrekt. Meg kell valósítani. Annál is inkább, mert az összes többi műveletekről kiderült, hogy inkorrekt. Az Egység feltétele az Egységen belül levő összes elem megkülönböztetése, és az elemeknek, mint külön elemeknek fenntartása. Csak a külön tartott (szabad) és önálló (személyes) elemeket nem kell egységesíteni kívülről (kényszer, erőszak), mert azok önmaguktól (mivel szabadok) szabadon inqualálnak (egyesülnek, integrálódnak, egymást közösen áthatják).

A személy, a szabadság és az egész emberiség közössége, az Egyház, egymástól el nem választható. A személy a Három művelete az emberi lényben, a szabadság a Három művelete a társadalomban, az Egyház a Három művelete az emberiségben. Ez az egységlogika trinitárius bázisából következik.

144. Improvizáció: A személy száma a megnyilatkozott Három. Az Én száma a meg nem nyilatkozott Három, vagyis a 0. Ezért az Én a személy démona (kísértete). A realizálatlan személy. A nem szabad személy.

A személy alapművelete az egységesítés. Az egész megvalósítása Az Én alapművelete a kizárás. Az Én mindig az ellentét. Az abszolút én, hogy én lehessen, mindent kizár. Annak a számnak, amely mindent kizár, egyetlen művelete a kizárás. Ez a művelet a 0 művelete.

A 0 (az Én) történeti (pszichológiai) szám. A 0 egyetlen pozitív művelete negatív. A 0 a negatívban (a kizárásban) egyesít.

Az analógiás logika a kizárás műveletét nem ismerte. Itt minden létező szükségképpen megfelel valamely más létezőnek. Ezért az őskorban nem ismerték a 0-át. Az egységlogika ismeri a kizárást, de azért egyesít, nehogy ki kelljen zárnia. Ebből a szempontból az egységlogika a 0 likvidálása (a semmi megsemmisítése - a nulla nullifikálása). A kizárást (harmadik eset kizárva: vagyis az egységesítés műveletét kizárva!) csak az azonosság (-ellentét) logika ismeri és alkalmazza. Jellemző, hogy éppen a harmadik esetet, a reintegrált Egy esetét zárja ki. A történeti folyamatot egzaktabban jellemezni nem lehet.

Minden immoralitás (démonizmus) alapja, hogy bázisa nem az egész. Minden emberi életterv immorális, amely saját élettervéből akár Egyetlen más embert is kizár (Én marad). Minden közösség immorális, amely önmagából bárkit bármiért kizár. Ezért nép, osztály, vallás stb. immorális közösség. Egyetlen közösség van, amelynek bázisa az egész emberiség, és ez az Egyház.

145. Paradoxon: A történeti emberiségnek dupla adóssága van, a primordiális rend (aranykor) kamataiból és a végső rend (megváltás) előlegéből él.

146. Doxa: A káosz a Kettő jelében áll. Tohu vabohu, mondja a Genezis - űr és felfordult kietlenség. Ez a konfúzió, amikor a két elemet nem különböztetik meg, hanem összetévesztik. Ez a zűrzavar. A zűrzavar művelete az elemeknek kölcsönös felemésztése. A konfúzióban a két elem egymást elnyeli.

A felemésztés eredménye a 0.

A 0 a számok klozettje. Az emésztőgödör.

Ahogy a produktív haladványban az Egyből a megkülönböztetés, a Kettő, s ebből az Egység transzmutált alakja, a Három következik, úgy az improduktív haladványban a Kettő a zűrzavar, a Három pedig a megfeneklés, a csőd és az enyészet a 0.

A történet (apokalipszis) állandóan affinitásban áll a felfordult kietlenséggel, s ezért szüntelenül az elemek kölcsönös felemésztésének veszélye fenyegeti. A felfordult kietlenség a démonok köre. A démonok azok a lények, akik nem a produktív, hanem az improduktív (devalváló, nullifikáló) haladvány irányában realizálódnak, vagyis derealizálódnak, mert a démoni realizálódás eredménye a 0, vagyis az örök enyészet. A 0-át összezavarják a semmivel. A 0 nem semmi, hanem az örök halál. Ahogy a Háromban, mint az Egy transzmutált alakjában az egész együtt (egyben) van, a 0-ban semmi sincs együtt, az egész felosztott és az enyészetben áll.

147. Doxa: A par excellence apokaliptikus 0-filozófia a huszadik század egzisztencializmusa. Heidegger megfogalmazásában, azzal a megjegyzéssel, hogy ez az egzisztencializmus a 0-át és a semmit azonosítja (konfundálja). Ez a morbid és démoni gondolkozás a létezést nem a produktív haladványok, vagyis az Egy transzmutációi felé vezeti, hanem a felbomlás felé nihilizálja. Az egzisztencializmusban a szám teljes devalválását (dekvalifikálását) csaknem elérték. Az egzisztencializmus után már csak a rémállamok számértelmezési kísérlete következhetett, amely az, összes számot megpróbálta a fiktív közösségbe, vagyis a nemlétezőbe (0) feloldani.

148. Paradoxon: Ha a Három az androgün szám, akkor a 0 a nemtelen (hermafrodita). A Három a Kettő törvényes gyermeke. A 0 a fattyú. A Három a helyesen megosztott Kettő produktivitása. A 0 az összekevert Kettő improduktivitása. A Három a Kettő diadala. A 0 a Kettő csődje. A Három a Kettőt összekötő szó. A 0 a Kettő elnémulása.

A Három jegyében áll az isteni androgün. A 0 jegyében áll a nemét vesztett munkás rovar (hangya).

149. Doxa: A szám a mérték és a súly, egysége. Vico azt mondja: a szám az akció és a reakció meghatározása. A mérték a kiegyenlítés. A súly az egyesítés. A világ szám, súly és mérték szerint keletkezett.

150. Axióma: Az Egység- (trinitárius-) logika alapművelete megkülönböztetve egyesíteni és egyesítve megkülönböztetni. Ez a művelet BÖHME inqualieren fogalmán nyugszik.

E művelet helyessége megelőzi azt, hogy az ember szétválasztva összezavarjon és összezavarva szétválasszon.

151. Doxa: BAADER azt mondja, hogy minden unio ascensio és expansio, minden desunio descensio és compressio.

E tétel a pszichológia és a szociológia minden mozzanatára érvényes.

Ha az ember (lélek), vagy a társadalom az unió jegyében áll, minden egyes eleme szükségképpen az emelkedés és kitágulás jegyében kell álljon, és áll is.

Ha az ember (lélek) vagy a társadalom a desunio (egy-felbomlás) jegyében áll, minden egyes elem szükségképpen a süllyedés és a zsugorodás jegyében kell álljon, és áll is.

Amire példa a modern ember (lélek) és társadalom.

Az ember itt a descensio (süllyedés) és a compressio (zsugorodás) jegyében áll. Az egyenlőségről pedig már tudjuk, hogy ahol egyenlőség van, ott nincs egység, mert az egyenlőség az egység megrablása. Ahol egyenlőség van, ott az egység ki van zárva. Önmagammal nem egyenlő vagyok, hanem egy. A fiú az atyával nem egyenlő, hanem egy. (Wo Gleichheit ist, da ist nicht Einheit, denn Gleichheit ist eine Beraubung der Einheit. - Wo es ein Gleichsein gibt, da kann es kein Einssein geben. Ich bin nicht gleich mit mir, ich bin eins - der Sohn ist mit dem Vater nicht gleich, sondern eins. ECKEHARDT: Vom Schauen Gottes.)

Ez a SZÓKRATÉSZi és minden racionalista (azonosság-ellentét) logika alaptévedése. SZÓKRATÉSZ mindig egyenleteket keresett. Más szóval bizonyítást keresett (az ész meggyőzését). Azonosságot és egyenlőséget és ellentétet. SZÓKRATÉSZ az azonosság (ellentét) dualisztikus logikájának alapján állt. SZÓKRATÉSZ és a demokrácia és a racionalizmus egymásnak megfelelnek. Ezen az alapon egység nincs, csak egyenlőség (egyenlet) van. SZÓKRATÉSZ a közös áthatás (inqualieren) műveletét nem ismerte. A gondolkozás és a létezés nála azonos (egyenlő). Ezért minden racionalizmus alaptétele: cogito ergo sum.

A gondolkozás és s létezés nem azonos, hanem Egy (közös áthatás). A kettőt meg kell különböztetni, hogy egyesíteni lehessen, nem összezavarni, mert abból konfúzió támad. Így az eredmény nem az Egység, hanem a 0.

Ilyen módon a SZÓKRATÉSZtől számított egész racionalista (felvilágosult, szcientifikus, arisztoteliánus) aritmológia (sorselmélet) konfúzus. Az ember és a társadalom az egyenlőség irányában mozog, de az egyenlőséget minél jobban eléri, természetesen annál dezintegráltabb lesz, más szóval annál jobban lesüllyed (descensio) és összezsugorodik (compressio), ahelyett, hogy fölemelkedne (ascensio) és kitágulna (expansio). Miért? Mert az egyenlőség nem egyéb, mint az Egység megrablása.

Csak, ahol a tágulás és az emelkedés jelenségével találkozom, ott tételezhetem fel az uniót (egyesülést), vagyis csakis ahol az elemek szabadságát tapasztalom, állapíthatom meg az egység közös áthatásának (inqualieren) műveletét.

A modern pszichológia és szociológia iránya tökéletesen rossz. BAADER azt mondja: az elsőnek ki kell lépni a másodikból és a harmadikból, a másodiknak ki kell lépni az elsőből és a harmadikból, a harmadiknak ki kell lépni az elsőből és a másodikból és azokat magába kell vennie (inqualieren), hogy a három elem megkülönböztetve, mint vita propria (sajátos, megkülönböztetett, szabad létezés), az egységbe beléphessen. Ki van zárva, hogy meg nem különböztetett elem a másikkal egységbe tudjon lépni. Legfeljebb vele összezavarodik. Ki van zárva, hogy az ember, aki nem teljesen szabad, a másikkal közösséget alkosson. Ki van zárva, hogy az emberben egység támadhasson az összes tulajdonságok és képességek tökéletes önállósága nélkül. Ha az elemek között egyenlőség van, az egység lehetetlen, mert az egyenlőség az egység megrablása. Minden demokrácia az emberi testvériség közösségének megrablása. Minden azonosság- (ellentét-) logika az egyetlen helyes emberi gondolkozás (közös áthatás) megrablása. Ezért a racionalista logika és a neki megfelelő demokrácia és szcientifizmus hiba és bűn. Ezért van minden racionalizmusnak és demokráciának rossz lelkiismerete. Nem lehetetlen, hogy a bizonyítási eljárás (ész meggyőzése) nem egyéb, mint a rossz lelkiismeret kompenzációja. Mert bizonyítási eljárás csak azóta van, amióta racionalista logika van.

Az egységlogika nem a bizonyításon, hanem a meggyőződésen (tudás és hit egysége) alapszik.

152. Doxa: Az unió az intenzitásban határozza meg a folyamatosságot, vagyis a külsőben való igazi összefüggést (BAADER).

Döntő tanítás az előbbiekhez. Azt mondja hogy egyedül az unió teszi lehetővé az élet valódi folyamatosságát. Az összes elemek teljes szabadsága (nem egyenlősége!) teszi lehetővé a valódi történetet, más szóval a fejlődést, és küszöbölheti ki a válságot és a katasztrófát (háború, forradalom, ínség stb.). Csak ez küszöbölheti ki az erőszakos töréseket és zökkenőket.

Pszichológiára értve: csak minden tulajdonság felszabadítása (PÁL apostol: panta moi exesztin!) teremtheti meg az emberben az egységet, vagyis teremtheti meg a személyiséget.

Egység az emberben: személy.

Egység az emberiségben: Egyház.

Ez az uni-verzalitás (egyetemesség) az emberiség valódi (zökkenőmentes) fejlődési iránya.

153. Axióma: Egymást átható és egymástól megkülönböztetett összhang (BAADER).

154. Paradoxon: L'état d'integrité exercice de la liberté (BATAILLE): az egység állapota a szabadság által gyakorolva.

155. Provizórium: Az egységlogika alapművelete aritmológiai művelet. Az egységlogika bázisa az inqualált szám. Az a szám, amely közös áthatásra kész (produktív). Az inqualált szám természetesen a szabad szám, amely minden más számtól korrekten meg van különböztetve és produktivitásának (önállóságának) egésze helyre van állítva. E szabad szám a személynek felel meg. Mert a személy a közösségben úgy helyezkedik el, mint a szám a számsorban. A személy száma és a közösség száma is Egy (Három), és ezért a személy a közösséggel egységben van. Ha ez az egység az egész emberiségre kiterjed, megvalósul az Egyház. Az Egyházon belül az "életszámolás" alapja: megkülönböztetve egyesíteni és egyesítve megkülönböztetni.

156. Doxa: Az egységlogika az azonosság és az analógiás logikát nem helyezi hatályon kívül, hanem azt önmagában megkülönböztetve úgy egyesíti, ahogy a Háromban az Egy és a Kettő egyesül.

Az analógiás logikának a történet előtti őskor felel meg. Az azonosság (ellentét) logikának a történeti kor felel meg. Az egységlogikának a megváltás (szabadság) kora felel meg. A szabadság kora a történeti kort és az archaikus kort nem helyezi hatályon kívül, hanem azokat önmagában úgy egyesíti, ahogy a Három egyesíti az Egyet és a Kettőt.

157. Doxa: Az egységlogikában kiderül, hogy minden aritmológia végső értelme az Egy.

SAINT-MARTIN ezt a következőképpen mondja: Minden aritmológiában a számok összege az egész. Ami úgy értendő, hogy a Kabala 22-es aritmológiájában a 22 szám mint az egységen belül levő 22 elem él, és a 22 elem végső összege (értelme) az, hogy Egy. A helyzet a szánkhja 25-ös, az orfikus 10-es, a kínai 64-es, a káldeus 12-es aritmológiákban is ugyanaz. Minden esetben az Egyről van szó. A különböző aritmológiákban a 10, 12, 22, 25, 64 stb. szám, mint az Egységen belül levő (intern) elemek sora képzelhető el.

Az egységlogika (aritmológia) az őskori aritmológiákat, illetve a számértelmezéseket nem helyezi hatályon kívül, hanem azokat, mint az Egy megnyilatkozásait fogja fel.

158. Doxa: A Tabula Smaragdina szövegében a Három jegyében állnak a következő szavak:

perpetranda

adaptatio

creatus est

adaptationes

Értelmezendő pedig minden esetben, mint az Egy realizálása. Ez a Három művelete, átvitele, végrehajtása.

Ezt kiegészíti:

omnes res fuerunt ab uno - minden dolog az Egyből származik,

omnes res natae fuerunt ab hac una re - a természetben minden az Egyből keletkezik.

159. Doxa: Az egységlogika keletkezését az inqualieren fogalmának megszületésétől kell számítani.

BÖHME minden művében tulajdonképpen Genezis-kommentárt írt. Ezért kerülte el figyelmét még a legélesebb szeműeknek is, hogy e kommentár alapjában logika, illetve aritmológia is van. Egyedül HEGEL próbálta BÖHME gondolatait kiaknázni, de eredménytelenül. Az inqualieren fogalmának megteremtésétől lehet számítani a "dekvalifikált" szám (számtömeg, tömegszám) "rekvalifikálását". Ez a minőség-visszavétel természetesen már nem az analógiás logikába való visszatérés (az Egy felé, ahogy ezt a tradicionalisták hiszik), hanem a keresztény, személyes (infinitezimális) logika felé való előrelépéssel (a Három felé) történik. A három logika egymáshoz úgy viszonylik, mint az Egy, Kettő és Három. SPINOZA etikájában - moral geometrico (mathematico) - a dekvalifikált (minőségtelen, merőben mennyiségi) számot megkísérelte újra minősíteni, éspedig látszatra az Egység jelében. SPINOZA azonban az egységlogikát (kereszténységet) a hagyománnyal (Kabalával) nem elkülönítve egyesítette, hanem kettészelve összezavarta.

160. Hüpothészisz: Az egységlogika alapművelete a pneumatikus gyakorlatokban mindig szerepel. Az európai meditációk és kontemplációk minden esetben az unió (pneuma realizálása) jegyében folytak le. Unió egyesülést jelent, éppen úgy, mint jóga. A jóga egyesülési gyakorlatainak több fajtáját különböztették meg. Az egyik fajta az ún. dnyána-jóga, amely az uniót a megismerésben kívánta elérni. A megismerés-jógát Alexandriában gnózisz néven ismerték. Gnózisz és dnyána ugyanaz a szótő. Az egyesülésnek igen nagy szerepe van PLÓTINOSZ monasz-teóriájában, amely teória a kései orfika leglényegesebb mozzanata. E monasz (egység) szemlélet a leghatalmasabb arányokban a hindu advaitában bontakozik ki. Európában a Minden-Egy gondolatát az egész történet alatt HÉRAKLEITOSZ jelentette.

161. Improvizáció: L. C. SAINT-MARTIN BÖHME tanítványa volt az első újabb korban élt gondolkozó, aki az emberi személyes és társadalmi életrend felől egyrészt, a gondolkozás és a mathészisz felől másrészt, összefüggést teremtett. SAINT-MARTIN a francia forradalom idején élt, s ezért arra, hogy a téves aritmológia és logika milyen történeti tévedéseket idéz és milyen konfúziót támaszt, éppen elég példája volt. Ma természetesen erre még sokkal frappánsabb és keservesebb példáink vannak. SAINT-MARTIN azonban az aritmológiát a társadalommal közvetlenül összekapcsolta, és így az analógiasorból a logikát és a személyes életrendet kihagyhatónak vélte. Körülbelül ugyanezt a hibát követi el ma RENÉ GUÉNON.

SAINT-MARTIN elemzése (megkülönböztető egységesítése) alapján már világos volt, hogy az újkori szcientifizált számot azért dekvalifikálták, hogy a minőség állandóan zavaró (meghatározhatatlan) mozzanatának kiküszöbölésével a számban az abszolút objektum megvalósítását megkíséreljék. Amit azonban elértek, természetesen nem az abszolút objektív volt, hanem a személytelen.

Erre természetesen a személy kiküszöbölése is megkezdődött, és a deperszonalizáció eredménye lett a pseudo-persona (ál-személy), vagyis az Én megjelenése. Az Én a par excellence ál-személy, ál-egység, kvalitás-szurrogátum. A konfúzió teljes lett, amikor néhányan, különösen szocialista teoretikusok megsejtették, hogy az Én és a realizálatlan trinitás, vagyis a 0 között valamely összefüggés van. Rögtön azt hitték, hogy mivel az ember "csak" Én, és az Én = 0, a számításból kihagyható, sőt azt a számításból ki is kell hagyni. A XIX. században minden társadalmi mozgalom erre a tévedésre épül fel. A szabadság fogalma ekkor már nem úgy kerül szóba, hogy miként lehet megvalósítani, hanem, hogy miként lehet elsüllyeszteni.

A zsarnokok nem a szabadság megadását nem bírják ki, hanem saját félelmüket. A nép pedig nem a terrort nem bírja ki, hanem a szabadság hiányát.

A zsarnok attól retteg, hogy a szabadság megadása anarchikus felbomlás lesz. Mi lesz, ha mindenki szabad lesz? Mindenki harca mindenki ellen. A nép pedig attól retteg, hogy szabadságának kis töredékét is elveszti, s hogy ezt megvédje, bűncselekményekre is képes.

A zsarnok erre egyenlőséget akar teremteni (hogy az egységet megrabolja). A nép az egyenlőséggel visszaél, és megrabolja a szabadságot.

162. Doxa: PLATÓN ksátrija volt és korlátolt. Legtöbb tanításában, de különösen abban, hogy a terrort nem merte elvetni. Ezért PLATÓN Politeiája minden európai rémállam kezdete. PLATÓN nem tudott hinni abban, hogy a szabadság az egyetlen lehetséges közösségteremtő tény. PLATÓN csak az állam gondolatát ismerte, az Egyházét nem. Az Egyház az egyetlen egyetemes egyesülés, amelyben minden egyes személy egyszerűen egymással megegyezik az egységben. Ennek feltétele a szabadság. Efölött a tudás fölött ksátrija sohasem rendelkezett. Ez a brahman számára fenntartott tudás.

163. Doxa: A latin unio, a görög henószisz, a héber jihud, a szanszkrit jóga egyesülést jelent. Egyesülést nem a végtelen minőségtelenségbe való beleolvadás árán (mint ezt nagy rémülettel Európában hitték), hanem a tökéletesen és minden ponton megkülönböztetett személyek egysége révén. Ezt az Egységet hívja az, Evangélium Isten országának.

164. Axióma: Megvalósulás csak az egyéniséggé való válás árán lehetséges (SAINT-MARTIN).

165. Doxa: A személyben a lehetőségek száma nem korlátolt. Más szóval a személyben nem határolt számú sorscsíra lappang, mint ahogy azt ma főként a teozofizmus elgondolja. E sorscsírák, alexandriai nyelven szpermata tész palingenesziasz, oly rejtett magok, amelyekből új testetöltés bontakozik ki. A személy, mivel benne a lehetőség száma nem korlátolt, nem is likvidálható, vagyis nem nirvanizálható. A lehetőségek (sorscsírák) száma a személy termékenységének fokozása arányában nő, csökkenése arányában fogy. A fokozás és csökkentés művelete pedig személyes vagyis szabad. Ebbe a műveletbe külső befolyásnak érvényesülési lehetősége nincs. Éppen ezért a személy nem körforgás, vagyis az örök változás, hanem a fejlődés jegyében áll. A fejlődés bázisa pedig nem örök visszatérés, hanem az egyszeri és egyetlen elhatározás. Ez a különbség a hagyomány és a megváltás világa között.

166. Paradoxon: A mathészisz nívója minél magasabb, annál konkrétabb. Minél magasabb műveletet végez, a műveletek annál elemibbek.

167. Paradoxon: A legelemibb művelet a sorsmatészisz. A sorsmatészisz nívója a legmagasabb (legkonkrétabb).

168. Paradoxon: Minél elemibb műveletről van szó, a kérdés annál magasabb, a megoldás annál bonyolultabb, az eredmény annál egyszerűbb.

169. Paradoxon: A személyben levő súly a személy könnyűsége. A súlytalanság teszi nehézzé. Ezért a személyben tudásból és műveltségből minél több van, az ember annál könnyebben él. Minél teltebb, annál transzparensebb.

Kínában nem volt bölcs, aki nem volt gyengéd és finom, nem mozgott könnyedén, és akinek nem volt humora.

170. Provizórium: A személy és a szabadság infinitezimális (meghatározhatatlan) jegyétől való félelem indokolt, mert az embert a logika (aritmológia) nem világosította fel arról, hogy a személy és a szabadság infinitezimális jegye az Egység megteremtésének nélkülözhetetlen előfeltétele. Az ál-szám az egész vonalon ál-bizonyosságot, ál-definitivumot, egyenlőséget, azonosságot ígért. E körből a meghatározhatatlan és szabad személyek egysége nem is volt elképzelhető, csak az infinitezimalitás látszott, de az annál ijesztőbben.

Az infinitezimális szám a modern XX. századi művészetben és tudományban áttört, az inqualieren fogalma egyre nagyobb teret nyer, a személy, a szabadság, az egység és az Egyház megvalósításának lehetősége megnyílt. A Három korszaka küszöbön áll.

folytatás